Hatalmas veszély és csúsztatás, hogy a mesterséges intelligencia észszerűbbé, szebbé, jobbá teszi a világot, amelyben a gyarló, hiányos tudású és erkölcsű emberek helyett egyre okosabb és tökéletesebb gépek hozzák meg a döntéseket minden percben és helyzetben. Azok ugyanis
a tökéletlen, ilyen-olyan tudással, ízléssel, előítélettel, érdekkel és szándékkal rendelkező befektetők és informatikai fejlesztők, programozók által a számítógépbe betáplált digitális adatok és algoritmusok tömkelegét feldolgozva adnak választ bármilyen kérdésre/feladatra. Leegyszerűsítve: csak olyasmi jöhet ki a gépből, amit előtte a programozó bevitt, az input determinálja az outputot.
Csakhogy ma már nem csupán előrejelző, hanem tanuló algoritmust is be tudnak táplálni a gépbe, így az maga tanulja meg az algoritmust és fejleszti tovább a saját intelligenciáját. De még így is több mint kétséges, hogy bármilyen szuperintelligens gép, amelybe előtte nem vitték be mondjuk az Iliász, a Hamlet szövegét vagy a IX. szimfónia kottáját, tudna-e Homérosznál, Shakespeare-nél és Beethovennél jobb művet alkotni. Az alkotóerőhöz ugyanis lélek, szellem, tehetség is szükséges, amivel a gép ab ovo nem rendelkezik.
A zseniális magyar filozófus, Molnár Tamás negyedszázada írt Lélek és gép című profetikus könyvében plasztikusan kifejtette, hogy a mi civilizációnk és kultúránk alapelve az emberi lét valamennyi aspektusának mechanizálódása: az a meggyőződés, hogy a gép mindenre választ, megoldást kínál. Az intelligens, gondolkodó gép „mind több területen válik használatossá, míg végül helyettesíti az életet, a szabadságot, a spontaneitást”.
A képzelettől és a szabadságtól megfosztott, magától az emberi sorstól elidegenedett ember az általa létrehozott gépnek már nem ura, hanem szolgája.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!