Következő mérkőzések
Lengyelország
15:002024. június 16.
Hollandia
Szlovénia
18:002024. június 16.
Dánia

idezojelek

Gátépítők kerestetnek

„Építsük ezt a gátat: talán ennyi az emberi élet értelme” – gondolja a könyvtárlátogató író, aki nem más, mint Márai Sándor

Faggyas Sándor avatarja
Faggyas Sándor
Cikk kép: undefined
Fotó: Czeglédi Zsolt

A második világháború alatt, egy tündöklő tavaszi reggel történt egy dunántúli kastélyban, hogy a háziasszony megmutatta vendégeinek a parkra néző, boltozatos, kupolás könyvtárszobát, ahol – körbefutó polcokon – magyar, francia, német, angol, olasz könyvek tízezrei sorakoztak. A vendégek, a háziasszony kalauzolása mellett létrán járták körbe a polcokat, s megcsodálták egy nagy család több tudásszomjas nemzedéke által összegyűjtött könyvtári anyagot. Nagyjából itt sorakozott e polcokon minden, ami elfér egy házikönyvtárban s ami bizonysága az európai szellem több ezer esztendős erőfeszítéseinek. A vendégek a bőség láttán zavartan válogattak a kincsek között, s egyikük eltűnődve azt gondolta magában, hogy ez az élő, gazdag, sugárzó könyvtárterem úgy emelkedik a magyar rónaság közepén, a béke szigetén, mint a magyar szellem egyik bástyája, melyen nem fog az idő. Nemzedékek születtek és haltak el, mindenfelé Európában, hogy egy család egyik kései hajtása betűbe rögzítse tapasztalatait, s a tapasztalatnál is valóságosabb látomásait az emberi életről és az emberi sorskérdésekről. 

De mit segítettek a világon, az embereken ezek a könyvek? – kérdezi magában a látogató. 

Jobbak lettünk általuk, türelmesebbek, nagylelkűbbek? Kevésbé önzők, erőszakosak? Hiszen a békés könyvtártermen kívül a világ népei éppen a történelem legvéresebb, legkegyetlenebb harcait vívják, s minden veszélyben van – elsősorban az a kultúra, melyet e könyvek magukba zárnak. Eszerint hát a könyvek nem segítettek. Vagy mégis? Az emberi szenvedély a tenger, melynek áradása végtelen, s a könyvek centiméter magas gátak csak e tenger dagályával szemben. Minden könyv ad valamit a gáthoz, mely felépül egyszer a szenvedély, az önzés, a butaság, az erőszak, a tájékozatlanság és a bűntudat óceánjának partjain. 

„Építsük ezt a gátat: talán ennyi az emberi élet értelme” – gondolja a könyvtárlátogató író, aki nem más, mint Márai Sándor. 

Márai 1942-ben megjelent cikkében a történelemről ír, s egyben történelmet ír. Mert az a nyolcvankét éve általa megcsodált (pontosan nem lokalizált) magyar családi könyvtár is már a történelem része, és éppen azért az, mert ő ott és akkor leírta, majd publikálta élményeit, gondolatait, és neki – a gátépítők egyikének! – köszönhetően mi itt és most olvashatunk, tudhatunk róla. Ha érdekel a múlt. A történelem. A kultúra. Azaz – önmagunk. 

Márai Sándor az 1940-es évek elején. Forrás: Wikipédia

Ha érdekel, s talán még sokan vannak ilyenek hazánkban, ennek útja a sok olvasás, még több gondolkozás, sok egybehasonlítás, még több gyakorlás, mint már Kölcsey tanácsolta Kálmán unokaöccsének. S ahogy a Mohács című esszéjében megállapította, a haza olyan nagy háznép, melynek tagjait nemzedékeken át a lélektől lélekre plántált emlékezet tart össze. „Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti létét gyilkolja meg”, szól két évszázados intelme, ami ma időszerűbb, mint valaha. Hiszen a francia forradalmárok által kezdett tudatos és erőszakos múlteltörlés – aminek legbotrányosabb része a keresztény időszámítás, s vele együtt a keresztény erkölcsi hagyományon alapuló kultúra likvidálása volt – folytatódott a marxista, leninista, sztálinista, maoista, ’68-as kommunistákéval („A múltat végképp eltörölni...”), s a XX. század végére eljutott „a történelem vége” neoliberális dogmájáig, majd a XXI. század elejére világjárvánnyá vált a szélsőbaloldali „cancel culture” ideológia, illetve mozgalom. Ezt magyarra gyakran úgy fordítják, hogy az eltörlés kultúrája, holott helyesen így hangzik: a kultúra eltörlése. Ami egyenlő a múlt, a történelem, a hagyományok eltörlésével. Hiszen kultúra nincs, nem lehetséges a múlt, pontosabban a múltra való emlékezés és emlékeztetés nélkül.

