A próza szó eredetileg, a latinban egyenest, közvetlent jelentett, manapság viszont azt jelöli, ami lapos, száraz, lelketlen, holott minden prózának lelke van. A vers és a próza között az a különbség, hogy előbbi az érzelmi élet zenéje, utóbbi pedig az értelmi életé – utaltam itt egy éve Kosztolányi Ábécé a prózáról és regényről című, majd száz éve megjelent újságcikkére.
A regény csupán egyike a próza műnemhez tartozó rengeteg műfajnak, mégis legtöbbször ez jut eszünkbe – és nem csupán Jókai Mór, a legnépszerűbb magyar regényíró okán, akinek születésnapja 2018 óta a magyar széppróza napja.
Pedig annyi más prózai műfajt ismerünk, hogy csak néhányra utaljak: anekdota, disputa, elbeszélés, életrajz, emlékirat, humoreszk, karcolat, legenda, mese, mítosz, monda, napló, önéletrajz, pamflet, paródia, példázat, riport, röpirat, tanulmány, tárca, útirajz, vallomás, vitairat.
Én most egy olyan műfajról szeretnék írni, amelyben benne foglaltatik az érzelmi és az értelmi élet zenéje is, s amely a tudomány és a művészet határmezsgyéjén – másfelől a költészet és a valóság között – ingázik, ingadozik. Hamvas Béla szerint az esszényelv a par excellence próza. Mint írja:
A dal, a dráma, a regény megengedhet magának homályt, mégis tökéletes lehet. Az esszé soha. Itt az értelemnek állandóan éppen úgy jelen kell lenni, mint a fantáziának, az érzésnek.
Mintha erre rímelne az a mesteri portré, amit a XX. század első felének egyik legragyogóbb magyar esszéírója, Halász Gábor rajzolt az esszéíró Babitsról: „Bármelyik romantikusnál jobban lenézi a ráció sekélyes fölényét, a szikkadt érzelemnélküliséget, és a klasszikusokat felülmúlva tiszteli az intellektus rendezőerejét, a formai harmóniát; mindig keres, de sohasem csapongó; szenvedélyes, de nem egzaltált; végtelenül komplikált, sohasem széteső. A lázas értelem költője, és az értelem lázasainak szól esszéírói rokonszenve is.”
Bár az esszé évszázadok óta jelen van a világ- és a magyar irodalomban is, pontos műfaji meghatározása kemény dió, inkább csak körülírni, megközelíteni lehet. Költők, írók, tudósok, filozófusok, történészek, újságírók, sőt politikusok is írtak és írhatnak esszét, ha írásuk kellően személyes és szenvedélyes, intellektuálisan ragyogó és elbűvölő, morálisan igényes és hiteles. Iránymutató, amit Németh László írt 1932-ben a Tanú I. számának bevezetőjében: „Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek. Nem akarok tanítani. Az essait a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres s közben égtájakat segít megtalálni…” Egy másik briliáns magyar esszéíró, Cs. Szabó László hasonlóképpen közelítette meg a műfajt: „Reng a föld, roskadnak a szilárd falak, az irodalom is kihúzódik a szilárd, átfogó alapformákból. A csillagok alá megy, tájékozódni…”
Más prózai műfajoknak vannak típusaik, közös jellegzetességeik, az esszé azonban annyiféle, ahány művelője volt és van.
