David Pressman, az Egyesült Államok budapesti helytartója mélységesen aggódik. Már megint. Mondhatni, egyfolytában. Csupa redő a homloka. Most éppen a szuverenitásvédelmi törvényünk hozta ki a béketűréséből. Máskor a bíróságaink függetlenségéért sikolt, az Amnesty-szerűségek szebb jövőjét félti, esetleg a Solymár környéki foltos szalamandrákért derpeg (pardon, ez utóbbi a Karácsony Gergely volt). Fölteszem, Pressman helytartó talán úgy írná körül e vég nélküli, magas C-ben előadott áriázást, hogy értünk aggódik, nem ellenünk. Egyem a szívét, hát hogyne. Mint a korabeli viccben: „Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened!” Tudjuk mi azt. Még valamelyest működik a történelmi emlékezetünk. Ezek mindig csak a javunkat akarják. De leginkább: a javainkat.
Az elmúlt fél évezredünk tanulsága, hogy idegen birodalmak jönnek-mennek, a megtaposásunk módozatai időnként durvulhatnak, finomodhatnak – ám hogy mindenkor és mindenképpen ki akarnak belőlünk taposni valamit, az ziher. Elsősorban persze pénzt és a szabadságunkat. Érdekes, valahogy mindig, minden idegen uralom idején oda lyukadunk ki, hogy végül már a mellékhelyiség használatához is írásbeli engedélyt kell kérnünk gazdáinktól.
Most megint ott tartunk – miután az engedélykéréseket többször elmulasztottuk –, hogy az orrunkra koppintottak. Egyúttal közölték: nem vagyunk „szolidárisak”, nem tiszteljük az „európai értékeket”, elsinkófáljuk a „fékeket és ellensúlyokat”, nemzetieskedünk, „magyarkodunk”, nem tapsoljuk meg elég hangosan Biden bácsi beszédeit. Szóval nem lesz ennek jó vége.
Nekünk, akik hiszünk a magyar függetlenségben és szabadságban, vagy legalábbis próbáljuk megőrizni annak maradékait, az a feladatunk, s ez sem csekélység, hogy Pressman helytartót minden egyes megszólalása után kitoljuk a reflektorfénybe. Nem mintha ő maga nem riszálna elég látványosan, hogy naponta oda kerüljön. Ám fontos, hogy mindenki lássa dühös toppantásait, fölemelt mutatóujját. (Mintha csak „elődje”, Edmund Veesenmayer csapkodná az asztalt a csizmájával.)
