Két éve tart az orosz–ukrán–amerikai háború. Erről politikusok, szakértők és mindenki más is elmondta már a véleményét, meglátásait, én is többször megtettem.
A háború első heteinek sokkját követően a nyugati fegyverszállítások megindulása után sokan azt hitték-remélték, hogy ez az ukránok felé fogja billenteni a mérleg nyelvét. Aztán lassan kiderült, hogy
a Nyugat technológiai fölénye messze nem akkora, mint azt hittük. Persze ehhez az is hozzájárult, hogy jórészt hadrendből már kivont, leselejtezésre, egyenesen beolvasztásra váró fegyvereket adtak át Ukrajnának.
Úgy, hogy közben azon élcelődött a nyugati média, hogy az oroszok hatvan-hetven éves páncélosokkal cammognak a frontra. Csak éppen az orosz ipar képes volt viszonylag gyorsan váltani.
Tehette ezt azért, mert
Oroszország ipara-hadiipara rendelkezik a legfontosabb dolgokkal. Szinte korlátlan a nyersanyagbázisuk, kimeríthetetlen az energetikai hátterük, saját fejlesztőmérnöki és szakembergárda áll rendelkezésükre. Így viszonylag egyszerű volt a haditermelésre való átállás.
Amit pedig nem tudtak legyártani, mint például egyes csipeket, azokat viszonylag gyorsan kiépített fedett, alternatív útvonalakon keresztül be tudják szerezni.
Eközben az európai katonai raktárak vészes sebességgel ürültek ki. Ráadásul az energiaárak az egekbe szöktek, és a nyersanyagpiacok jó része is vagy elzáródott, mert orosz volt, vagy a távolság és a kockázat miatt a logisztikai útvonalak is jóval hosszabbá és költségesebbé váltak.
Az európai fegyver- és lőszergyárak még ma is jórészt a békebeli kapacitásaikkal dolgoznak. Ennek következménye napjainkban az ukrán hadsereg igen komoly fegyver-, lőszer- és alkatrészhiánya. Az unió által erőltetett zöldátállás pedig megpecsételi a termelés esetleges növelését már az első lépésnél.
A német Rheinmetall például a német ipar egyik legnagyobb energiafelhasználója. Márpedig csupán szél- vagy napenergiára alapozva lehetetlen nagy tételben harckocsikat gyártani. Európa energia és alapvető nyersanyagok híján belátható időn belül képtelen lesz nagyságrendekkel növelni a kapacitásait. Ez nagy tanulság.
A másik fő probléma, amire rávilágított az orosz–ukrán–amerikai háború, a hadseregek humán tartalékának hiánya. Mind létszámban, mind minőségben katasztrofális a helyzet, aminek okai szerteágazóak. Eleve megdőlt az a tétel, hogy a modern hadászatban már nincs szükség jelentős létszámú csapaterőre, mert a modern technika majd mindent megold. Aztán kiderült, hogy
a klasszikus fegyverekkel vívott, időben elhúzódó, térben kiterjedt frontvonalon az ember még századunkban sem kiváltható pusztán technikával. Bizony, a lövészárkokba, a harckocsikba ember kell. Méghozzá minél több, minél egészségesebb, jól kiképzett és kellően motivált ember. Ami Nyugaton már hiánycikk.
Az Egyesült Államokban egy friss felmérés kimutatta, hogy a fiatal felnőtt férfiak majdnem fele fizikailag és mentálisan alkalmatlan a katonai szolgálatra. Az okok között első helyen szerepel az elhízás, mentális oldalon pedig a drogfogyasztás.
Tartok tőle, hogy Nyugat-Európában sem jobb a helyzet. Emellett persze beszélni kell a nyugati, újbaloldali ideológiák bomlasztó hatásáról is. A gender, a woke, a BLM, az LMBTQ alapjaiban veri szét a nyugati társadalmak belső kohézióját. Ha nem számít a haza, a nemi identitás, a család, akkor a hadsereg is megvetendő őskövületté válik a fiatalok szemében. Ahol agresszív, hímsoviniszta, nacionalista és persze lusta, buta és tehetségtelen emberek szolgálnak csak. Így aztán nem csoda, hogy
napjainkban az amerikai, brit, német és francia hadsereg legfőbb gondja, hogy nem tudják feltölteni még a békebeli létszámot sem. Sőt, a németeknél a háború kitörése óta jelentősen nőtt a leszerelések száma. Elvégre katonának békeidőben jó lenni, ha veszélyessé válik a helyzet, sokan lelépnek.
Szemükben ez is csak egy munkahely, semmi több. Nem véletlen, hogy számos ország már azon gondolkodik, a bevándorlók közül tölti fel az állományt. Magyarán, nyelvet nem vagy alig beszélő, a befogadó országgal semmilyen érzelmi viszonyban nem álló, más kulturális közegben szocializálódott és döntően más vallású emberekkel. Aminek a tragikus következményei borítékolhatók. A német rendőrség hasonló kísérlete látványos kudarcot vallott. Szervezett bűnözői csoportok emberei és vallási fanatikusok jelentek meg az akadémiákon. Az ott dolgozó kiképzők értékelése szerint a saját ellenségeiket engedték be a rendszerbe. A hadseregekben sem lenne ez másként.
Egyébként az az ország még soha nem maradt fenn hosszú ideig, amelyik külföldi zsoldosokra bízta a saját védelmét.
A nyugati politikusok a háború kitörésének második évfordulóján jó lehetőséget láttak arra, hogy a saját népszerűségüket növeljék. (Vagy legalább a közösségi médiában lájkokat vadásszanak.) Ám eddig a valódi intézkedések jórészt elmaradtak.
A nyugat-európai országok védelmi képességei, hadiipari kapacitásai és hadseregük létszáma elégtelen arra, hogy meg tudják védeni magukat. Ez szintén nagyon komoly tanulság. Ahogy azt is látni kell, hogy az Egyesült Államok védőernyője sem az már, mint ami néhány évtizede volt.
Ezért aztán nagyon komoly veszélyt jelent kontinensünk egészére nézve, hogy jó néhány brüsszeli és nyugati politikus beleszeretett a háborús vezetői szerepbe. Mert tényleges erő nélkül a szájhős nyilatkozatok csak még veszélyesebb vizekre sodornak mindannyiunkat. Ezért kellene az eszkaláció helyett a béke mielőbbi elérésére koncentrálni Ukrajnában. Azt követően pedig sürgősen végig kell gondolni, hogy mi mindennek kell meglennie egy erős, biztonságos, fejlődésre képes Európa újraépítéséhez.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója
Borítókép: Ukrán tüzérek egy ZU-23-2 légvédelmi gépágyúval és egy légvédelmi rakétavetővel Kijev közelében 2023. novemberében (Fotó: MTI/EPA/Oleh Petraszjuk)