Például Hippolyte Taine XIX. századi francia filozófus-történész-írót így méltatta 1942-ben a már említett Halász Gábor, a tabló utolérhetetlen nagy mesterének nevezve őt: „A tabló egyszerre utal az időre, amelyben és a környezetre, ahol a vizsgált jelenség él, de az ábrázolás képszerűségére is, az atmoszféra érzékeltetésére, az adatok hangulati árnyékára… Tabló az olyan ábrázolás, amely az élet zsúfoltságát, a történések sokrétűségét próbálja a maga eszközeivel felidézni. Mint a szőttesben a különféle színű szálak, úgy kell hogy fonódjanak, bonyoluljanak az egymást színező, támogató adatok; gazdag összevisszaságukból kerekedjék az egység…”
Maga Halász is egyik mestere volt az esszéisztikus tablónak – ezek legkiemelkedőbb darabjai a Magyar századvég, Magyar viktoriánusok, Ferenczjózsefi idők –, miként barátja és tragikus sorsú társa, Szerb Antal, aki szintén az irodalomtörténet felől érkezett ehhez a különleges prózai műfajhoz. A királyné nyaklánca című művéről ő maga árulta el, hogy olyan történelmi tárgyú könyvet szándékozott írni, amely bemutatja XVI. Lajos korának francia társadalmát, irodalmi és érzelmi életét, nevezetes figuráit, és „az egészet egy eleven és szuggesztív tablóba állítani össze, amely képet ad arról, hogy miért kellett kitörnie a francia forradalomnak. A könyv műfaji szempontból kissé kísérlet jellegű…” (Mint tudjuk, az esszé – franciául essai – azt jelenti: próba, kísérlet.)
Szerb Antal az 1940-es évek elején írta, az idők az irodalmárt is arra tanítják, hogy szokott tárgyát félretéve, a nagybetűs Történelem felé tekintsen és tőle várjon ihletést. Sokszor azonban a történész fordulhat az irodalom, különösen az esszé felé, mint például a John Lukacsként ismert Lukács János is, aki január 31-én lett volna százéves. A XX. század egyik legjelentősebb, magyar–amerikai történetírója így vallott önmagáról: „Író vagyok, és ha egy történész nem tud elég jól írni, akkor nem lehet jó történész.” A történész mestersége szerinte nem a tudomány, sokkal inkább a művészet felségterületéhez tartozik. A történetírás a történelem és az irodalom bizonyos ötvözete, a történelem ugyanis szavakból áll, amelyek nélkül a tények, adatok mit sem jelenek. A szavak pontos, helyes megválasztása, a mondatok világos, tömör, egyszerre vidám és komoly, könnyed és súlyos, a mélység és a magasság között ívelő megfogalmazása részben stilisztikai, részben erkölcsi feladat is.
Ahogy Buffon írta: A stílus maga az ember. És ahogy Babits: A stílus hű tükre az ember gondolkodásának, erényeiben és gyengeségeiben egyaránt. A stílus gazdagsága a gondolat gazdagsága, helyessége a gondolat helyessége, s elárulja gondolkodásunk elevenségét is.
Az eleven és szuggesztív, gazdag és szellemes stílus nyilvánvalóan összefügg a tehetséggel. John Lukacs azt tartotta tehetséges történésznek és írónak, akinek az emberismerete megértő, se nem objektív, se nem szubjektív, hanem személyes és részt vevő. (Ide kívánkoznak József Attila plasztikus sorai: „Jöjj barátom, jöjj és nézz szét. / E világban dolgozol / s benned dolgozik a részvét.”) És ez a személyes részvét Isten talán legelemibb adománya. Nem csupán a szentek tudták ezt, hanem Beethoven és Shakespeare (és Arany János és Krúdy Gyula) tehetségeik mélyében, teljében, vallja a történetíró.
Nem véletlenül tartotta a magyar prózairodalom talán legnagyobb művészének a regényíró Krúdyt, aki a történelemmel telített szépirodalomnak alkotó mestere, „a lelkek mélységeibe belelátó történetíró”.
Miért? Érdemes hosszabban idézni John Lukacs professzor jó négy évtizeddel ezelőtti budapesti előadásából, amely a történetírás és a regényírás kapcsolatát világította meg a történeti esszé rá jellemző személyes műfajában.
