Bizonyára sokan látták már a Duna tévécsatorna Delta című ismeretterjesztő műsorának új műsorvezetőjét, egy kedves arcú, kékeszöld szemű, hosszú barna hajú, piros ruhájú, némi akcentussal beszélő ifjú hölgyet… pontosabban egy nőnek látszó valakit vagy valamit.
Mindent, amit látnak és hallanak, egy számítógép rakott össze minimális emberi segítséggel
– mondta először is önmagáról az illető, akit/amit Fejős Ádám műsorvezető (fő foglalkozása meteorológus) egy hónapja úgy mutatott be, hogy Bíró Ada egy mesterséges intelligencia segítségével életre hívott képi és nyelvi modell: „Ő valójában nem létezik.” Hogy kik és hogyan hozták létre, azt sem ő, sem társa nem árulta el, mondván, ez üzleti titok. Mindenesetre akár létezik, akár nem, a bájos modell rendszeresen feltűnik a képernyőn, és elmondja az aktuális tudományos híreket.
Az elmúlt évek mesterséges intelligencia (MI-) őrületének fényében persze egyáltalán nem meglepő, hogy Bíró Ada létrejött. És bár a hazai televíziózásban jelenleg egyedülálló technológiai fejlesztést sokan (köztük szakemberek is) lelkesen üdvözölték,
valójában – mint a Magyar Nemzet május 11-i Lugas rovatában megjelent Istent játszva című írás is említi – Ada a világon korántsem az első, embernek látszó MI-modell, aki/ami műsort vezet.
Ezek egyik nagy előnye, hogy bármilyen nyelven megszólalhatnak, a külsejüket is az adott országhoz vagy témához kapcsolódóan lehet változtatni, és szükség esetén helyettesíteni tudnak egy hús-vér embert a képernyőn. A cikk idézi Kudlik Júliát, a Delta évtizedeken át volt legendás műsorvezetőjét is, aki Bíró Ada színre lépését úgy kommentálta, hogy elérkeztünk a dehumanizáció korába, amelyben magát az embert akarják a gépekre átültetni. A veterán televíziós személyiség szerint ma már a technika uralkodik felettünk, de a szerencse az, hogy a gépeknek nincs lelkük, és úgy gondolja,
az emberek gépekkel való pótlása – az élet minden területén – hamvába hullt utópia!
Érdekes, hogy Ada a Facebook-oldalán – mert bár „valójában nem létezik”, természetesen már ez is van neki! – udvariasan és szerényen azt válaszolta az általa ikonnak nevezett Júliának:
Tudom, hogy bármilyen szép, okos és ügyes leszek, egy dolgot sohasem tudok megtenni: emberré válni… és ez így van jól! Nem akarok senkit helyettesíteni, leváltani, felülmúlni. Egy dolgot szeretnék: segíteni! Köszönöm, hogy írásával ehhez hozzájárult.
Milyen megható ez az őszinte, udvarias és szerény riposzt! De ha netán ez is a marketing és az imázsépítés része, akkor visszafogottabbak lehetünk az elismerő szavakkal. És soha ne felejtsük el, hogy
minden MI-modell – így a Bíró Ada nevű, mégoly rokonszenves műember is – utánzógép, és csak azokat az adatokat és algoritmusokat tudja használni, közölni a viselkedése, kommunikációja során, amelyeket (általunk ismeretlen) fejlesztője, programozója betáplált, vagyis az input determinálja az outputot. Az automata nem autonóm lény!
Piac-, pénz-, fogyasztás-, szórakozás-, médiavezérelt világunkban a cél a lehető legtöbb vevő, fogyasztó, felhasználó elérése és megnyerése, ezért fejlesztenek ki és vetnek be minél érdekesebb, szenzációsabb, attraktívabb „újításokat”, mint például hús-vér embernek látszó műembereket. És ezt becsomagolják a tudományos, technológiai haladás, a szép új világ utópikus-hamis narratívájába. Az igazi veszély az, hogy korunkban a technológia és az általa kreált új és új divatok, legújabban a mesterséges intelligencia az abszolút érték/norma/ideál a gazdaságtól és a K+F-től a médián és szórakoztatáson át a magas- és hétköznapi kultúráig, a tömegtársadalom életformájáig. Az MI válik a fő paradigmává és vezérlőelvvé az úgynevezett információs társadalomban, ahol a természetes (vallási, kulturális, nemzeti, családi, sőt nemi) identitásától megfosztott magányos tömeg egymástól elszigetelt, mégis egymással összezsúfolt – micsoda paradoxon! – egyedei már rég nem belülről, hanem kívülről vezéreltek. József Attila még azt írta:
Az én vezérem bensőmből vezérel! / Emberek, nem vadak – / elmék vagyunk! Szivünk, míg vágyat érlel, / nem kartoték-adat.
