Emlékszünk ugye az öröm, remény és elégedettség élményére ott, akkor, a rendszerváltoztatás idején, a kilencvenes évek kezdetekor? Az emberek azt érezték, még azok is, akik korábban az MSZMP-tagságot is megélték, hogy elért hozzánk az új és régóta remélt élet, amit a Szabad Európa Rádión hallgattunk azt megelőzően. Maradt persze nosztalgia, látszott ez az 1994-es parlamenti választás idején, amikor visszaszavazták a régi pártállam kádereit, és az MSZP–SZDSZ-koalíció révén fújták arcunkba a régi politika szelét.

De akkor már a Nyugathoz tartoztunk, és ennek valós élménye politikai kurzustól függetlenül megmaradt. A gyanút, mármint hogy minket Hegyeshalmon túl nem partnernek, hanem új vazallusnak tekintenek, ki akartuk iktatni a szótárunkból. Még akkor sem szólalt meg a vészcsengőnk – mivel a remény hal meg utoljára elvhez mindenképpen ragaszkodtunk –, amikor külső nyomásra bezárták a cukorgyárainkat, a cementműveket és szinte minden magyar hátterű termelőüzemet. Leölették a marháinkat – elvégre a spanyoloknak van bőven –, a gyümölcsfákat, szőlőkarókat kihúzgáltatták, majd eltüzeltették. 

„Mediterrán vidéken terem bőven gyümölcs és szőlő, amiből készül majd bor nekünk is” – mondták.

Nem elég, hogy harminc év távlatából megannyi viszontagságon mentünk keresztül, és sebeink messze gyógyulatlanok, az Európai Parlament a minap a végső döfést is bevitte, amikor megszüntette szuverenitásunk még megmaradt lehetőségét. Megszavazták ugyanis az évek óta vitatott „migrá­ciós paktumot”, aminek lényege, hogy mindegyik tagország köteles befogadni az egyébként kétes identitással illegálisan Európában tartózkodókat. Vagyis „önként”, kötelezően mi is vállaljuk, hogy eltartjuk mindazokat, akik a befogadó – pontosabban meghívó – országokban már nemkívánatosak. A külföldről fizetett hazaárulóink üzlete pedig csúcsra járhat, hisz az érkezők végre elfoglalhatják a számukra előkészített, főként budapesti ingatlanokat a Belvárostól a nyolckeren keresztül a festői budai kerületekig.

Az Európai Parlament határozata ellen, vagyis Európa végső tönkretételével szemben nincs vétó, nincs érv, csak amit a bürokraták kitaláltak. 

Pár éve még azzal nyugtattuk időnként háborgó lelkünket: persze, vannak a nagyok és mellettük iparkodnak a kisebb nemzetek. Úgy éltünk, hogy muszáj alkalmazkodni a nagyobb létszámú és erősebb gazdasági kapacitásúak akaratához. Immáron történelmi tény, hogy ez a fajta definíció tévedésre épült, és semmilyen létjogosultsága nincs ilyen megközelítésnek, mivel a világban bőven léteznek ellenpéldák: Svájc, Szingapúr, Dél-Korea, hogy csak néhányat soroljunk. Vagyis a nemzetek létezése, fejlettségi szintje munka alapján ér el sikereket. Semmi esetre sem formális mérőszámok alapján lesz valaki naggyá.

Mindenből következik, hogy a társasvállalkozások eredményes működésének az alapja az egyenlő érdekérvényesítés. „Nem az a jó szerződés, amelyet a bíróságon az egyik vagy másik fél meg tud nyerni. Hanem az, amelyik garantálja, hogy egyik fél sem kényszerül soha bírósághoz fordulni” – mondta egykoron egy idős ügyvéd barátom. Az invázió során érkező tömegek befogadásában eme logikának nyomát nem találni. 

 Hogy Európa nyugati országai miként teszik tönkre a saját nemzetüket, gazdaságukat és kultúrájuk megmaradt romjait, az ő dolguk. Nem jó hír, de tudomásul kell vennünk. Európa országai ugyanakkor egymást támogatva – nem megerőszakolva – tudnak igazán életben maradni a világ káosza és rendetlensége közepette.

Az elmúlt tíz év példák és érvek sokaságát szolgáltatta arra, hogy az érkezők olyan kulturális különbséget hordoznak – vallási, szokásjogi és törvényi elkötelezettség értelmében –, ami feloldhatatlan ellentétet képez Euró­pa polgárainak értékrendjéhez képest. Mivel azonban törvényé lett, fontos végig gondolni a következményeket, esetleg azokkal szembeni cselekvés meglévő módszereit. Ha jönnek, mármint az ide küldöttek, nyilván eltartási státusba kerülnek. Nincs nyelvtudásuk, helyismeretük és egyébként igényük sem feltétlenül arra, hogy azonnal munkát keressenek maguknak. Ráadásul azokat irányítják hozzánk a nyugati féltekéről, akikkel végképp nincs mit kezdeniük az indító bázisországoknak.

Következmény: a magyar polgárok szociális biztonsága erősen csökken, úgy, mint a családtámogatás, a nyugdíjak értékállóságának biztosítása vagy szükségszerű beruházások, fejlesztések elmaradása. Ahhoz pedig még fantázia sem kell, hogy lelki szemeinkkel lássuk a közrend és eleddig még működő közbiztonság drasztikus leépülését. 

Félreértések elkerülése végett húzzuk alá, hogy a messziről jöttek éppen annyira áldozatai lesznek az összecsapásnak, mint az itt élők. Nyertes az „üzletben” érdekeltek csekély létszámú köre lesz csupán.

Megoldás? Mivel elfogadták, így az opponálás lehetősége jogi értelemben majdnem nulla. Nagy levegőt véve dönthetünk úgy, hogy határozat ide vagy oda, mégsem engedjük realizálni magyar földön. Majd reménykedünk, hogy a júniusban sorra kerülő Európai Parlament esedékes választásán győznek a józan ész jelöltjei. Ha mégsem, még nagyobb levegőt szíva tüdőnkbe, mindent alaposan átgondolunk.

A szerző titkosszolgálati szakértő