Emlékszünk ugye az öröm, remény és elégedettség élményére ott, akkor, a rendszerváltoztatás idején, a kilencvenes évek kezdetekor? Az emberek azt érezték, még azok is, akik korábban az MSZMP-tagságot is megélték, hogy elért hozzánk az új és régóta remélt élet, amit a Szabad Európa Rádión hallgattunk azt megelőzően. Maradt persze nosztalgia, látszott ez az 1994-es parlamenti választás idején, amikor visszaszavazták a régi pártállam kádereit, és az MSZP–SZDSZ-koalíció révén fújták arcunkba a régi politika szelét.
De akkor már a Nyugathoz tartoztunk, és ennek valós élménye politikai kurzustól függetlenül megmaradt. A gyanút, mármint hogy minket Hegyeshalmon túl nem partnernek, hanem új vazallusnak tekintenek, ki akartuk iktatni a szótárunkból. Még akkor sem szólalt meg a vészcsengőnk – mivel a remény hal meg utoljára elvhez mindenképpen ragaszkodtunk –, amikor külső nyomásra bezárták a cukorgyárainkat, a cementműveket és szinte minden magyar hátterű termelőüzemet. Leölették a marháinkat – elvégre a spanyoloknak van bőven –, a gyümölcsfákat, szőlőkarókat kihúzgáltatták, majd eltüzeltették.
„Mediterrán vidéken terem bőven gyümölcs és szőlő, amiből készül majd bor nekünk is” – mondták.
Nem elég, hogy harminc év távlatából megannyi viszontagságon mentünk keresztül, és sebeink messze gyógyulatlanok, az Európai Parlament a minap a végső döfést is bevitte, amikor megszüntette szuverenitásunk még megmaradt lehetőségét. Megszavazták ugyanis az évek óta vitatott „migrációs paktumot”, aminek lényege, hogy mindegyik tagország köteles befogadni az egyébként kétes identitással illegálisan Európában tartózkodókat. Vagyis „önként”, kötelezően mi is vállaljuk, hogy eltartjuk mindazokat, akik a befogadó – pontosabban meghívó – országokban már nemkívánatosak. A külföldről fizetett hazaárulóink üzlete pedig csúcsra járhat, hisz az érkezők végre elfoglalhatják a számukra előkészített, főként budapesti ingatlanokat a Belvárostól a nyolckeren keresztül a festői budai kerületekig.
Az Európai Parlament határozata ellen, vagyis Európa végső tönkretételével szemben nincs vétó, nincs érv, csak amit a bürokraták kitaláltak.
Hogy hová vezettek eddigi döntéseik, látjuk ezt az európai gazdaság hanyatlásában, az abszurd ideológiai narratívákban, a másként gondolkodás teljes tilalmában, de leginkább a nemzeti szuverenitás megtámadottságában.
Pár éve még azzal nyugtattuk időnként háborgó lelkünket: persze, vannak a nagyok és mellettük iparkodnak a kisebb nemzetek. Úgy éltünk, hogy muszáj alkalmazkodni a nagyobb létszámú és erősebb gazdasági kapacitásúak akaratához. Immáron történelmi tény, hogy ez a fajta definíció tévedésre épült, és semmilyen létjogosultsága nincs ilyen megközelítésnek, mivel a világban bőven léteznek ellenpéldák: Svájc, Szingapúr, Dél-Korea, hogy csak néhányat soroljunk. Vagyis a nemzetek létezése, fejlettségi szintje munka alapján ér el sikereket. Semmi esetre sem formális mérőszámok alapján lesz valaki naggyá.
