„Legyen hát nemzeti megbékélés” – írta igen megengedőn publicisztikájának címében Kanyó András főszerkesztő a már régen megszűnt Magyarország 1989. június 23-i számában. „Legyen hát.” Jó napja volt, úgy gondolta, ennyi nagyvonalúságot igazán megengedhet magának, éppen egy héttel Nagy Imréék „újratemetése” után. Utóbbit így méltatta:
„nem érhette meg, hogy a szocializmusról alkotott felfogása gyakorlattá váljék. Mi több, elvei az életébe kerültek.”
(Pedig ha megéli, még közénk is lövethetett volna – folytathatnánk Kanyó gondolatmenetét egy korábbi „jó kommunistára”, a Jó Kommunista 1.0-ra, Rajk Lászlóra gondolva.)
Azt hiszem, elég ennyit idézni Kanyó elvtárs írásából, amúgy sem volt a szavak embere, ennek ellenére persze számtalan cikket és könyvet jegyzett, mások mellett Mindszenty Józsefet, Horthy Miklóst és családját, illetve több más kádári, posztkádári célpontot lejáratva. Kanyó közepesen képzett, de annál megbízhatóbb propagandista volt, mindig előkapható fogdmeg, így ha már a változással (illetve a jó kommunisták „szilárdan együtt ingadozásával”) ekkor már összekapcsolódott az addig leköpködött „áruló”, azaz Nagy Imre „visszafogadása”, magasztalása, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül beállt a Jó Kommunista 2.0-t magasztaló kórusba.
Kanyó az engedelmesség alapjait még az ÁVH-nál sajátíthatta el, ő is azok közé tartozott, akiket a terrorszervezettől (illetve a hírszerzéstől) ejtőernyőztek a sajtó, a média területére. Mint a volt ÁVH-s, majd alapító munkásőr Ipper Pál vagy a gyilkos bohócnak is nevezhető Komlós János, aki kulcsszerepet játszott a magyar nőket a szovjet erőszaktól megmentő Vezér Ferenc szerzetes halálában.
Bár Komlós vagy Ipper ismertebbek voltak, Kanyót sem kellett félteni, hiszen előbbiekkel ellentétben megélte ’89-et, és át is mentette magát. Ő is. Maradt a Magyarország élén, egészen addig, amikor már az Antall-kormány idején, 1990 őszén le nem váltották. Lett is erre nagy nyöszörgés a sajtó erre kapható részétől, hiszen mégsem járja, hogy egy derék propagandistát egyszerűen elküldjenek az egyik népszerű újság éléről.
Ha valaki visszakeresi az akkori lapokat, akkor látni fogja, hogyan siratta a sajtószabadságot a sok posztkommunista újságíró, Kanyó egykori elvtársai, akik nyilván saját elbocsátásuktól is féltek. Feleslegesen.
Minden a terv, illetve az állampárti, állambiztonsági forgatókönyv szerint alakult.
Ha 1989-et felülről és távolról nézzük (itt az idő, harmincöt év eltelt), akkor beláthatjuk, hogy a békés átmenetnek nevezett békés átmentés tökéletesen sikerült.
„Legyen hát nemzeti megbékélés” – nyújtották véres kezüket a Kanyók, és mi, az addigi megtűrtek és megvezetettek, baloldaliak és jobboldaliak, vidékiek és budapestiek, átlagemberek, ellenállók, kollaboránsok vagy társutasok kénytelenek voltunk belecsapni.
Ennek a nemzeti amnéziának (felejtsük el, hogy megpróbálták kiirtani, víz alá nyomni a régi magyar elitet) volt szimbolikus eseménye Nagy Imréék „újratemetése”. Ez tény, akármennyire és joggal is fáj azoknak a tízezreknek, akik tiszta szívvel álltak a Hősök terén, és azoknak, akik – legyenek ismertek vagy ismeretlenek – annyit tettek a változásért. Mert
a rendszerváltásnak nevezett folyamat csúcseseményéből még az újratemetés sem volt igaz. Hiszen Kádárék a kivégzések után elföldelték, meggyalázták, jeltelen, hamis sírokba tették a holttesteket. Temetésről szó sem volt.
És kiket ünnepeltünk név szerint harmincöt esztendővel ezelőtt? Sokan tudják, hogy a Hősök terén kiállított hat szimbolikus koporsóból csak egy volt a miénk, úgy értem, a magyar nemzeté, a többi ötben Nagy Imre és elvtársai „voltak”. A moszkovita politikus mellett Maléter Pál, Szilágyi József, Gimes Miklós és Losonczy Géza. Természetesen még véletlenül sem szabad őket egy kalap alá venni vagy bedobozolni (Nagy Imrét sem Rákosi Mátyással), de ettől még tény: öt kommunistáról beszélünk. És nem egyszerű zászlólengetőkről. Szilágyi éppenséggel a Rákosi-terror idején a pártközpont katonai és karhatalmi osztályát vezette, Gimes és Losonczy pedig elvetemült propagandisták voltak. Előbbi a Magyar Közösség elleni koncepciós per idején követelt halált a letartóztatottakra (végül egyedül Donáth Györgyöt végezték ki), utóbbi – Losonczy – Rákosi Mátyás mindenre kapható munkatársának számított. Vannak, akik szerint az ő ötvenhatot követő kivégzésük felért egy istenítélettel.
