Nem játszadozunk a halállal

Elfogadhatjuk-e azt az elvet, hogy vannak problémák, amelyeknek a megoldása a halál? Végső soron ez a központi kérdése az aktív eutanázia körül itthon is és számos európai országban zajló vitáknak. És, ha ezt látjuk – minden szánalmunk és együttérzésünk dacára is –, azt kell mondanunk:

egy társadalom nem kínálhatja föl a halált soha, senkinek, semmilyen körülmények között. Ennek a lehetőségnek tabunak kell maradnia.

Bizonyára igaza van Pilinszky Jánosnak, aki egy azóta elhíresült és sokszor idézett vitában azt vágta Popper Péter fejéhez, hogy miközben a pszi-vel kezdődő foglalkozásúak azt tanítják, hogy minden problémának van megoldása, s emiatt az emberek úgy gondolják, hogy csak ők olyan hülyék, hogy nem tudják rendbe tenni összetört kapcsolataikat, széthullott életüket, ő úgy gondolja, hogy az életben nem problémák vannak, és megoldásokra van szükség, hanem tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.

Különösen igaznak gondolhatjuk Pilinszky felvetését azokban az esetekben, amikor valaki végzetesen reménytelen helyzetbe jut, s kiúttalanságában a meghívott halált látja egyedüli lehetőségnek. Mindegy, hogy halálos betegség, elviselhetetlen lelki vagy testi szenvedés réme, elveszett becsület, kétségbeejtő magány vagy bármi egyéb tragikusnak megélt szituáció áll egy-egy ilyen elhatározás mögött, az öngyilkosság hitünk szerint nem elfogadható, súlyos erkölcsi dilemma. Eutanázia mellett érvelő vitapartnereink példák ezreit tehetik elénk, amelyek kapcsán egyenként győzködnének: igen, igen, én sem látnék kiutat, megértem a döntést, ez tragédia és irgalomra van szükség.

Csakhogy egy társadalom soha, semmiféleképpen és semmilyen megfontolás alapján nem bólinthat rá a halál választására, nem fogadhatja el azt, hogy vannak helyzetek, amelyekből a halál jelenti a kiutat. Az eutanázia mögött álló elv ugyanis igazolhatatlan.

A most Franciaországban zajló vitában az eutanázia lehetőségének ellenzői az eredetileg ígért „szigorú feltételekkel” kapcsolatban erősen tamáskodtak, hiszen a nemzetközi példák azt mutatják, hogy a szabályok idővel egyre lazulni fognak. Sokan tehát azzal érvelnek, hogy a kegyes halál lehetőségének megnyitása csúszós leejtő. De valójában nem az. Ez a szakadék legalja. Nem azért lazulnak mindenütt az eredetileg szigorúra tervezett szabályok, mert egye elfogadóbb lesz a társadalom a különféle öngyilkossági keresetekkel kapcsolatban, hanem azért, mert ha egyszer kimondta, hogy a halál megoldás, akkor bárminek a megoldása lehet.

További Vélemény híreink

Balog Zoltán elfogadta Karsai Dániel meghívását, hogy megvitassák az eutanázia kérdését

Egy közelmúltban lezajlott botrány nyomán (amelyben egy makk egészséges, de mentális problémákkal küzdő nő számára engedélyezték az eutanáziát) például kiderült, hogy a lehetőség megnyitása óta az egészségügyi szakemberek könnyebben lemondanak a pszichiátriai betegségekkel küzdők felépüléséről, mint korábban. Ennek tudatában rémisztő perspektívát nyit az a tény, hogy ugyancsak Hollandiában engedélyezték, hogy a szülők döntsenek az egy és tizenkét év közötti gyermekek kegyes haláláról, ha a gyermek halálos betegséggel küzd vagy nagyon szenved.

Nem folytatom a hátborzongató példákat, a valóság ugyanis ezeknél is rosszabb. A valóság ugyanis az, hogy az életben maradók számára mások halála sok esetben racionális válasz egy-egy problémára. Ha megfontolásainkból kitöröljük a humanitást, az emberi élet szentségét, az emberlét kivételes értékét, akkor bármilyen nehézségre lehet válasz a gyilkosság vagy az közösségi nyomásra elkövetett öngyilkosság.

