Ennek a nemzeti amnéziának (felejtsük el, hogy megpróbálták kiirtani, víz alá nyomni a régi magyar elitet) volt szimbolikus eseménye Nagy Imréék „újratemetése”. Ez tény, akármennyire és joggal is fáj azoknak a tízezreknek, akik tiszta szívvel álltak a Hősök terén, és azoknak, akik – legyenek ismertek vagy ismeretlenek – annyit tettek a változásért. Mert

És kiket ünnepeltünk név szerint harmincöt esztendővel ezelőtt? Sokan tudják, hogy a Hősök terén kiállított hat szimbolikus koporsóból csak egy volt a miénk, úgy értem, a magyar nemzeté, a többi ötben Nagy Imre és elvtársai „voltak”. A moszkovita politikus mellett Maléter Pál, Szilágyi József, Gimes Miklós és Losonczy Géza. Természetesen még véletlenül sem szabad őket egy kalap alá venni vagy bedobozolni (Nagy Imrét sem Rákosi Mátyással), de ettől még tény: öt kommunistáról beszélünk. És nem egyszerű zászlólengetőkről. Szilágyi éppenséggel a Rákosi-terror idején a pártközpont katonai és karhatalmi osztályát vezette, Gimes és Losonczy pedig elvetemült propagandisták voltak. Előbbi a Magyar Közösség elleni koncepciós per idején követelt halált a letartóztatottakra (végül egyedül Donáth Györgyöt végezték ki), utóbbi – Losonczy – Rákosi Mátyás mindenre kapható munkatársának számított. Vannak, akik szerint az ő ötvenhatot követő kivégzésük felért egy istenítélettel.

Így nem ők, hanem 

Ma már viszonylag közismert, hogy Soros György akkori magyarországi kedvence korábban a Rákosi-diktatúra egyik legrettegettebb sajtóterroristája volt. Számtalan végtelenül aljas és primitív cikket jegyzett ’45 után, talán az a legismertebb, amelyben „féregnek” nevezte Mindszenty Józsefet. Azt viszont igen kevesen tudják, hogy 

Tény, hogy Vásárhelyi a negyvenes évek második felében, az ötvenes évek elején még Rákosi pajtás parancsait teljesítette (és állt vele személyes kapcsolatban), majd később, Sztálin halálának idején (amikor sok kommunista hirtelen felébredt, és rájött, hogy talán mégsem helyes annyi embert megölni, tönkretenni, nem beszélve a saját elvtársaik lemészárlásáról) már Nagy Imre és a hruscsovi vonal mellé állt.

Viszont elvtársak voltak és maradtak, ahogyan azzal az ötvenhatban lelőtt Mező Imrével is, akivel – ha csak szimbolikusan, posztumusz, de –, 1989-ben újra összehozta őket a „közös ügy”. Erről szólt az a nyíltlevél-váltás, amelyet Vásárhelyi és Mező Imre özvegye folytattak. 

 – írta Vásárhelyi, és ezt a felemelőnek szánt szöveget szinte a teljes sajtó lehozta. Ha lekaparjuk a sok hazugságot, történelemferdítést, mit látunk? Világos üzenetet: ha az egykori forradalmár és ellenforradalmár megbocsát egymásnak, akkor legyünk mi is nagyvonalúak. Lépjünk hátra, és nézzük végig, amíg az egyikük (Vásárhelyi) a társaival (Rajk Lász­lóék és Bauer Miklósék gyermekeivel) ismét hatalomra tör.

Ezért erőltette minden erejével az állambiztonság és az MSZMP a békés átmenet üzenetét a sajtóban, ezért állították hamisan szembe ezzel azt az elképzelt véres leszámolást, amelyet valójában szinte senki sem akart Magyarországon. Hiszen a békés átmenet hangsúlyozásával meg lehetett alapozni azt a hatalom-, illetve hálózatátmentést, amely mind a haldokló Szovjetuniónak, mint az új gazdasági gyarmatokat kereső Egyesült Államoknak is megfelelt. És leginkább a Vásárhelyi Miklósoknak.

Hogyan is kezdte Kanyó elvtárs? „Legyen hát nemzeti megbékélés”. Lett. És közben, utána újra kirabolták, kiárusították a hazánkat. De azt már úgy hívták: privatizáció.

A szerző író, levéltári kutató