Van megoldás a kitoloncoltakat elutasító országokra

Az illegális migráció elleni küzdelem egyik megoldatlan problémája a saját törvénysértő polgáraikat visszafogadni nem hajlandó országok hozzáállása. Vagy teljesen elutasítják a nem önszántukból visszatérő polgáraikat, vagy hajmeresztő összegeket kérnek ezért. Ezt a legjobb esetben is csak cinikusnak nevezhető viselkedést persze az európai kormányok nem fogják tudni leküzdeni mindaddig, amíg ki nem bújnak a társadalmainkat akasztófahurokként fojtogató emberi jogi megrögzöttségükből, és nem helyezik előtérbe saját polgáraik biztonságát.

Vegyük csak az olaszokat. Ha az önként visszatérőket nem számoljuk, a visszatoloncoltak száma 2022-ben mindössze 2724 személy volt, ezek mintegy kilencven százaléka tunéziai, egyiptomi és nigériai származású volt. Hogy érzékeltessük, milyen nevetséges ez a szám, ugyanabban az évben csak a Soros-féle csempészhajókon betaxizottak száma 150 100 volt, ezek közül több mint 18 ezer tunéziai, húszezer egyiptomi volt.

A legtöbben viszont Bangladesből, Szíriából, Afganisztánból, Pakisztánból, Iránból és Guineából érkeztek, ezen nemzetiségek tagjai közül az olaszok összesen huszonhárom embert (!) tudtak visszatoloncolni hazájukba.

Ez szinte tragikus, pedig van viszonylag egyszerű megoldás, csak persze szándék is kellene ahhoz, hogy a migrációt megállítsuk. Induljunk ki abból a tényből, hogy a migránsokat kibocsátó országokat leginkább anyagi szempontok motiválják. A leendő új német vagy brit állampolgárok indulásukkor legtöbb esetben óriási kölcsönöket vesznek fel családtagjaiktól vagy egyenesen az embercsempészet mentén kialakult uzsorás iparágtól. Ezt Európába érkezésük után nyilván kamatostul vissza kell fizetniük, amely összeg egy része lassan visszaszivárog a korrupt tisztségviselők és politikusok felé. Másfelől pedig itt vannak a családtagoknak küldött pénzutalások, amelyek egyes harmadik világbeli országok éves bevételének jelentős részét teszik ki.

A világ vezető országa a nemzetközi címekről érkező személyes utalások terén India, 2021-ben 87 milliárd dollárnyi összeg érkezett a külföldön élő polgáraiktól, ami az ország nemzeti össztermékének 3,6 százalékát teszi ki. Ezután jön Kína, Mexikó, a Fülöp-szigetek, és így tovább. A Fülöp-szigetek esetében ez a bevétel a GDP mintegy nyolc százalékát teszi ki,

de Banglades esetében a külföldi családtagoktól érkező utalások egyes években meghaladták a nemzeti össztermékük tíz százalékát.

Alapvetően nincs is ezzel baj, a mexikói munkások nélkül gyakorlatilag összeomlana az amerikai ipar és mezőgazdaság, a filippínó vendégmunkások nélkül pedig az európai egészségügy. Vannak viszont kibocsátó országok, amelyek állampolgárai egyrészt rendkívül rosszul illeszkednek be az európai társadalmakba és a munkaerőpiacra, óriási köztük a munkanélküliség és a kriminalitás, valamint ők emésztik fel a migránsokra költött források legnagyobb hányadát. És pont ezen országok azok, amelyek érthető okokból a legkevesebb hajlandóságot mutatják az illegális határátlépés vagy sokszor bűncselekmény miatt kitoloncolt polgáraik visszafogadására.

Minden nemzetközi pénzutalással foglalkozó cég vagy bank maga szabja meg azt, milyen országokba lehet rajtuk keresztül pénzt küldeni. Ez teljesen standard, minden pénzintézet honlapján van egy lista, amelyen a tiltott országok nevei találhatók. Más szóval nincs technikai akadály. Garantálom, ha a nyugat-európai kormányok rendelettel leállítanák a pénzutalásokat az európai szociális rendszeren cinikusan élősködő országoknak, ezek egy héten belül piros szőnyegen fogadnák vissza kiutasított törvénysértő atyafiaikat mind a kilenc gyermekükkel. Ha néhány befogadóország összefogva így fellépne ellenük, nagyon gyorsan eltűnne az egész kitoloncolás-blokkolás problémakör.

Több ország, mint például Svédország már kilátásba helyezte a nemzetközi segélyprogramok leállítását a kitoloncoltakat megtagadó országok irányába, de ez vakvágány lesz mindaddig, amíg a migránsok hatványozottan annyit küldhetnek haza a szociális segélyükből vagy bevételeikből, mint amennyi az ilyen nemzetközi segélyek összege. Persze nem én vagyok az első, akinek ez eszébe jutott, csak a messiási komplexusban szenvedő nyugati politikusok imázsának rendkívül rosszat tenne, ha a nevük megjelenne a Soros-civilek orwelli éves jelentéseiben, vagy a brüsszeli mindenhatók az európai szolidaritás ellenségeinek kiáltanák ki őket.

Mindenesetre tehát megoldás van, ezért ez az egész érvelésrendszer akörül, hogy nem lehet kitenni a migrációs hátterű bűnözők szűrét, mert a saját országaik nem fogadják, csupán a ködösítés, hazugság és gyávaság fatális keveréke.

Amikor nemzeti érdekről van szó, főleg ha nem kevesebb mint társadalmaink, kultúránk túlélése forog kockán, a következő alapelvet kellene követni: sosem abból induljunk ki, ami lehetséges, hanem ami szükséges. Ha mi, magyarok 2015-ben azt vettük volna alapul, hogy mi lehetséges és mit szabad, akkor mára bizonyosan élvezhetnénk a Soros-grantokból felépült új magyar kalifátus kiváltságait a többi európai nemzettel egyetemben. Emlékszünk még? Brüsszelben akkor kijelentették, hogy a migránsáradatot nem lehet megállítani, a bevándorlók jogait nem szabad megsérteni.

Ezzel szemben mi nyolc éve újradefiniáltuk, mit lehet, figyelmen kívül hagytuk, hogy egyesek szerint mit szabad, és csak azt vettük figyelembe, hogy a nemzetbiztonság szempontjából mi szükséges. Így éltük túl, így jöttünk ki Európa nemzeteinek tragédiájából érintetlenül.

Ahogy régen mondták, nem akarásnak nyögés a vége. Ha a baloldali politikusok és álkonzervatívok egyaránt kevesebb energiát fordítanának arra, hogy mérgezett egérként futkossanak az emberi jogi álcivilek, a jogászaik és a nemzetek feletti szervezetek között, hogy megállapítsák, mit szabad, és egy picit hagynák magukat vezérelni a polgáraik érdekeivel, talán nem kellene könyörögniük banánköztársaságokat uraló diktátoroknak, hogy szíveskedjenek visszafogadni saját polgáraikat. De hát gazdagok, balekok és félnek.