Körülbelül tíz évvel ezelőtt készült egy kutatás a Brigham Young University vezényletével. Arra keresték a választ egy éven át – közel kétszáz óvodás bevonásával –, hogy milyen hatással van a fiú- és a lánygyermekek viselkedésére a Disney-hercegnők világa. Az eredmény nem meglepő módon azt mutatta: nagymértékben befolyásolta mind a lányok, mind a fiúk viselkedését a nagy mennyiségű Disney-történet.
A mese, legyen akármilyen, szinte minden sejtünkre hat. Befolyása van a beszédfejlődésre, a képzelőerő és a kreativitás alakulására, az érzelmi világunk, de még a szociális kapcsolataink milyenségére is.
Nem véletlenül húzza a csengőt számos, a témában autentikus szakember: mivel életünk első három évében vagyunk a legfogékonyabbak a külvilágból érkező ingerekre, akár élethosszig tartó hatása lehet annak, mit töltünk a gyermekeink fejébe, illetve hogyan tesszük azt.
Az okostelefonok térhódításával ugyanis a szóbeli kommunikáció is háttérbe szorulni látszik, aminek hatása van a generációk közötti kapcsolatteremtésre, egymás megértésének gördülékenységére. Ilyenformán pedig arra is, mit és hogyan mesélünk a gyerekeinknek. Már ha egyáltalán idáig eljutunk, jóval könnyebb és gördülékenyebb ugyanis bekapcsolni a tévét vagy valamelyik streamingszolgáltatót. Ezt a helyzetet természetesen
felismerték az óriáscégek is, amelyek az elmúlt évtizedek során igyekeztek minden, számukra vagy a tulajdonosaiknak fontos lobbiérdekek mentén vezérelni a gyermeki agyat – ennek van ugyanis a legbiztosabban előre programozható hatása a későbbi felnőttekre.
Egy, a témában készült tanulmányt idéz egy néhány évvel ezelőtti WMN-cikk is, amely szomorúan konstatálja: a klasszikus Disney-mesék a jó mindenekfelett diadalán túl más mintákat is erősen közvetítettek: tudat alatt alapozták meg elképzeléseinket arról, mit nevezünk férfinak és hogyan mintázzuk fejben a nő prototípusát.
A Disney-hercegnők mindegyikének szinte csak pozitív tulajdonságai vannak: szépek, okosak, tehetségesek és kedvesek, férfi párjaik pedig bátrak, erősek és igazságosak. A történetek végkifejlete ráadásul kivétel nélkül valamilyen heteronormatív eggyé válás – házasság vagy a klasszikus családmodell megalapítása/visszaállítása.
A problémafelvetés kulcsmomentuma pedig ezen a ponton meg is jelenik a cikkben: a gonosz karakterek az író szerint kivétel nélkül queerek (amibe ebben az esetben beletartozik minden lehetséges LMBTQ-identitás, amelyre utalhatnak a karakterek az adott mesékben), ez pedig nem jó.
Idesorolja A kis hableány Ursuláját, az Oroszlánkirály gonosz karakterét, Gordont, de Aladdin Jágóját is. Sőt, az írás egyik fontos megállapítása következik:
… Ám a kor alapvető, a megjelenés feminizáltságánál jóval károsabb gondolatai is tetten érhetők a Disney meleg gonoszainál: ilyen az idősebb homoszexuális férfi, aki szinte megszállottan kergeti és kapja el fiatal fiú áldozatát. Ez a sztereotipikus, homoszexualitást és pedofíliát összemosó történet a Pán Péter esetében is kirajzolódik a Disney-adaptációban.
Bár nem igazán értem, Hook kapitány mitől lenne meleg, de azzal mindenekfelett egyetértek, hogy a pedofíliát a rossz tengelyén, annak is valahol a legeslegfelső értékhatárán kell elhelyezni, legfőképpen akkor, ha a gyermekeinkről van szó.
Az óriáscég azonban próbálkozott mindennel, hogy az eredeti jó/rossz tengelyen fordítson, és már az alapoktól kezdve beültesse a gyerekek agyába a liberális nyugati dogmákat. Olyan klasszikusai elé például, mint A dzsungel könyve, feliratot helyezett el, amiben elnézést kérnek a történetben megjelenő rasszizmusért és bármilyen etnikumot vagy szexuális kisebbséget sértő tartalmakért. A Rémusz bácsi meséit egyenesen száműzte repertoárjából ugyanezen okokból, de továbbképzést tartott fehér dolgozóinak rasszizmusból és elfogadásból, a „stílusváltása” pedig olyannyira jól sikerült, hogy a cég LMBTQ-pártoló alkalmazottai tüntetést szerveztek, amikor munkáltatójuk nem tiltakozott egy őket hátrányosan érintő floridai törvényjavaslat ellen.
