A próza szó eredetileg, a latinban egyenest, közvetlent jelentett, manapság viszont azt jelöli, ami lapos, száraz, lelketlen, holott minden prózának lelke van. A vers és a próza között az a különbség, hogy előbbi az érzelmi élet zenéje, utóbbi pedig az értelmi életé – utaltam itt egy éve Kosztolányi Ábécé a prózáról és regényről című, majd száz éve megjelent újságcikkére.
A regény csupán egyike a próza műnemhez tartozó rengeteg műfajnak, mégis legtöbbször ez jut eszünkbe – és nem csupán Jókai Mór, a legnépszerűbb magyar regényíró okán, akinek születésnapja 2018 óta a magyar széppróza napja.
Pedig annyi más prózai műfajt ismerünk, hogy csak néhányra utaljak: anekdota, disputa, elbeszélés, életrajz, emlékirat, humoreszk, karcolat, legenda, mese, mítosz, monda, napló, önéletrajz, pamflet, paródia, példázat, riport, röpirat, tanulmány, tárca, útirajz, vallomás, vitairat.
Én most egy olyan műfajról szeretnék írni, amelyben benne foglaltatik az érzelmi és az értelmi élet zenéje is, s amely a tudomány és a művészet határmezsgyéjén – másfelől a költészet és a valóság között – ingázik, ingadozik. Hamvas Béla szerint az esszényelv a par excellence próza. Mint írja:
A dal, a dráma, a regény megengedhet magának homályt, mégis tökéletes lehet. Az esszé soha. Itt az értelemnek állandóan éppen úgy jelen kell lenni, mint a fantáziának, az érzésnek.
Mintha erre rímelne az a mesteri portré, amit a XX. század első felének egyik legragyogóbb magyar esszéírója, Halász Gábor rajzolt az esszéíró Babitsról: „Bármelyik romantikusnál jobban lenézi a ráció sekélyes fölényét, a szikkadt érzelemnélküliséget, és a klasszikusokat felülmúlva tiszteli az intellektus rendezőerejét, a formai harmóniát; mindig keres, de sohasem csapongó; szenvedélyes, de nem egzaltált; végtelenül komplikált, sohasem széteső. A lázas értelem költője, és az értelem lázasainak szól esszéírói rokonszenve is.”
Bár az esszé évszázadok óta jelen van a világ- és a magyar irodalomban is, pontos műfaji meghatározása kemény dió, inkább csak körülírni, megközelíteni lehet. Költők, írók, tudósok, filozófusok, történészek, újságírók, sőt politikusok is írtak és írhatnak esszét, ha írásuk kellően személyes és szenvedélyes, intellektuálisan ragyogó és elbűvölő, morálisan igényes és hiteles. Iránymutató, amit Németh László írt 1932-ben a Tanú I. számának bevezetőjében: „Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek. Nem akarok tanítani. Az essait a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres s közben égtájakat segít megtalálni…” Egy másik briliáns magyar esszéíró, Cs. Szabó László hasonlóképpen közelítette meg a műfajt: „Reng a föld, roskadnak a szilárd falak, az irodalom is kihúzódik a szilárd, átfogó alapformákból. A csillagok alá megy, tájékozódni…”
Más prózai műfajoknak vannak típusaik, közös jellegzetességeik, az esszé azonban annyiféle, ahány művelője volt és van.
Például Hippolyte Taine XIX. századi francia filozófus-történész-írót így méltatta 1942-ben a már említett Halász Gábor, a tabló utolérhetetlen nagy mesterének nevezve őt: „A tabló egyszerre utal az időre, amelyben és a környezetre, ahol a vizsgált jelenség él, de az ábrázolás képszerűségére is, az atmoszféra érzékeltetésére, az adatok hangulati árnyékára… Tabló az olyan ábrázolás, amely az élet zsúfoltságát, a történések sokrétűségét próbálja a maga eszközeivel felidézni. Mint a szőttesben a különféle színű szálak, úgy kell hogy fonódjanak, bonyoluljanak az egymást színező, támogató adatok; gazdag összevisszaságukból kerekedjék az egység…”