Ha az irodalmi alkotásokat kontinensünk politikai publicisztikáiban való idézettségi mutatóik alapján rangsorolnánk, George Orwell 1984 című munkája dobogóesélyes lenne. Naiv lelkek azt hihették, hogy a kommunizmus bukásával ez változni fog, hogy a lázálomszerű totális diktatúra víziója veszít aktualitásából, s legfeljebb történészek hivatkoznak majd rá. Körbetekintve a XXI. századi Európában, inkább ennek ellenkezője tapasztalható.
A WHO-szerződésben körvonalazódó egészségügyi világdiktatúrából ízelítőt kaptunk a Covid-korszakban, a kínai mintájú kreditrendszer sötét árnyékot vet közeljövőnkre, a gondolatrendőrség tőlünk Nyugatra javában működik, az emberek totális megfigyelése és ellenőrzése technikailag adott, a történelem átírása a woke-kritériumok szerint évek óta zajlik.
A legendás mű 1948-ban jelent meg, épp midőn térségünkben egy olyan rendszer épült ki, amelyet mintha a benne foglalt sötét látomásról mintáztak volna. A regénynek szinte összes mozzanata – a sci-fibe illő technikai fejlettség leírását leszámítva – a mindennapok része volt a Rákosi-rendszerben, a kapitalista imperializmus ügynökeivel szembeni gyűlöletszeánszok, a duplagondol, az egész társadalmat átszövő titkosrendőrség, a múltátformálás s értelemszerűen az újbeszél, az új rendszer szakzsargona.
A kommunista idióma szerves része volt az osztályellenségekre vonatkoztatott jelzőfüzérek alkalmazása a burzsoá reakcióstól a fasisztáig, amelyek bizonyos társadalmi rétegek kollektív bűnösségét sulykolták az odatartozók dehumanizációját szolgálva, s mintegy igazolva fizikai likvidálásukat, jobb esetben bebörtönzésüket.
Hasonló funkciót láttak el a rendszerváltás után az SZDSZ-es szellemi lincskommandók imamalomként ismételgetett vádjai, amelyek nem csekély átfedést mutattak a kommunista bélyegekkel: nacionalista, irredenta, horthysta, rasszista, antiszemita, szélsőséges, hogy a fontosabbakat említsük.
Olyan vádak és jelzők, melyekből a talpig úrember és mélyen hívő demokrata Antall Józsefnek is jutott bőven, akinek a demokratikus elkötelezettségét ma már az egykori rágalmazók közül is csak a legelvetemültebbek próbálhatják meg tagadni. A rágalmak inflációjának és az említett jelzők elértéktelenedésének csúcsa az volt, amikor a galamblelkű idealista Krómer Istvánnak egy ártatlan és tényszerű történelmi eszmefuttatását beválogatták az általuk antiszemitának vélt, sok esetben nyilván valóban antiszemita szövegrészleteket egybegyűjtő Kirekesztők című kötetbe.
Kevesen írták le e jelenségkört oly frappánsan, mint Jonah Goldberg a Liberálfasizmus című, 2008-ban megjelent művében. Ő mutatott rá arra, hogy liberális és baloldali kortársai mindenütt fasizmust látnak, kivéve, amikor tükörbe néznek.
A baloldal furkósbot gyanánt használja a kifejezést, hogy kisöpörjék ellenfeleiket a nyilvánosságból. Végtére is egy fasisztát senkinek nem kell komolyan vennie, nem kötelességünk odafigyelni az érveire, nem kell foglalkoznunk az érzéseivel vagy jogaival […] A »fasiszta« az »eretnek« modern formája, amellyel azokat bélyegzik meg, akik [szerintük] rászolgáltak arra, hogy kiközösítsék őket a politikából. […] Hollywoodi szerzők úgy használják a »fasiszta«, »barnainges« és »náci« szavakat, mintha azon nem többet és nem kevesebbet értenének, mint olyasmit, amit a liberálisok nem kedvelnek” – írja. Goldberg azt is jelzi, hogy a látnok George Orwell már 1946-ban (!) jelezte, „a fasizmus szónak manapság nincs más jelentősége, mint hogy valami nemkívánatosat jelöl.
A fasiszta mellett, amit ugye azért kellett a nemzetiszocialistákra is alkalmazni pontatlanul és történelmietlenül, nehogy a szocializmus szent ügyét kompromittálják, a „szélsőséges” az a jelző, amivel a rendszerváltás óta mindmáig megbélyegezni igyekeznek azokat, akik mernek a lényegről beszélni.
Teszik ezt nemcsak itthon a kommunistákból lett balliberálisok, hanem az egész európai mainstream sajtóban. Megkapja ezt a jelzőt mindenki, aki nem áll be a sorba, aki szót mer emelni a normalitás mellett, az észbontó genderlobbi, a Nyugat-Európát élhetetlenné tevő migráció és az egész világot pusztulással fenyegető háborús eszkaláció ellen.