„Boldog népeknek nincs történelmük… Magyarországnak, sajnos, van” – ez olyan aforizma, amely első pillantásra nagyon találónak tűnik, aztán már nem annyira. Mert vannak-e egyáltalán boldog népek, vagy csak olyanok, amelyek a történelem bizonyos időszakaiban másoknál szerencsésebbek, sikeresebbek, erősebbek, gazdagabbak, a változásokhoz ügyesebben, hatékonyabban alkalmazkodók voltak. 

De lehet-e hosszú távon egy nép/nemzet sikeres, erős, gazdag, ha elfelejti, eltörli a múltját? A gyökereit?

A XX. század egyik legjelentősebb gondolkodója, Simone Weil írta, hogy a meggyökerezés a legfontosabb szükséglete az emberi léleknek. Az emberi létezés tevékeny és természetes szálakkal gyökerezik a közösségben, mely a múlt értékeit elevenné teszi és a jövőre vonatkozó sejtelmeket őrzi. Szembeállítani a múltat a jövővel: teljesen értelmetlen. Ugyanis ahhoz, hogy a jövőt megalkossuk, lennünk kell valamiből, és „nincsen más életünk, életnedvünk, csak az, amit a múltból örökölt értékekből feldolgoztunk, magunkévá tettünk, újjáteremtettünk”. 

Ismernünk, becsülnünk, őriznünk, magunkévá tennünk és újjáteremtenünk kell tehát a múltból örökölt értékeinket. Mert nélkülük senkik és semmik vagyunk.

Minden nemzet csak addig él a földön, amíg sajátos feladata, értékes egyéni jellemvonása van. Találja meg – nem ki! – önmagát a magyar és megtalálta, megmentette a jövendőjét, írta jó száz éve Ravasz László református püspök. Aki a trianoni tragédia árnyékában arra buzdított, hogy magyarnak lenni ma annyit jelent, mint hinni, és mint különbnek lenni, önmegtagadónak, szelídnek, mégis elszántnak. És „a mi életünkben, gondolatban, érzésben, akaratban, tettben és tűrésben, mindazt újra és sűrítve végigcsinálni, amit ezeréves történelmünk alatt gondoltunk, éreztünk, tettünk és tűrtünk, sommásan újraélni egész történelmünket!” 

És ugyanerre int Kölcsey száz évvel korábban, 1823. január 22-én befejezett Hymnusa a’ Magyar nép zivataros századaiból. 

Amely egyszerre imádság, fohász Istenhez és nyolc versszakba sűrített történelmi tabló, több száz esztendő magyar kultúrájának „gyűjtőmedencéje”. Ezért lett születésnapja a magyar kultúra napja, s lett első sora – „Isten, áldd meg a magyart” – Magyarország Alaptörvényének kezdőmondata.

Kölcsey Ferenc síremléke a magyar kultúra napja alkalmából rendezett ünnepségen a szatmárcsekei református temetőben 2019. január 20-án. Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Hit, történelem, kultúra. Ez a három létünk fundamentuma és biztosítéka. (A keresztények úgy hiszik, hogy Isten a történelem ura.) Ha megőrizzük és megvédjük hitünket, történelmünket, kultúránkat, akkor – csak akkor – hitünk, történelmünk, kultúránk is megőriz és megvéd minket, együtt és egyenként is. Ehhez mindenekelőtt emlékeznünk (és emlékeztetnünk) kell, mert az emlékezés minden gondolat, érzés, akarat, tett előfeltétele, élő forrása, nyíló kapuja. Emlékezés és gondolkozás, miként képzelet és látás, elválaszthatatlan egymástól. 

Hogy mit jelent emlékezés, gondolkozás, érzés egysége, arra az egyik legszebb képet, legszemélyesebb vallomást József Attila A Dunánál című költeményében találtam. Ebben a három versszakban:

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem. 

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell. 

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.”

Enyém a múlt, övék a jelen. Jó lenne, ha ezt soha senki nem felejtené el, aki azt gondolja, hogy ő is a magyar kultúra részese, örököse, őrzője, esetleg formálója, gazdagítója, közvetítője kíván lenni, s nem csupán saját fájdalmát s örömét tudja, akarja eldalolni. 

A gátépítéshez, amiről egykor Márai írt, ma is legény – mégpedig minél több – kell a gátra. Mert a szenvedély, az önzés, a butaság, az erőszak, a tájékozatlanság, a bűn áradó óceánjának vízszintje egyre csak emelkedik.

Borítókép: Kölcsey Ferenc végrendeletének részlete a debreceni Déri Múzeumban 2023. január 18-án (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)

Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Sitkei Levente avatarja
Sitkei Levente

A valódi hírek Brüsszel szerint

Bayer Zsolt avatarja
Bayer Zsolt

Képeslapok a mai Európából

Deák Dániel avatarja
Deák Dániel
idezojelek

Letisztult a kép, két nagy erő maradt

Szentesi Zöldi László avatarja
Szentesi Zöldi László

Történelmi győzelem után

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.