József Attila még valaki volt. De ő már oly korban élt, amikor, az első világháború után – mint Hamvas Béla írja: a „moslékkorszakban” – a valakik átalakultak akárkivé, az emberek jellegtelenek és felcserélhetők lettek. Aztán a második világháború után az akárki már csak bebalzsamozva maradt fenn néhány helyen, egyébként eltűnt – helyét átvette a senki. A valakinek még volt arca, az akárkinek már csak karikatúrája, a senkinek már egyik se:
A senkiség tulajdonképpen jelentéktelenség. Nemhogy nincs személyisége, énje, magatartása, önérzete, mert mindezt részben feladta, részben elvesztette; senkiség az, ahol valakinek lennie kellene, de nincs senki.
A valóság és a látszat, az igazság és a hazugság, az ember és ember közötti határok az akárkikorszakban elmosódtak, összefolytak, a senkikorszakban pedig eltűntek. A világ totális, személytelen apparátussá vált, és a senki ennek az alávetett, kívülről vezérelt, alárendelt lakója – ez volt Hamvas komoly-komor víziója vagy diagnózisa több mint fél évszázada.
A kívülről vezérlés (ma már tudjuk) az úgynevezett információs társadalomban a felületfüggőségen keresztül történik.
Petőfi – ő is még valaki volt – anyja ajkán csüggött, „mint gyümölcs a fán”, a senki viszont a tévé képernyőjén, a számítógép/laptop/tablet/stb. monitorján, mindenféle „okos” kütyük kijelzőjén csügg, függ, és az érzékszerveit lebilincselő, elméjét rabul ejtő szünetmentes ingerözön, kommunikációs kakofónia és szemfényvesztés miatt észre sem veszi, hogy a semmi ágán ül szíve.
Az ember eljelentéktelenedése, egyúttal elgépiesedése korunkban már globális, univerzális trend. Ám ez a folyamat nem a második, sőt nem is az első világháború után kezdődött el.
A nagy jobboldali, hívő keresztény filozófus, Molnár Tamás negyedszázada megjelent Lélek és gép – a technológia kísértése című mesterművében igen pontos, plasztikus leírását és értelmezését adja a szellem-, társadalom- és civilizációtörténeti folyamatnak, amely során – a XVII. századtól kezdve, aztán a XX. században kiteljesedve – a nyugati civilizáció és kultúra alapelve (telosza) a lét valamennyi aspektusának „könyörtelen mechanizálódása”, gépiesedése lett a mindennapi és a közélettől a munka és a szabadidő világán át a tudományig és a kommunikációig.
Az újkor hajnalán a Descartes által eszményített és abszolutizált mechanika azt az új képzetet vonta maga után, hogy ebben a világban – az egyes embertől a társadalmon át a természetig. sőt az univerzumig – minden mechanikusan, a matematika és a fizika törvényei szerint történik, a gép ott van minden jelenség és tevékenység kezdetén és végén: ő lett az alfa és az ómega!
Ebben a világ(látás)ban az ember már nem Isten képmása, hanem egy inger-/reakciómechanizmus, egyfajta reflexgépezet, illetve „egy libidóval teli zsák”.
A „tudományos fejlődés”, a mechanizálódás legújabb terméke a mesterséges intelligencia, ami megrendelői, fejlesztői, alkalmazói, felhasználói számára a vallás, illetve Isten szerepét tölti be, amely minden kérdésre, problémára, igényre megadja a megoldást. Az „okos” gépek életünk egyre több területén válnak uralkodóvá, s helyettesítik az emberi spontaneitást, képzeletet, kreativitást, szabadságot, életet.
Korunk hőse a Gépvilágot képviselő műember, mely előbb-utóbb tényleg intelligensebb lehet az őt teremtő embernél, de van egy alapvető fogyatékossága: nincs szíve és lelke. Számára a pünkösdi csoda sem jelent semmit. Nekünk, isteni teremtményeknek azonban, akik porból lettünk és porrá leszünk, a Szentlélek kitöltetésének holnapi ünnepe ismét lehetőséget kínál arra, hogy lelkileg újjászülessünk és részesüljünk a mindennél értékesebb ajándékból, a soha el nem fogyó isteni szeretetből.
Emeljük fel hát szemünket a monitorról és szívünket az ég felé!
