Halottaink közül életre kell keltenünk Fábri Zoltán filmrendezőt is. Már csak azért is, mert annyi jó filmet senki sem hagyott hátra a háború után, mint ő. Jancsó, Szabó vagy Gothár tehetsége néhány örökbecsű alkotásban felszikrázott, de ha a Fábri-filmeket végigpörgetjük magunkban, teljesen nyilvánvaló, hogy egyetlen rendezőnk sem tartózkodott olyan sokáig a csúcson, mint ő. A magyar filmtörténet legemblematikusabb pillanatait neki köszönhetjük.
Ahogyan például a Körhintában Soós Imre és Törőcsik Mari kifulladásig táncol, az Isten hozta, őrnagy úr!-ban Latinovitsék „dobozolnak”, A Pál utcai fiúkban pedig Nemecsek lázasan bolyong az utcán. Az ötödik pecsétben egy kocsmában jár körbe az örök alkotótárs, Illés György kamerája, mi pedig utazunk a saját képzeletünkben, vitákat és nézeteltérést méricskélünk Márkus, Bencze, Őze és a többiek társaságában.
Soroljuk tovább a Hannibál tanár úr, az Édes Anna, a Két félidő a pokolban, a Magyarok emlékezetes képsorait? Ezeket a fontos részleteket senki nem irthatja ki a képzeletünkből, hiszen befészkelték magukat emlékeink, nosztalgiáink, legtitkosabb gondolataink közé, szó szerint életünk részévé váltak a Fábritól megörökölt filmes mozzanatok.
Sergio Leonéról jegyezték fel, hogy a Volt egyszer egy Amerika forgatókönyvét hosszú éveken át magában alakította, minden részletet pontosan kidolgozott. Így a tényleges munka jórészt apróságok tisztázásával telt, hiszen a színészi játékot, a vágást és minden mást már réges-régen elrendezett magában, mire elkezdődött a forgatás. Fábri Zoltán hasonló módszerrel dolgozott.
A ma még élő pályatársak, kollégák, barátok megerősíthetik, hogy hihetetlen részletességgel előre eltervezett mindent, soha nem rögtönzött. Matematikai pontosságú, realista moziját éppen ezért sokan ma is képtelenek a helyén kezelni. Egy róla szóló riportfilmben egykori tanítványai vallanak személyéről, munkamódszeréről, neveket hadd ne említsek – kíméletből. Fábri érezhetően vegyes emlékeket keltett a megszólalókban. Akad, aki szerint nem tanított jól, és tehetségtelennek nevezte, bár ugyanakkor kedves, őszinte, szókimondó emberként jellemzi. A legtanulságosabb mégis annak a mai rendezőnek a vallomása, aki szerint Fábri moralista filmjeit nehéz értelmezni, sőt éppen a morál ellentéte izgalmas, hiszen amorális korszakban létezünk, és egy kicsit mi magunk is azok lettünk.
Szerintem pusztán arról van szó, hogy egyszerűen nem értették meg őt a hajdani tanítványok, de talán kortárs alkotótársai sem. Nyilvánvalóan valamiféle elefántcsonttoronyban időzött, amikor a rendezői munkáján kívül tartózkodott.
Amit pedig a filmjeiben megmutatott másoknak, túlságosan nyílt, kendőzetlenül őszinte, az olyasmit pedig egyetlen modern ideológia követője sem képes feldolgozni magában. Talán éppen itt a kulcsa a Fábri-felejtésnek. Hiszen voltaképpen minden filmjében erkölcsi dilemmákat, pontosabban szólva morális csapdahelyzeteket tár elénk.
Ezekből vagy kievickél a főhős, de ellenfelei mégis összetörik (Az ötödik pecsét), vagy győz, de haszontalan a diadala (A Pál utcai fiúk), vagy a saját igazsága mások igazságával ütközik, ezért bukik el (Húsz óra).
Az erkölcsi alapállással 2024-ben valóban képtelen bármit is kezdeni, akit egyébként az amoralitás boncolgatása vezet a saját művészetében.