Történt ugyanis, hogy
a tagállamban elfogadtak egy olyan csomagot, amely megtiltja „a szexuális irányultságról vagy a nemi identitásról szóló osztálytermi vitát” Florida általános iskoláiban. Az ellenzők által „Don’t Say Gay”, azaz „Ne mondd ki, hogy meleg” nevezetű intézkedés megtiltja „az iskolai alkalmazottak vagy harmadik felek által a szexuális irányultsággal vagy a nemi identitással kapcsolatos osztálytermi oktatást” az óvodától a harmadik osztályig.
Nem tudom, hogy vannak vele, de engem ez kísértetiesen emlékeztet a magyarországi gyermekvédelmi törvényre, ami megint csak nem arról szól, hogy kiközösítené a társadalomból a szexuális kisebbségeket, pusztán annyit szögez le: ne tanítsuk ezt már kisgyermekkorban, mint evidencia. Merthogy nem az, ahogy például a pedofília bűncselekmény, és akár annak ábrázolták Hook kapitány karakterét, akár nem, annak minden formáját egyértelműen és zéró toleranciával rosszként kell minősíteni és száműzni.
Így érkezünk el idén májusig, amikor is ugyancsak
egy felmérés tette egyértelművé: az amerikaiak túlnyomó többsége azt szeretné, ha a Disney visszatérne a családbarát tartalmakhoz, és nem erőltetné tovább a túlszexualizált karaktereket. Részletesebben úgy szól: a felnőttek 71 százaléka szerint a Disney-nek vissza kellene térnie az „egészséges műsorok” készítéséhez, és a szülőkre kellene bíznia, hogy eldöntsék, „gyermekeiket tanítják-e és mikor a szexualitásról”.
A megkérdezettek mindössze huszonkét százaléka nem értett ezzel egyet. Ötvennégy százaléka úgy vélte, hogy a Disney-történetekben szereplő LMBTQ-karakterek „nem megfelelők tizenkét év alatti gyermekeknek”, és csupán a válaszadók 33 százaléka szerint vállalhatóak az ilyen karakterek a gyerekműsorokban.
Az egész kérdés másik vetülete – a WMN felvetéséből kiindulva –, hogy ha az LMBTQ-közösségnek problémája van azzal, hogy a Disney néhány gonosz karaktere queerjegyeket hordoz, arra miért az a válasza a mamutcégnek, hogy túlsúlyba hozza és szimpatikusként tünteti fel szóban forgó karaktereit. Teszi mindezt úgy, hogy először megszerettet egy történetet vagy egy mesét a gyerekekkel, majd készít belőle egy második és akár harmadik részt is, amelyben kedves és szerethető szereplői coming outolnak. Mintha semmiféle menekülő útvonalat nem akarna hagyni, még azoknak az embereknek sem, akik teljes joggal szűrik az LMBTQ-tartalmú meséket gyermekeik számára.
És mostanra úgy tűnik, jelentős többségben vannak még az Egyesült Államokban is, amit az idézett felmérés is jól példáz. Nem utolsósorban onnantól kezdve, hogy
a streamingszolgáltató gőzerőre kapcsolt az LMBTQ-propagandával, nem kis veszteséget halmozott fel magának, akárcsak annak idején a belga AB InBev sörgyártó, amely az Egyesült Államokban forgalmazott Bud Light terméke egyik reklámja miatt került társadalmi össztűz alá. Több fogyasztójuk is felháborodva és értetlenkedve fogadta, hogy egy transznemű nővel reklámozzák a termékeiket.
Visszatérve a mesékre, a feladatuk éppen az, hogy a színes és végtelen gyermeki fantáziában megrajzoljanak olyan alapvetéseket, mint hogy mi a jó és a rossz tengely, melyek az alapvető emberi értékek, amik előre visznek, és melyek azok, amik inkább hátráltatnak. Milyen egy nő és milyen egy férfi, mit jelent a család, és mekkora a jelentősége. Ezeket pedig általában eltúlozva ábrázolja, sarkítva, és ez is a dolga. A gyermekeink feladata pedig, hogy a saját világukra hangolva elültessék magukban a gondolatot. Hogy mihez kezdenek vele, az már a felnőttkoruk része. Egy biztos: nem vehetjük el tőlük ezt a kapaszkodót. És úgy tűnik, a csendes többség ebben világszerte egyetért.
