Egy közelmúltban lezajlott botrány nyomán (amelyben egy makk egészséges, de mentális problémákkal küzdő nő számára engedélyezték az eutanáziát) például kiderült, hogy a lehetőség megnyitása óta az egészségügyi szakemberek könnyebben lemondanak a pszichiátriai betegségekkel küzdők felépüléséről, mint korábban. Ennek tudatában rémisztő perspektívát nyit az a tény, hogy ugyancsak Hollandiában engedélyezték, hogy a szülők döntsenek az egy és tizenkét év közötti gyermekek kegyes haláláról, ha a gyermek halálos betegséggel küzd vagy nagyon szenved.

Sánta Ferenc szörnyűséges novellája, a Sokan voltunk nemcsak azért megrázó, mert átélhető érzelmi telítettséggel írja le az öreg, s immár haszontalanná lett családtag önkéntes öngyilkosságának történetét, azt a folyamatot, ahogy a feleslegesé vált öregember szembe néz azzal, hogy léte – bármilyen erős szeretet köti össze családjával – anyagi tehertétel a famíliának, hanem azért, mert kiderül: a közösségben elterjedt szokás öngyilkosságra biztatva megszabadulni az öregektől, a kenyérpusztítóktól.

A halál kultúrájának elterjedésére van kevésbé irodalmi, ám annál szörnyűségesebb példánk is. Amikor egy közösség úgy dönt, hogy vannak élethelyzetek, amelyekből a halál jelenti a kiutat, hirtelen nagyon sok ilyen kérdés jelenik meg. A tiszazugi arzénos asszonyok 1911–1929 között körülbelül háromszáz embert mérgeztek meg. A kezdetben jellemzően szerelmi gyilkosságok hamar kiterjedtek olyan jelenségekre is, amelyek mögött már kevés indulat, ám annál több józan számítás lapult. A frontról hazatérő hadirokkantak, a tartós betegséggel élők, az öregek, a sokadik gyermekek, a föld aprózódásának veszélyét jelentő örököstársak mind-mind áldozatául váltak a halál kultúrájának.

Hasonló elveket követett, csak pár falu helyett kontinentális léptékben tervezett a náci Németországban kidolgozott Generalplan Ost, amelynek előirányzatai szerint, hogy a Harmadik Birodalom élelmiszer-ellátását és a germán faj keleti terjeszkedését megvalósíthassák, húszmillió szlávot kellett kiirtani Kelet-Európában. Az irányszámot később huszonöt-, majd harmincmillióra emelték. És ezt a koncepciót nem pszichopaták dolgozták ki, hanem józan közgazdászok és agrárszakemberek. Éppen olyan hidegvérű megoldáskeresők, mint Sánta nagyapja és a tiszazugi méregkeverők. Olyan emberek, akik úgy gondolták, vannak kérdések, amelyekre a halál lesz a válasz.

Miután Hollandiában legalizálták az eutanáziát, a jelentkezők száma folyamatosan nő. 2022-ben már 8720 „végső megoldást” hajtottak végre az országban, ami az összes haláleset öt százaléka volt. Belgiumban 2002-ben legalizálták az kegyes halált. A következő évben 235 embert küldött a halálba a rendszer, húsz évvel később, 2022-ben már 2966 ember halt meg orvosi segítséggel. Az eutanázia 2016-os kanadai legalizáció után ma már a québeci (erről van adat) halálozások több mint hét százaléka lett meghívott halál. A gyors gyarapodás mögött a fokozódó közösségi, környezeti nyomást is sejthetjük. Vannak beszámolók arról, hogy orvosok, köztisztviselők, de még közeli rokonok is egyre gyakrabban tesznek utalásokat arra, hogy nem kell együtt élni fájdalommal, súlyos fogyatékkal, mentális problémákkal. Sok kérdésnek megoldása a halál.

A sokasodó esetszám mögött azonban az ilyen jellegű nyomásnál fontosabb problémát is meg kell látnunk. Azt ugyanis, hogy az állam nem tud érzelmekből jogrendet formálni. A jogi megoldások mögött minden esetben valamilyen elvszerűségnek kell állnia, mert a törvényességnek belső logikára kell támaszkodnia, olyan logikára, amely végső elvekre vezethető vissza. 

Ahogyan arra Pilinszky is rámutatott, az állam által keretezett, a jogi struktúrákba ágyazott orvostudomány, a pszi-vel kezdődő foglalkozások hivatalos képviselői nem érthetik az irgalom fogalmát, úgy általában a jog sem értheti könyörület fogalmát. (Ezért áll a jog fölött kegyelem lehetősége.) A jog mögötti elv nem lehet a részvét, mert ennek tartalma egyénenként változó. Az elv tehát, amely összetartja az eutanázia körül kialakuló jogi struktúrát, csak az lehet, hogy bizonyos problémákra a halál a megoldás. Így azután amikor a kegyeletbe csomagolt cinizmus megjelenik a társadalomban, az nem csúszós leejtőre löki a közösséget, hanem az embertelenség csimborasszóját jelenti.