Ahogy minapi cikkemben már említettem, nem lesz könnyű értékelni a következő napokban az EP-választások eredményeit és várható következményeit. Ha a legfontosabb kérdés az volt – szerintem is az volt –, hogy a választások eredményeként az uniós politikában békepárti többség jön-e létre, akkor az ismert számok tükrében sajnos nemleges a válasz. Igaz, a választási eredmények csak a várható parlamenti frakciók nagyságáról szólnak, nem pedig arról, hogy hányan lesznek az ukrán-, azaz háborúpárti és hányan a se nem ukrán-, se nem orosz-, hanem békepárti képviselők – amilyenek például a magyar kormánypárti honatyák, honanyák.
Azok a publicisták és elemzők, akik a hétvégi jobboldali fordulattól várták – vagy inkább remélték – a béke esélyének növekedését, azzal kellett szembesülniük, hogy bár a jobboldali, nemzeti szuverenista pártcsaládok erősödtek, de nem törtek át.
Az Európai Parlamentet az elmúlt öt évben szoros szövetségben kormányzó globalista, birodalmi blokk, a néppárti–szocialista–liberális–zöld kvartett számottevően gyengült ugyan (a Néppárt kivételével), de az ismert eredmények szerint a hegemóniája megmaradhat a következő öt évre is. Az összesen 720 új EP-képviselő mintegy hatvanhárom százaléka ugyanis közéjük tartozik majd.
Bár lehet azon ábrándozni, hogy ha a Néppárt (Ursula von der Leyen és Manfred Weber pártja!) visszatérne a jobbközép oldalra és együttműködne a markáns jobboldali, nemzeti szuverenista pártokkal és függetlenekkel, akkor ez a tábor relatíve a legnagyobb erőt képviselné az EP-ben, ám ez – bár nem lehetetlen, mert a politikában soha semmi nem lehetetlen, de – belátható időn belül nem valószínű opció.
Igaz, sok víz lefolyik még a Rajnán, a Szajnán, a Meuse-ön, a Scheldén, amíg tisztán látunk az EP összetételét és belső erőviszonyait illetően, hiszen az új testület csak július közepén áll föl, s akkor osztják el a vezető pozíciókat a leendő informális koalíció alkuja alapján. Ha pedig a két jobboldali pártcsalád, az ECR és az ID egymással és az egyelőre el nem kötelezett nemzeti szuverenistákkal – köztük a Fidesszel – összefogva létrehozna egy laza vagy akár szorosabb koalíciót, akkor az EP második legnagyobb erejét nemigen lehetne kihagyni a hatalmi alkuból.
De mielőtt szabadjára engednénk a fantáziánkat, túlbecsülnénk az EP-választások hozta változásokat, érdemes leszögezni, hogy a háború vagy béke kérdésében nem az Európai Parlament mondja ki a döntő szót.
A nagyobb és erősebb játékosok ezen a héten léptek, lépnek színre, az ő szándékuk ismeretében reálisabban ítélhetjük meg a béke esélyeit. Hétfőn és kedden Oroszországban tanácskoztak a BRICS-országok külügyminiszterei, a hét második felében pedig Olaszország lesz a házigazdája a G7-csúcstalálkozónak.
Ez utóbbi csoport önmeghatározása szerint a világ hét legerősebb gazdaságú országát képviseli, de valójában a nyugati világ (ebben a tekintetben Japán is nyugatinak számít) legfontosabb informális koalíciója, amelyet természetesen az Egyesült Államok vezet. Elvileg minden év egyik legfontosabb nemzetközi eseménye a G7-országcsoport állam- és kormányfőinek csúcstalálkozója, s most nyilvánvalóan az egyik fő téma Ukrajna és Oroszország, a háború ügye lesz.
Bár Kína a világ második, India pedig ma már az ötödik legnagyobb gazdasága, őket nem szokták meghívni a G7-csúcsokra, Oroszországot pedig – amely korábban rendszeres meghívott partner volt – a Krím 2014-es elcsatolása óta mellőzik. Csakhogy a G7-csoport a világgazdaság és a világpolitika ma már nem egyedüli, hegemón meghatározója, hiszen egyre erősebb és befolyásosabb globális szereplő a BRICS, amely szövetségnek az alapító Brazília, Oroszország, India, Kína, valamint Dél-Afrika mellett ma már Egyiptom, Etiópia, Irán, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek is teljes jogú tagja, még legalább harminc ország szeretne együttműködni a gazdasági szervezettel, s legújabban Törökország – első NATO-tagként! – jelezte csatlakozási szándékát.
Ez a gazdasági és geopolitikai tömb – amely immár nem titkoltan a G7-csoport globális riválisa – a világ népességének majdnem felét és a világgazdaság csaknem harminc százalékát képviseli, nem mellékesen három tagja – Oroszország, Kína és India – katonai szempontból a világ öt legerősebb állama, atomhatalma közé tartozik.
Hogy mi történik, milyen döntéseket hoznak (és hoznak nyilvánosságra) a két globális hatalmi tömb csúcstalálkozóin, annak sokkal fontosabb és súlyosabb következményei lesznek, mint a szintén e hét végén tartandó svájci Ukrajna-konferenciának. Bár már mintegy kilencven ország jelezte részvételét a csúcstalálkozón, azon nem vesz részt sem Oroszország – amelyet meg sem hívtak –, sem Kína képviselője. Mivel nem sok értelme van az egyik érintett háborús fél távollétében a tűzszünetről és a békefeltételekről tárgyalni, így a Luzerni-tó fölötti festői Bürgenstock aligha válik olyan híressé, mint a tőle nem messze fekvő Davos.
A következő hetekben egymás után jönnek a valóban fontos találkozók, tanácskozások, a június végi brüsszeli EU-csúcstól a július elejei washingtoni NATO-csúcsig. És közben, július 1-jétől – a bonyolult és válságos világpolitikai helyzetben – hazánk veszi át az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét. Amelynek fő – s talán nem lehetetlen – küldetése a békepárti többség megteremtése a következő fél évben. Nem a magyar kormányon múlik majd, ha ezt felelőtlen partnereink és cinikus ellenlábasaink továbbra is meghiúsítják.