A „szélsőségeseket” ugyebár nemcsak letiltani lehet a közösségi platformokon, hanem rendezvényeiket betiltani (lásd az idei brüsszeli NatCont), nyílt utcán agyba-főbe verni, mint tette azt a politikai erőszakot hazánkba behozó német és olasz Antifa-csürhe. Miután brutális támadásaik náluk otthon többnyire megtorlatlanul maradnak, most egyesek csodálkoznak, hogy itt következményei vannak ártatlan emberek félholtra verésének.
A „szélsőséges” egzakt definiálása aránylag egyszerű a történelemből kiindulva. A valódi szélsőségesek a demokratikus alkotmányjogi játékszabályok felszámolására, egy ideológiavezérelt diktatúra kiépítésére törekednek és eszköztáruk fontos része a politikai erőszak. Azon el lehet vitatkozni, hogy ha e három mozzanat közül csak az egyik jellemez egy politikai erőt, akkor az szélsőségesnek nevezhető-e, de ha egyik sem, akkor világos, hogy rágalmazás esete forog fenn.
Érdemes megvizsgálni, hogy ma kikre is jellemző a demokrácia rendszerszintű felszámolása, a diktatorikus hajlam és a politikai erőszak. Bizony nem a holland Szabadságpárt vezetőjére, Geert Wildersre, s nem is az egyetlen józan német politikai erő, az AfD frakcióvezetőjére, Alice Weidelre vagy a francia Nemzeti Tömörülés vezetőjére, Marine Le Penre, hogy csak néhányat említsek a rendszeresen megrágalmazottak közül. Sőt ők épp Európa demokratikus arculatának megőrzéséért harcolnak az iszlamizáció, s a woke-őrület ellen.
A nyugat-európai fősodor az, amely ténylegesen szélsőséges. Az általa működtetett államapparátusok és szupranacionális intézmények bontják le fokozatosan a sokat emlegetett jogállami normákat, ez a hatalmi képződmény, amibe beletartozik a nyugat-európai államok többségének médiája, egyetemi szférája, gazdasági holdudvara, törvényhozása és igazságszolgáltatása, működteti a gondolatrendőrséget, mentegeti a politikai erőszakot,
és hiszterizálja a közéletet annyira, hogy régiónk országaiban is esélyük legyen (a kijevi Majdan mintájára) polgárháborút szítani, amennyiben adott esetben ez lenne a céljuk. Ha belenézünk a szlovák miniszterelnök elleni merénylet híreit követő kommentáradatba, láthatjuk, hogy az évtizedes uszítás célt ért, s hogy miként bugyborékol fel a szenny, hogy mennyien importálnák ezt a módszert Magyarországra.
Az egész kontinensen terjedő erőszaknak Nyugaton vallási okai is vannak, mivel az iszlamisták szerint az erőszak a más vallásúakkal szemben nemcsak megengedhető, de kívánatos is. A másik forrás a woke-heccelés, ami mechanizmusát tekintve nem sokban különbözik az előbbitől.
Szekularizált világunkban az ideológia valláspótlék. Egyes ideológiák, mint a liberalizmus, a kommunizmus, illetve ezek leágazásai – beleértve a liberalizmus vadhajtását, a woke-őrületet –, az iszlámhoz hasonlóan egyfajta hamis erkölcsi felsőbbrendűség-tudatot is adnak híveiknek. Nem véletlen, hogy ezek mind baloldali eszmerendszerek. Igen, a liberalizmus is eszmei szempontból baloldali: egyházellenesség, nemzetellenesség és hagyományellenesség jellemzi.
Nem állom meg, hogy ide ne szúrjam, hogy a woke-jelenségkörnek akadnak mulatságos megnyilvánulásai is. Amikor Nádas Péter azért nem kap meg egy rangos díjat, mert fehér férfi, akkor vélhetően a hazai ballib elit tagjainak agyában is megszólalhat egy aprócska vészcsengő. De már késő.
A liberalizmus Frankenstein doktorának szörnyetege életre kelt és ész nélkül pusztít. Olvasni olyat is az ehhez hasonló esetek kapcsán, hogy a woke „fordított rasszizmus”. Nem az. A woke „egyenes”, vagy ha úgy tetszik „nettó” rasszizmus. Mert nemcsak az rasszizmus, ha valakit diszkrimináció ér a fehértől eltérő bőrszíne miatt, hanem az is, ha azért éri hátrány, mert fehér.
Visszatérve a jobb- és baloldali szélsőségekre: amikor Fónay Jenő, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének alapítója úgy fogalmazott, hogy aki negyven év kommunizmus után
a fasizmust próbálja elítélni, az egy gyalázatos alávaló bolsevista bérenc,
országos hajtóvadászat indult ellene, pedig a lényeget illetően igaza volt. Fasisztaveszély nem volt sem akkor és nincs ma sem. Fasisztázás és szélsőségesezés viszont volt, van és még lesz is jó ideig. Aki ma, 2024-ben a jobboldali szélsőségektől félti Európát, annak vagy fogalma sincs a valóságról, vagy a globalista-woke hatalmi amalgám „gyalázatos, alávaló bérence”.
