Maga Halász is egyik mestere volt az esszéisztikus tablónak – ezek legkiemelkedőbb darabjai a Magyar századvég, Magyar viktoriánusok, Ferenczjózsefi idők –, miként barátja és tragikus sorsú társa, Szerb Antal, aki szintén az irodalomtörténet felől érkezett ehhez a különleges prózai műfajhoz. A királyné nyaklánca című művéről ő maga árulta el, hogy olyan történelmi tárgyú könyvet szándékozott írni, amely bemutatja XVI. Lajos korának francia társadalmát, irodalmi és érzelmi életét, nevezetes figuráit, és „az egészet egy eleven és szuggesztív tablóba állítani össze, amely képet ad arról, hogy miért kellett kitörnie a francia forradalomnak. A könyv műfaji szempontból kissé kísérlet jellegű…” (Mint tudjuk, az esszé – franciául essai – azt jelenti: próba, kísérlet.)

Szerb Antal az 1940-es évek elején írta, az idők az irodalmárt is arra tanítják, hogy szokott tárgyát félretéve, a nagybetűs Történelem felé tekintsen és tőle várjon ihletést. Sokszor azonban a történész fordulhat az irodalom, különösen az esszé felé, mint például a John Lukacsként ismert Lukács János is, aki január 31-én lett volna százéves. A XX. század egyik legjelentősebb, magyar–amerikai történetírója így vallott önmagáról: „Író vagyok, és ha egy történész nem tud elég jól írni, akkor nem lehet jó történész.” A történész mestersége szerinte nem a tudomány, sokkal inkább a művészet felségterületéhez tartozik. A történetírás a történelem és az irodalom bizonyos ötvözete, a történelem ugyanis szavakból áll, amelyek nélkül a tények, adatok mit sem jelenek. A szavak pontos, helyes megválasztása, a mondatok világos, tömör, egyszerre vidám és komoly, könnyed és súlyos, a mélység és a magasság között ívelő megfogalmazása részben stilisztikai, részben erkölcsi feladat is.

Az eleven és szuggesztív, gazdag és szellemes stílus nyilvánvalóan összefügg a tehetséggel. John Lukacs azt tartotta tehetséges történésznek és írónak, akinek az emberismerete megértő, se nem objektív, se nem szubjektív, hanem személyes és részt vevő. (Ide kívánkoznak József Attila plasztikus sorai: „Jöjj barátom, jöjj és nézz szét. / E világban dolgozol / s benned dolgozik a részvét.”) És ez a személyes részvét Isten talán legelemibb adománya. Nem csupán a szentek tudták ezt, hanem Beethoven és Shakespeare (és Arany János és Krúdy Gyula) tehetségeik mélyében, teljében, vallja a történetíró.

Nem véletlenül tartotta a magyar prózairodalom talán legnagyobb művészének a regényíró Krúdyt, aki a történelemmel telített szépirodalomnak alkotó mestere, „a lelkek mélységeibe belelátó történetíró”. 

„…Meggyőződésem, hogy a magyar olvasóközönség Krúdy iránti érdeklődése nemcsak nosztalgia, vagy a régi világ iránti érdeklődés következménye, olyasfajta lelki és szellemi reakció, ami a nehéz időkben sokszor és mindenütt várható – hanem közrejátszik benne az is, hogy a Krúdy által leírt és képviselt múlt íze, illata, zamata felelt és felel meg nemcsak öregedő, hanem újabb és újabb nemzedékek étvágyának, mely szellemi étvágy kívánalmának lényege a történelmi valóság. (…) A magyar álomvilág e mesteri festője főleg rövid élete utolsó két évtizedében fordul inkább és inkább a történelem felé. Ismeretesek életrajzai és jellemrajzai az Írói arcképek-ben és az úgynevezett Ködlovagok-ban. Ezek értéke és fontossága azonban nemcsak Krúdy nyelvművészetéből és lelkekbe látásából áll, nem csupán jellemrajzokból, hanem az általa összegyűjtött kis részletek halmazaiból, olyanokból, melyeket Taine ’petite histoire’-nak nevezett. (Lám, Taine még egy magyar tisztelője! – a szerző.) Ezenkívül élete során mind többet és többet foglalkozott nagyobb méretű történelmi portrékkal: írásai Mária királyéról, Kossuth Ferencről, Podmaniczky Frigyesről, Türr Istvánról nemcsak prózai gyöngyszemek, hanem kidolgozott történelmi freskók: mind anyagukból, mind mesteri kompozíciójukból fiatal hivatásos történészek még ma is sokat tanulhatnának.”

„Krúdy életművét a prousti nagy mű címével lehetne illetni: Az eltűnt idő nyomában, bár Krúdy Proustnál nagyobb író – folytatja Lukacs. – A regényíró Proust a lelkek mélységeibe belelátó szociográfus, a regényíró Krúdy a lelkek mélységeibe belelátó történetíró. Proust a századvégi Párizs felső osztályainak analízisét, Krúdy a régi Magyarország majdhogy egészének varázslatos képviseletét teremtette meg.”

És akinek a stílusa bár távol van Krúdyétól, de akinek az írói tehetsége és a megértő emberismerete – ami különösen az esszé műfajú, magyar nyelvű írásait olvasva szembetűnő – olyan egyedülálló „félszigetlakóvá” tette, akiben az ott lakók felismerhetik a félsziget csúcsán „az égi valóság felé áhítozó, kapaszkodó látnokot”.

A magyar esszé legnagyobb mesterei között tarthatjuk számon John Lukacsot, aki tudatosította, hogy az elmúlt ötszáz év – a polgári kor – egyik legnagyobb eredménye a történelmi gondolkodás kialakulása és elterjedése volt. Az is az ő meglátása, hogy az egész világegyetemben az ember az egyetlen történelmi lény, és sokszor elmondta, leírta azt a portugál mondást, hogy „Isten görbe vonalakkal ír egyenesen”. 

Utóirat. Hogy ebben a különös műfajban mennyi és milyen csodálatos, az érzelmi és az értelmi élet zenéjét szinte összművészeti igénnyel, az égi valóság felé áhítozó lélekkel komponáló magyar remekmű született, annak bemutatására az eddigi legígéretesebb kísérletet, a leggazdagabb válogatást az Osiris Kiadó produkálta, amely századunk első évtizedében négy vaskos-súlyos kötetben közreadta A magyar esszé antológiáját. Ez számomra a magyar könyvkiadás egyik csúcsát jelenti. Újra és újra megpróbálni feljutni erre a hegycsúcsra (ne feledjük, az esszé azt jelenti: próba, kísérlet!), és onnan próbálni „csalás nélkül szétnézni könnyedén” – azt hiszem, nem lehet ennél méltóbb és súlyosabb ambíció. Írástudónak, olvasónak is, aki jó esetben egy és ugyanaz a személy.

Borítókép: (Fotó: Osiris Kiadó)