Ez ugyanis ma már konkrét életveszélyt jelent. 

De vegyük szűkebbre a fókuszt! A világban évezredekig többé-kevésbé egészséges, egységes rend uralkodott, az egyes kultúrák, civilizációk, vallások által ugyan sajátosra színezve, mégis felmutatva valamiféle közös lényegiséget. Tekintély, hierarchia, teljesítmény, a szakralitásból eredő rend, ezek alapján épültek fel a társadalmak Kínától, Egyiptomtól Rómán át a középkori Európáig. Minket értelemszerűen ez utóbbi érdekel, hiszen itt élünk.

A lenyűgöző kulturális teljesítményeket produkáló keresztény középkor nemhogy nem volt sötét, hanem ellenkezőleg, fénye messzire világított, beragyogta az akkor ismert világot. Hogy bűnök, járványok, áldatlan, hosszú háborúskodások terhelték? Természetesen, hiszen ahol ember él, ott bűn is van. De felróhatja-e ezt erkölcsi alappal bármely későbbi kor? Aligha. Ugyanakkor tényként kell felismernünk, hogy a keresztény középkor embere a bűnt bűnnek tekintette, és ha elkövette, nem büszkélkedett vele. A kirívó, drámai bűnök pedig kivételt, rendszerhibát jelentettek, nem pedig magát a rendszert. Olyannyira, hogy egykor nagyravágyó királyok kényszerültek kemény vezeklésre üdvösségük reményében. És ez minőségi különbség a keresztény középkor és korunk között.

Látszólag elkalandoztunk a média és a világhálós nyilvánosság tereit eluraló tömeges uszítás témájától, de csak látszólag. 

Amikor ugyanis – nagyjából a művészetesztétikai szempontból egyébként örök érvényű remekműveket produkáló reneszánsz és humanizmus korában – a korabeli szellemi élet egyes szereplői megkezdték az embert az isteni szférával egybekötő kötelékek szisztematikus szétszaggatását, akkor egyben magára hagyottá, magára utalttá tették az embert, akinek onnantól nem voltak örök, mozdíthatatlan erkölcsi irányjelzői, hanem saját érdeke szerint relatívvá vált minden, ami körülötte létezett. Majd én eldöntöm, mi a jó nekem! – ez a felfogás ebben gyökerezik. És következik belőle, hogy ha eldöntöttem, mi a jó nekem, akkor azt akkor is érvényesítem, ha az másnak kifejezetten ­rossz. Ebből fakad a hamis, kíméletlen életverseny, a cinikus szociáldarwinizmus és a többi.

Ily módon gyártották, sokszorozták a valóság teljességétől eltérített, „felszabadított” (valójában a vélt pillanatnyi önérdek fogságába béklyózott) tömegeket a hagyományos, szerves rend elpusztítására szövetkező háttérerők, amelyek – és itt kanyarodunk vissza eredeti témánkhoz – nagyjából a XVIII. század végén megteremtették a tömegmédiát. Ez hozzávetőlegesen száz évvel később magát a demokratikus közvélemény hangjának hazudva, felvéve a hatalom őrkutyája teljességgel hamis szerepét, már szemérmetlen nyíltsággal uszított a tekintély, a rend, a trón és az oltár ellen, relativizálva és sárba rántva minden nagyságot, szépet, magasztost. 

A német filozófus, Nietzsche így fogalmaz: „A csorda halálos ellensége a rangsornak: ösztönösen az egyenlősítőt kedveli: az erős egyénekkel szemben a csorda ellenséges, méltánytalan, mértéktelen, szerénytelen, pimasz, kíméletlen, gyáva, hazug, hamis, irgalmatlan, alattomos, irigy, bosszúálló.”
Nos, a tömeget nagyjából a XIV. század vége óta folyamatosan és egyre erőteljesebben „felszabadító” háttérerők e tulajdonságokat tökéletesen felismerve erodálták a hagyományos rendet, jól kirajzolható történelmi ívet, de inkább lejtmenetet húzva nap­jainkig. 

Jogi eszközökkel is, ha szükséges, de leginkább radikális erkölcsi rekonkviszta elindítására van szükség, lépésről lépésre visszafoglalva a nyilvánosság tereit, és felszabadítva a megmákonyozott lelkeket.