Néhány nappal ezelőtt megkülönböztetett bizakodással és jó reményekkel vártam június huszadikát, a roskoványi honvédemlékmű újraavatásának napját. Az emlékmű a hangyaszorgalmú felvidéki magyar politikus, Orosz Örs (a Sine Metu Polgári Társulás vezetője), az ugyancsak elkötelezett és agilis Móczár Gábor (a Nemzeti Örökség Intézete főigazgatója) és a roskoványi szlovák polgármesteri hivatal összefogása révén lett helyreállítva. Az 1918-ban ledöntött, majd részben elásott mű darabjaira egyébként évekkel ezelőtt, drónfelvételek segítségével talált rá Orosz Örs és csapata.
Különös érdeklődésem abból fakad, hogy a Kárpát-medence eme legelső, az 1848–49-es szabadságharchoz köthető emlékművét dédapám, Bánó József birtokán, az ő és néhány elvbarátja kezdeményezésére, titokban állították fel a kiegyezés előtti önkényuralom időszakában, 1851-ben (más adatok szerint 1860-ban). Dédapámról hadd említsek annyit, hogy 24 évesen Sáros vármegye alispánja és egy 48-as szabadcsapat kapitánya, később Deák-párti képviselő, majd (1872-től) a képviselőház alelnöke volt.
Vártam az újraavatás napját, mert
az emlékmű annak a (számunkra vesztes) csatának állít emléket, amely 175 évvel ezelőtt, 1849. június 20-án, a lengyel határhoz közeli Héthárs mellett zajlott a honvédcsapatok és az észak felől benyomuló, hatalmas túlerőben lévő cári hadsereg között. Ebben az ütközetben körülbelül kétszáz (orosz jelentések szerint háromszáz) magyar, lengyel és szlovák harcos esett el, míg az orosz veszteség jelentéktelen volt.
És vártam ezt az eseményt azért is, mert ezt az összefogást sokan tekintjük a magyar és szlovák közös történelmi múlt egyik bizonyítékának, a baráti kapcsolatok erősítése újabb állomásának. Nem gondoltuk, hogy a két ország közeledését gyilkos szándékok próbálják meggátolni.
Robert Fico miniszterelnök józanságról és nagy politikai bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor baráti jobbot nyújtott Orbán Viktornak. Mert manapság bátorság kell ahhoz, hogy egy kis ország vezetője kiálljon a nemzeti érdekek képviselete, védelme mellett, és bátorság kell az ennek megfelelő külkapcsolatok építéséhez is.
Tudtuk, hogy Robert Fico nehéz pályára lépett, hiszen jó ideje ilyen pályán mozog a magyar miniszterelnök is.
A politikai pálya azért is göröngyös, mert az Európai Unió legtöbb országát döntően olyan balliberális, háborúpárti politikusok vezetik, akik elvben a nyugati demokrácia és a béke elkötelezett hívei, csak pont a gyakorlatban nem azok. Az állampolgárok sorsát érintő döntéseket önkényesen hozzák, azokról még véletlenül sem kérdezik meg az embereket, s minden tagországtól megkövetelik a hozzájuk való igazodást.
Arrafelé a média annyira szabad, hogy csak olyan nézeteket ad közre, amelyeket szabad, ám legutóbb épp Szlovákiát bírálták a sajtószabadság megsértése miatt. Szomszédunk azért került médiaügyben a célkeresztbe, mert Robert Fico nemzeti kormánya arról döntött, hogy megváltoztatja a szlovák közszolgálati televízió és rádió (RTVS) státusát. Az új törvényjavaslat értelmében lehetővé vált az RTVS vezetésének átszervezése. Szlovákiában azonnal megszólaltak a radikális baloldali hangok, amelyek a reformot a sajtószabadságba történő beavatkozásnak, a nemzetközi jogi normák megsértésének minősítették.
Pozsonyban kormányellenes tüntetést szerveztek, az Európai Parlament (EP) pedig sietve vitát rendezett a szlovák jogállamiságról és médiaszabadságról. Az EP-nek ugyanez nem jutott eszébe Lengyelországgal kapcsolatban, amikor néhány hónappal ezelőtt a Donald Tusk vezette új, baloldali-liberális lengyel kormány rárontott a közszolgálati televízióra, rádióra és az állami hírügynökségre. A lengyel kulturális és örökségvédelmi miniszter akkor leváltotta ezen intézmények vezérigazgatóit, új felügyelőtanácsokat állított fel, ám az EP hallgatott.
Szlovákiában sikerült a közhangulatot oly mértékben felizgatni, hogy végül egy Juraj Cintula nevű állítólagos költő, amúgy pedig szélsőséges idióta pisztolyt ragadott, és egy vidéki rendezvényen ötször rálőtt Robert Ficóra.
A tragikus esemény rendkívül tanulságos, ugyanis az indulatokat a szélsőséges baloldal szította, és a ravaszt egy korábban radikális jobboldali, oroszbarát irányultságú, ám ma már balliberális, erősen ukránpárti figura húzta meg. Ebben a merényletben, az események ilyen alakulásában fellelhető az unió és az EP felelőssége is, az a magatartás, amely igyekszik megakadályozni a tagállamok szuverenitási törekvéseit, s rájuk erőltetni a brüsszeli diktátumokat.
Ebben a helyzetben a roskoványi honvédemlékmű avatása felértékelődik − a háborúellenes két szomszédos nép barátságának élő jelképévé magasodik.
A szerző író, újságíró
