A kihívás

Az űrkutatás mindig politikai ügy volt és feltehetően az is marad. Túl rejtélyes, túl keveset tudunk róla, s túl drága ahhoz, hogy kizárólag a tudományt mozgassa meg. Aki az űrben sikereket tud elérni, az a Földön is nagyhatalom. Akik kijutnak oda, akár csak a földközeli régióba, néhány száz kilométerre az anyabolygótól, azok nemzetük hősei lesznek, egyben az emberiség hősei is. De ez így magában scifi, hiszen nincs olyan, hogy valaki az emberiség hőse.

Ugyanis nemzetek vannak és lesznek, és minden ilyen úttörő elsősorban saját hazájának akar jót, bármit is mondjon például akkor, amikor rálép a Hold felszínére. A holdraszállás egy amerikai diadal volt. Az első űrutazás pedig szovjet siker.

A hidegháború végével az űrkutatás is ellaposodott, a kormányok nem akartak sok pénzt fordítani erre, viszont a Szovjetunió összeomlása után Oroszország a legrosszabb pillanataiban sem fordított hátat a kozmosznak. Ma, amikor ismét kedvet kaptak a nagyhatalmak a nagy ismeretlen felkutatásához, látható az oroszok tapasztalati előnye az amerikaiakhoz képest.

A NASA valahol utat tévesztett, hagyta, hogy ezen a területen megelőzzék a többiek, a kínaiak, az indiaiak, a japánok is gőzerővel dolgoznak, hogy letegyék a zászlajukat valahová, ahol még senki se járt. A NASA már sokszor rendkívüli eredményeket ért el, de manapság egyáltalán nem lendületes és nem ötletgazdag. A Roszkoszmosz viszont üti a vasat.

Nagyjából egy évvel ezelőtt mutatták be a Kihívás című orosz filmet, amelyet részben a Nemzetközi Űrállomáson forgattak, és nem dokumentumfilm, hanem egy valódi, izgalmas filmdráma. A fényképezés elsőrangú, a feszültség szinte tapintható, a főszereplő Julija Pereszild elviszi a hátán az egész sztorit, karizmatikus és csinos, valamit igencsak bátor. Ugyanis őt valóban kiképezte a Roszkoszmosz az űrutazásra, ő valóban beült a Szojuzba, és az operatőrrel együtt nagyjából tíz napig forgatott a Nemzetközi Űrállomás orosz területén.

Nem tudni, a kilövés felvételei vajon eredetiek-e, hiszen ez egy játékfilm, de az biztos, hogy a színésznő ott volt beszíjazva az ülésbe, az arcára kiülő izgalom és rémület pedig tökéletesen őszintének tűnik. Nem is csoda, hiszen az űrutazás nem egy repülőút. Ehhez nem csupán tökéletes egészség és állóképesség szükségeltetik, de személyes bátorság is, olyan, ami nem sokakban van meg. Julija Pereszild pedig felment, hogy eljátssza a hirtelen beugró sebész szerepét.

Bár játékfilmről van szó, a film elkészítése is üzenetet hordoz. A történet szerint azért kell felküldeni valakit az űrállomásra, hogy ott meggyógyítson valakit, ezért rohamtempóban választják ki a megfelelő jelöltet, azt felkészítik, így lehet esélyük a sikerre. A valóságban pedig a Roszkoszmosz pontosan ugyanígy járt el, keresett egy egészséges, erős, szép és tehetséges színésznőt, akit fel tudott küldeni az űrbe. Erre senki más se volt képes, csak az oroszok, s nem is rejtette Moszkva véka alá, hogy a filmjük több egy izgalmas mozinál.

A Kihívás minden idők legnagyobb bevételt elkönyvelt alkotása, persze sokba is került, de ebben az esetben a pénz másodlagos volt. A cél nem csupán az volt, hogy egy jó filmet csináljanak, hanem az, hogy az orosz fiatalok is lássák, milyen lehetőségeket rejt az űrhajós karrier.

A felmérések szerint ugyanis ma már nem álmodnak arról a gyerekek, hogy egy nap ők is ott fenn lesznek az ismeretlenben, maga Julija Pereszild se foglalkozott a kérdéssel, amíg rá nem esett a választás.

A film technikailag bőven megüti az amerikai nívót, roppant látványos és a színészi játék is megkapó, aki ismeri az orosz filmeket, az nem lepődik meg rajta. Mivel az űrállomáson valódi kozmonauták dolgoztak, akiket a filmben is szerepeltettek, látható a különbség, hogy ki keresi a kenyerét tudományos munkával, és ki a csepűrágó.

A profi űrhajósok nem színészek, ez azonnal kiderül, de épp ezért különösen érdekes, miként próbálják előhozni drámai énjüket a hideg tudósok. Akik közül egyébként többen is mérgelődtek a film miatt.

Odafönn ugyanis nagyon komoly munka folyik, amelyet megzavart a stáb, az űrhajósok némelyike azért aggódott, hogy közpénzt költöttek egy hiúsági projektre. Pedig ez nem hiúság, hanem kőkemény politika. Abban az időszakban, amikor Oroszországot lényegében martalócokkal azonosítják és a nemzetközi sajtó csakis negatívan ír mindenről, ami orosz, egyértelműen szüksége van egy olyan sikerre, amely egy jó nagy arasszal magasabbra teszi a lécet az egész világon. Mert a hidegháborúnak vége van, de talán soha nem lesz igazán vége a csendes küzdelemnek.