Szerintem pusztán arról van szó, hogy egyszerűen nem értették meg őt a hajdani tanítványok, de talán kortárs alkotótársai sem. Nyilvánvalóan valamiféle elefántcsonttoronyban időzött, amikor a rendezői munkáján kívül tartózkodott. 

Amit pedig a filmjeiben megmutatott másoknak, túlságosan nyílt, kendőzetlenül őszinte, az olyasmit pedig egyetlen modern ideológia követője sem képes feldolgozni magában. Talán éppen itt a kulcsa a Fábri-felejtésnek. Hiszen voltaképpen minden filmjében erkölcsi dilemmákat, pontosabban szólva morális csapdahelyzeteket tár elénk. 

Ezekből vagy kievickél a főhős, de ellenfelei mégis összetörik (Az ötödik pecsét), vagy győz, de haszontalan a diadala (A Pál utcai fiúk), vagy a saját igazsága mások igaz­ságával ütközik, ezért bukik el (Húsz óra).

Az erkölcsi alapállással 2024-ben valóban képtelen bármit is kezdeni, akit egyébként az amoralitás boncolgatása vezet a saját művészetében. 

Az immoralitás viszont nem izgalmas. Sokszor olyanok tűzik zászlójukra, akiknek nem elég gyors az eszük, nem elég önállóak vagy mit sem sejtenek arról, hogy sok minden rejtezik a világon, amiről csak a valóban önálló és tehetséges alkotó dünnyöghet egy új mesét.

Fábrinak utólag – gyakran jobboldali – bírálói felróják, hogy a pártállam kedvencként dédelgette, kiemelt helyzetben élt, magas állami kitüntetéseket kapott akkor, amikor más művészek külföldre menekültek, börtönben ültek vagy tartós megfigyelés sújtotta őket. Az állítás egy része igaz, kár volna tagadni. Persze ilyen alapon Szirtes Ádám, Mészáros Ági, Illyés Gyula, Kodály Zoltán és ezer más jeles művészünk is „sáros”, hiszen a diktatúrában (is) éltek, alkottak, olykor tapsoltak, ha kellett. Szerintünk viszont ilyen alapon képtelenség egy-egy művész teljes életművét megbélyegezni. Még akkor sem, ha Fábri filmjei­ben olykor kétségtelenül felleljük az ideologikus, baloldali narratívát. Aki azonban ezt ma szóvá teszi, elfelejti, hogy a 1960-as, 70-es években valamennyi együttműködést mindenkinek mutatnia kellett, aki a hazai filmszakmában érvényesülni kívánt. Fábri ugyanakkor határozottan kívül reked a pártállami alkotók listáján. Valójában a nemzeti szuverenitás, a népi-nemzeti gondolatkör apró mozaikjai formálódnak szerves egésszé legjobb filmjeiben. 

Arról ugyanakkor soha nem szól egyetlen utólagos bírálója sem, hogy Fábrinak majdnem annyi kész forgatókönyvét utasították el, mint ahány filmet egyáltalán maga után hagyott. De sokszor azokkal is baj volt, amelyeket bemutattak. Utószezon című filmje talán az első magyar holokausztfilm, kendőzetlen bátorsággal és nyíltsággal szól a történtekről. Aczélék meg is rémültek, amikor hírül vették, hogy az 1960-as években mégiscsak létezik zsidókérdés Magyarországon. Fábri olykor kompromisszumképtelen, makacs és hajlíthatatlan alkotó volt, ahogyan sok más sorstársa is, elutasító vagy elzárkózó magatartása mindazonáltal teljességgel érthető. Mi pedig már csak azt fájlalhatjuk, hogy azokat a filmjeit nem ismerhettük meg, amelyek forgatókönyveit döntésre alkalmatlan emberek annak idején kiselejtezték. 

Ami azonban maradt, nem egyszerűen a nemzeti örökség része, hanem tagadhatatlanul világörökség, ráadásul a legmaradandóbb, legnemesebb anyagból.

Éppen ezért ámulva nézzük újra és újra Fábri Zoltán filmjeit, és jó szívvel ajánljuk azoknak, akik az amoralitás korszakában keresik a maradandó, nemes és tiszta művészet forrását.

Borítókép: Fábri Zoltán filmrendező 1917–1994 (Forrás: Wikipédia)