Ha érdekel, s talán még sokan vannak ilyenek hazánkban, ennek útja a sok olvasás, még több gondolkozás, sok egybehasonlítás, még több gyakorlás, mint már Kölcsey tanácsolta Kálmán unokaöccsének. S ahogy a Mohács című esszéjében megállapította, a haza olyan nagy háznép, melynek tagjait nemzedékeken át a lélektől lélekre plántált emlékezet tart össze. „Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti létét gyilkolja meg”, szól két évszázados intelme, ami ma időszerűbb, mint valaha. Hiszen a francia forradalmárok által kezdett tudatos és erőszakos múlteltörlés – aminek legbotrányosabb része a keresztény időszámítás, s vele együtt a keresztény erkölcsi hagyományon alapuló kultúra likvidálása volt – folytatódott a marxista, leninista, sztálinista, maoista, ’68-as kommunistákéval („A múltat végképp eltörölni...”), s a XX. század végére eljutott „a történelem vége” neoliberális dogmájáig, majd a XXI. század elejére világjárvánnyá vált a szélsőbaloldali „cancel culture” ideológia, illetve mozgalom. Ezt magyarra gyakran úgy fordítják, hogy az eltörlés kultúrája, holott helyesen így hangzik: a kultúra eltörlése. Ami egyenlő a múlt, a történelem, a hagyományok eltörlésével. Hiszen kultúra nincs, nem lehetséges a múlt, pontosabban a múltra való emlékezés és emlékeztetés nélkül.

„Boldog népeknek nincs történelmük… Magyarországnak, sajnos, van” – ez olyan aforizma, amely első pillantásra nagyon találónak tűnik, aztán már nem annyira. Mert vannak-e egyáltalán boldog népek, vagy csak olyanok, amelyek a történelem bizonyos időszakaiban másoknál szerencsésebbek, sikeresebbek, erősebbek, gazdagabbak, a változásokhoz ügyesebben, hatékonyabban alkalmazkodók voltak. 

A XX. század egyik legjelentősebb gondolkodója, Simone Weil írta, hogy a meggyökerezés a legfontosabb szükséglete az emberi léleknek. Az emberi létezés tevékeny és természetes szálakkal gyökerezik a közösségben, mely a múlt értékeit elevenné teszi és a jövőre vonatkozó sejtelmeket őrzi. Szembeállítani a múltat a jövővel: teljesen értelmetlen. Ugyanis ahhoz, hogy a jövőt megalkossuk, lennünk kell valamiből, és „nincsen más életünk, életnedvünk, csak az, amit a múltból örökölt értékekből feldolgoztunk, magunkévá tettünk, újjáteremtettünk”. 

Ismernünk, becsülnünk, őriznünk, magunkévá tennünk és újjáteremtenünk kell tehát a múltból örökölt értékeinket. Mert nélkülük senkik és semmik vagyunk.

Minden nemzet csak addig él a földön, amíg sajátos feladata, értékes egyéni jellemvonása van. Találja meg – nem ki! – önmagát a magyar és megtalálta, megmentette a jövendőjét, írta jó száz éve Ravasz László református püspök. Aki a trianoni tragédia árnyékában arra buzdított, hogy magyarnak lenni ma annyit jelent, mint hinni, és mint különbnek lenni, önmegtagadónak, szelídnek, mégis elszántnak. És „a mi életünkben, gondolatban, érzésben, akaratban, tettben és tűrésben, mindazt újra és sűrítve végigcsinálni, amit ezeréves történelmünk alatt gondoltunk, éreztünk, tettünk és tűrtünk, sommásan újraélni egész történelmünket!” 

Amely egyszerre imádság, fohász Istenhez és nyolc versszakba sűrített történelmi tabló, több száz esztendő magyar kultúrájának „gyűjtőmedencéje”. Ezért lett születésnapja a magyar kultúra napja, s lett első sora – „Isten, áldd meg a magyart” – Magyarország Alaptörvényének kezdőmondata.

Hit, történelem, kultúra. Ez a három létünk fundamentuma és biztosítéka. (A keresztények úgy hiszik, hogy Isten a történelem ura.) Ha megőrizzük és megvédjük hitünket, történelmünket, kultúránkat, akkor – csak akkor – hitünk, történelmünk, kultúránk is megőriz és megvéd minket, együtt és egyenként is. Ehhez mindenekelőtt emlékeznünk (és emlékeztetnünk) kell, mert az emlékezés minden gondolat, érzés, akarat, tett előfeltétele, élő forrása, nyíló kapuja. Emlékezés és gondolkozás, miként képzelet és látás, elválaszthatatlan egymástól. 

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem. 

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell. 

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.”

Enyém a múlt, övék a jelen. Jó lenne, ha ezt soha senki nem felejtené el, aki azt gondolja, hogy ő is a magyar kultúra részese, örököse, őrzője, esetleg formálója, gazdagítója, közvetítője kíván lenni, s nem csupán saját fájdalmát s örömét tudja, akarja eldalolni. 

Borítókép: Kölcsey Ferenc végrendeletének részlete a debreceni Déri Múzeumban 2023. január 18-án (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)