„…Meggyőződésem, hogy a magyar olvasóközönség Krúdy iránti érdeklődése nemcsak nosztalgia, vagy a régi világ iránti érdeklődés következménye, olyasfajta lelki és szellemi reakció, ami a nehéz időkben sokszor és mindenütt várható – hanem közrejátszik benne az is, hogy a Krúdy által leírt és képviselt múlt íze, illata, zamata felelt és felel meg nemcsak öregedő, hanem újabb és újabb nemzedékek étvágyának, mely szellemi étvágy kívánalmának lényege a történelmi valóság. (…) A magyar álomvilág e mesteri festője főleg rövid élete utolsó két évtizedében fordul inkább és inkább a történelem felé. Ismeretesek életrajzai és jellemrajzai az Írói arcképek-ben és az úgynevezett Ködlovagok-ban. Ezek értéke és fontossága azonban nemcsak Krúdy nyelvművészetéből és lelkekbe látásából áll, nem csupán jellemrajzokból, hanem az általa összegyűjtött kis részletek halmazaiból, olyanokból, melyeket Taine ’petite histoire’-nak nevezett. (Lám, Taine még egy magyar tisztelője! – a szerző.) Ezenkívül élete során mind többet és többet foglalkozott nagyobb méretű történelmi portrékkal: írásai Mária királyéról, Kossuth Ferencről, Podmaniczky Frigyesről, Türr Istvánról nemcsak prózai gyöngyszemek, hanem kidolgozott történelmi freskók: mind anyagukból, mind mesteri kompozíciójukból fiatal hivatásos történészek még ma is sokat tanulhatnának.”
„Krúdy életművét a prousti nagy mű címével lehetne illetni: Az eltűnt idő nyomában, bár Krúdy Proustnál nagyobb író – folytatja Lukacs. – A regényíró Proust a lelkek mélységeibe belelátó szociográfus, a regényíró Krúdy a lelkek mélységeibe belelátó történetíró. Proust a századvégi Párizs felső osztályainak analízisét, Krúdy a régi Magyarország majdhogy egészének varázslatos képviseletét teremtette meg.”
Krúdyról könyvtárnyi méltatást, elemzést, értelmezést leírtak már írók, irodalomtörténészek, kritikusok, esszéisták, publicisták, de azt, hogy „a lelkek mélységeibe belelátó történetíró”, csak egy olyan történetíró állapíthatta meg, akiről ezt szintén joggal el lehet mondani.
És akinek a stílusa bár távol van Krúdyétól, de akinek az írói tehetsége és a megértő emberismerete – ami különösen az esszé műfajú, magyar nyelvű írásait olvasva szembetűnő – olyan egyedülálló „félszigetlakóvá” tette, akiben az ott lakók felismerhetik a félsziget csúcsán „az égi valóság felé áhítozó, kapaszkodó látnokot”.
A magyar esszé legnagyobb mesterei között tarthatjuk számon John Lukacsot, aki tudatosította, hogy az elmúlt ötszáz év – a polgári kor – egyik legnagyobb eredménye a történelmi gondolkodás kialakulása és elterjedése volt. Az is az ő meglátása, hogy az egész világegyetemben az ember az egyetlen történelmi lény, és sokszor elmondta, leírta azt a portugál mondást, hogy „Isten görbe vonalakkal ír egyenesen”.
Mindennek volt, van valami értelme, és olykor meg is pillanthatunk ebből valamit, ha képesek vagyunk gondolkodni, figyelni Isten vonalaira, és emlékezni a múltra. Mert ne feledjük: előrefelé élünk, de csak visszafelé tudunk gondolkodni és megérteni – minden tudásunk foglalata a múlt.
Utóirat. Hogy ebben a különös műfajban mennyi és milyen csodálatos, az érzelmi és az értelmi élet zenéjét szinte összművészeti igénnyel, az égi valóság felé áhítozó lélekkel komponáló magyar remekmű született, annak bemutatására az eddigi legígéretesebb kísérletet, a leggazdagabb válogatást az Osiris Kiadó produkálta, amely századunk első évtizedében négy vaskos-súlyos kötetben közreadta A magyar esszé antológiáját. Ez számomra a magyar könyvkiadás egyik csúcsát jelenti. Újra és újra megpróbálni feljutni erre a hegycsúcsra (ne feledjük, az esszé azt jelenti: próba, kísérlet!), és onnan próbálni „csalás nélkül szétnézni könnyedén” – azt hiszem, nem lehet ennél méltóbb és súlyosabb ambíció. Írástudónak, olvasónak is, aki jó esetben egy és ugyanaz a személy.
Borítókép: (Fotó: Osiris Kiadó)
