Emlékszünk ugye az öröm, remény és elégedettség élményére ott, akkor, a rendszerváltoztatás idején, a kilencvenes évek kezdetekor? Az emberek azt érezték, még azok is, akik korábban az MSZMP-tagságot is megélték, hogy elért hozzánk az új és régóta remélt élet, amit a Szabad Európa Rádión hallgattunk azt megelőzően. Maradt persze nosztalgia, látszott ez az 1994-es parlamenti választás idején, amikor visszaszavazták a régi pártállam kádereit, és az MSZP–SZDSZ-koalíció révén fújták arcunkba a régi politika szelét.

De akkor már a Nyugathoz tartoztunk, és ennek valós élménye politikai kurzustól függetlenül megmaradt. A gyanút, mármint hogy minket Hegyeshalmon túl nem partnernek, hanem új vazallusnak tekintenek, ki akartuk iktatni a szótárunkból. Még akkor sem szólalt meg a vészcsengőnk – mivel a remény hal meg utoljára elvhez mindenképpen ragaszkodtunk –, amikor külső nyomásra bezárták a cukorgyárainkat, a cementműveket és szinte minden magyar hátterű termelőüzemet. Leölették a marháinkat – elvégre a spanyoloknak van bőven –, a gyümölcsfákat, szőlőkarókat kihúzgáltatták, majd eltüzeltették. 

„Mediterrán vidéken terem bőven gyümölcs és szőlő, amiből készül majd bor nekünk is” – mondták.

Nem elég, hogy harminc év távlatából megannyi viszontagságon mentünk keresztül, és sebeink messze gyógyulatlanok, az Európai Parlament a minap a végső döfést is bevitte, amikor megszüntette szuverenitásunk még megmaradt lehetőségét. Megszavazták ugyanis az évek óta vitatott „migrá­ciós paktumot”, aminek lényege, hogy mindegyik tagország köteles befogadni az egyébként kétes identitással illegálisan Európában tartózkodókat. Vagyis „önként”, kötelezően mi is vállaljuk, hogy eltartjuk mindazokat, akik a befogadó – pontosabban meghívó – országokban már nemkívánatosak. A külföldről fizetett hazaárulóink üzlete pedig csúcsra járhat, hisz az érkezők végre elfoglalhatják a számukra előkészített, főként budapesti ingatlanokat a Belvárostól a nyolckeren keresztül a festői budai kerületekig.

Az Európai Parlament határozata ellen, vagyis Európa végső tönkretételével szemben nincs vétó, nincs érv, csak amit a bürokraták kitaláltak. 

Pár éve még azzal nyugtattuk időnként háborgó lelkünket: persze, vannak a nagyok és mellettük iparkodnak a kisebb nemzetek. Úgy éltünk, hogy muszáj alkalmazkodni a nagyobb létszámú és erősebb gazdasági kapacitásúak akaratához. Immáron történelmi tény, hogy ez a fajta definíció tévedésre épült, és semmilyen létjogosultsága nincs ilyen megközelítésnek, mivel a világban bőven léteznek ellenpéldák: Svájc, Szingapúr, Dél-Korea, hogy csak néhányat soroljunk. Vagyis a nemzetek létezése, fejlettségi szintje munka alapján ér el sikereket. Semmi esetre sem formális mérőszámok alapján lesz valaki naggyá.