Idesorolja A kis hableány Ursuláját, az Oroszlánkirály gonosz karakterét, Gordont, de Aladdin Jágóját is. Sőt, az írás egyik fontos megállapítása következik:

Bár nem igazán értem, Hook kapitány mitől lenne meleg, de azzal mindenekfelett egyetértek, hogy a pedofíliát a rossz tengelyén, annak is valahol a legeslegfelső értékhatárán kell elhelyezni, legfőképpen akkor, ha a gyermekeinkről van szó.

Az óriáscég azonban próbálkozott mindennel, hogy az eredeti jó/rossz tengelyen fordítson, és már az alapoktól kezdve beültesse a gyerekek agyába a liberális nyugati dogmákat. Olyan klasszikusai elé például, mint A dzsungel könyve, feliratot helyezett el, amiben elnézést kérnek a történetben megjelenő rasszizmusért és bármilyen etnikumot vagy szexuális kisebbséget sértő tartalmakért. A Rémusz bácsi meséit egyenesen száműzte repertoárjából ugyanezen okokból, de továbbképzést tartott fehér dolgozóinak rasszizmusból és elfogadásból, a „stílusváltása” pedig olyannyira jól sikerült, hogy a cég LMBTQ-pártoló alkalmazottai tüntetést szerveztek, amikor munkáltatójuk nem tiltakozott egy őket hátrányosan érintő floridai törvényjavaslat ellen.

Történt ugyanis, hogy 

Nem tudom, hogy vannak vele, de engem ez kísértetiesen emlékeztet a magyarországi gyermekvédelmi törvényre, ami megint csak nem arról szól, hogy kiközösítené a társadalomból a szexuális kisebbségeket, pusztán annyit szögez le: ne tanítsuk ezt már kisgyermekkorban, mint evidencia. Merthogy nem az, ahogy például a pedofília bűncselekmény, és akár annak ábrázolták Hook kapitány karakterét, akár nem, annak minden formáját egyértelműen és zéró toleranciával rosszként kell minősíteni és száműzni.

Így érkezünk el idén májusig, amikor is ugyancsak

A megkérdezettek mindössze huszonkét százaléka nem értett ezzel egyet. Ötvennégy százaléka úgy vélte, hogy a Disney-történetekben szereplő LMBTQ-karakterek „nem megfelelők tizenkét év alatti gyermekeknek”, és csupán a válaszadók 33 százaléka szerint vállalhatóak az ilyen karakterek a gyerekműsorokban.

Az egész kérdés másik vetülete – a WMN felvetéséből kiindulva –, hogy ha az LMBTQ-közösségnek problémája van azzal, hogy a Disney néhány gonosz karaktere queerjegyeket hordoz, arra miért az a válasza a mamutcégnek, hogy túlsúlyba hozza és szimpatikusként tünteti fel szóban forgó karaktereit. Teszi mindezt úgy, hogy először megszerettet egy történetet vagy egy mesét a gyerekekkel, majd készít belőle egy második és akár harmadik részt is, amelyben kedves és szerethető szereplői coming outolnak. Mintha semmiféle menekülő útvonalat nem akarna hagyni, még azoknak az embereknek sem, akik teljes joggal szűrik az LMBTQ-tartalmú meséket gyermekeik számára.

És mostanra úgy tűnik, jelentős többségben vannak még az Egyesült Államokban is, amit az idézett felmérés is jól példáz. Nem utolsósorban onnantól kezdve, hogy

Visszatérve a mesékre, a feladatuk éppen az, hogy a színes és végtelen gyermeki fantáziában megrajzoljanak olyan alapvetéseket, mint hogy mi a jó és a rossz tengely, melyek az alapvető emberi értékek, amik előre visznek, és melyek azok, amik inkább hátráltatnak. Milyen egy nő és milyen egy férfi, mit jelent a család, és mekkora a jelentősége. Ezeket pedig általában eltúlozva ábrázolja, sarkítva, és ez is a dolga. A gyermekeink feladata pedig, hogy a saját világukra hangolva elültessék magukban a gondolatot. Hogy mihez kezdenek vele, az már a felnőttkoruk része. Egy biztos: nem vehetjük el tőlük ezt a kapaszkodót. És úgy tűnik, a csendes többség ebben világszerte egyetért.