Mi viszont a régi, morális embert keressük, aki köztünk tanyázik évszázadok, évezredek óta az Antigonétól Shakespeare-en át egészen Fábri Zoltánig. Nem mintha magunkat különbnek tartanánk, hanem mert tudjuk, hogy a művészet eredeti értelme ugyanehhez a végső kérdéshez – tudniillik az erkölcsi megigazuláshoz – vezet vissza bennünket. Emlékezzünk erre már csak azért is, mert közéletinek tetsző mai kulturális vitáink éppen erről az ütközésről, nem pedig valamifajta esztétikai ízléskülönbségről szólnak.
Az immoralitás viszont nem izgalmas. Sokszor olyanok tűzik zászlójukra, akiknek nem elég gyors az eszük, nem elég önállóak vagy mit sem sejtenek arról, hogy sok minden rejtezik a világon, amiről csak a valóban önálló és tehetséges alkotó dünnyöghet egy új mesét.
Fábrinak utólag – gyakran jobboldali – bírálói felróják, hogy a pártállam kedvencként dédelgette, kiemelt helyzetben élt, magas állami kitüntetéseket kapott akkor, amikor más művészek külföldre menekültek, börtönben ültek vagy tartós megfigyelés sújtotta őket. Az állítás egy része igaz, kár volna tagadni. Persze ilyen alapon Szirtes Ádám, Mészáros Ági, Illyés Gyula, Kodály Zoltán és ezer más jeles művészünk is „sáros”, hiszen a diktatúrában (is) éltek, alkottak, olykor tapsoltak, ha kellett. Szerintünk viszont ilyen alapon képtelenség egy-egy művész teljes életművét megbélyegezni. Még akkor sem, ha Fábri filmjeiben olykor kétségtelenül felleljük az ideologikus, baloldali narratívát. Aki azonban ezt ma szóvá teszi, elfelejti, hogy a 1960-as, 70-es években valamennyi együttműködést mindenkinek mutatnia kellett, aki a hazai filmszakmában érvényesülni kívánt. Fábri ugyanakkor határozottan kívül reked a pártállami alkotók listáján. Valójában a nemzeti szuverenitás, a népi-nemzeti gondolatkör apró mozaikjai formálódnak szerves egésszé legjobb filmjeiben.
Létezik valamiféle ösztönös becsületesség, észszerű hazafiság és emberbaráti törődés mindabban, amit el akar mondani nekünk. Ennek megformálása, közhírré tétele azonban komoly veszélyeket hordozott a hatalom számára. Fábri filmjei ugyanis perlekedő, felkiáltójeles, igazságkereső kiáltványok, és azoknak a hangját is megszólaltatja, akik akkoriban szóhoz sem juthattak a Magyar Népköztársaságban.
Arról ugyanakkor soha nem szól egyetlen utólagos bírálója sem, hogy Fábrinak majdnem annyi kész forgatókönyvét utasították el, mint ahány filmet egyáltalán maga után hagyott. De sokszor azokkal is baj volt, amelyeket bemutattak. Utószezon című filmje talán az első magyar holokausztfilm, kendőzetlen bátorsággal és nyíltsággal szól a történtekről. Aczélék meg is rémültek, amikor hírül vették, hogy az 1960-as években mégiscsak létezik zsidókérdés Magyarországon. Fábri olykor kompromisszumképtelen, makacs és hajlíthatatlan alkotó volt, ahogyan sok más sorstársa is, elutasító vagy elzárkózó magatartása mindazonáltal teljességgel érthető. Mi pedig már csak azt fájlalhatjuk, hogy azokat a filmjeit nem ismerhettük meg, amelyek forgatókönyveit döntésre alkalmatlan emberek annak idején kiselejtezték.
Ami azonban maradt, nem egyszerűen a nemzeti örökség része, hanem tagadhatatlanul világörökség, ráadásul a legmaradandóbb, legnemesebb anyagból.
Éppen ezért ámulva nézzük újra és újra Fábri Zoltán filmjeit, és jó szívvel ajánljuk azoknak, akik az amoralitás korszakában keresik a maradandó, nemes és tiszta művészet forrását.
Borítókép: Fábri Zoltán filmrendező 1917–1994 (Forrás: Wikipédia)