Sánta Ferenc szörnyűséges novellája, a Sokan voltunk nemcsak azért megrázó, mert átélhető érzelmi telítettséggel írja le az öreg, s immár haszontalanná lett családtag önkéntes öngyilkosságának történetét, azt a folyamatot, ahogy a feleslegesé vált öregember szembe néz azzal, hogy léte – bármilyen erős szeretet köti össze családjával – anyagi tehertétel a famíliának, hanem azért, mert kiderül: a közösségben elterjedt szokás öngyilkosságra biztatva megszabadulni az öregektől, a kenyérpusztítóktól.

A halál kultúrájának elterjedésére van kevésbé irodalmi, ám annál szörnyűségesebb példánk is. Amikor egy közösség úgy dönt, hogy vannak élethelyzetek, amelyekből a halál jelenti a kiutat, hirtelen nagyon sok ilyen kérdés jelenik meg. A tiszazugi arzénos asszonyok 1911–1929 között körülbelül háromszáz embert mérgeztek meg. A kezdetben jellemzően szerelmi gyilkosságok hamar kiterjedtek olyan jelenségekre is, amelyek mögött már kevés indulat, ám annál több józan számítás lapult. A frontról hazatérő hadirokkantak, a tartós betegséggel élők, az öregek, a sokadik gyermekek, a föld aprózódásának veszélyét jelentő örököstársak mind-mind áldozatául váltak a halál kultúrájának.

Hasonló elveket követett, csak pár falu helyett kontinentális léptékben tervezett a náci Németországban kidolgozott Generalplan Ost, amelynek előirányzatai szerint, hogy a Harmadik Birodalom élelmiszer-ellátását és a germán faj keleti terjeszkedését megvalósíthassák, húszmillió szlávot kellett kiirtani Kelet-Európában. Az irányszámot később huszonöt-, majd harmincmillióra emelték. És ezt a koncepciót nem pszichopaták dolgozták ki, hanem józan közgazdászok és agrárszakemberek. Éppen olyan hidegvérű megoldáskeresők, mint Sánta nagyapja és a tiszazugi méregkeverők. Olyan emberek, akik úgy gondolták, vannak kérdések, amelyekre a halál lesz a válasz.

Miután Hollandiában legalizálták az eutanáziát, a jelentkezők száma folyamatosan nő. 2022-ben már 8720 „végső megoldást” hajtottak végre az országban, ami az összes haláleset öt százaléka volt. Belgiumban 2002-ben legalizálták az kegyes halált. A következő évben 235 embert küldött a halálba a rendszer, húsz évvel később, 2022-ben már 2966 ember halt meg orvosi segítséggel. Az eutanázia 2016-os kanadai legalizáció után ma már a québeci (erről van adat) halálozások több mint hét százaléka lett meghívott halál. A gyors gyarapodás mögött a fokozódó közösségi, környezeti nyomást is sejthetjük. Vannak beszámolók arról, hogy orvosok, köztisztviselők, de még közeli rokonok is egyre gyakrabban tesznek utalásokat arra, hogy nem kell együtt élni fájdalommal, súlyos fogyatékkal, mentális problémákkal. Sok kérdésnek megoldása a halál.

A sokasodó esetszám mögött azonban az ilyen jellegű nyomásnál fontosabb problémát is meg kell látnunk. Azt ugyanis, hogy az állam nem tud érzelmekből jogrendet formálni. A jogi megoldások mögött minden esetben valamilyen elvszerűségnek kell állnia, mert a törvényességnek belső logikára kell támaszkodnia, olyan logikára, amely végső elvekre vezethető vissza.

Miközben tehát a félelem és az élet elviselhetetlenségének érzése százszázalékosan elfogadható, megérthető személyes érzés, s vele párhuzamosan a szánalom és az együttérzés ugyancsak humanitásunkból következő nemes indulat, addig az állam semmit nem tud kezdeni ezekkel az emóciókkal.

Ahogyan arra Pilinszky is rámutatott, az állam által keretezett, a jogi struktúrákba ágyazott orvostudomány, a pszi-vel kezdődő foglalkozások hivatalos képviselői nem érthetik az irgalom fogalmát, úgy általában a jog sem értheti könyörület fogalmát. (Ezért áll a jog fölött kegyelem lehetősége.) A jog mögötti elv nem lehet a részvét, mert ennek tartalma egyénenként változó. Az elv tehát, amely összetartja az eutanázia körül kialakuló jogi struktúrát, csak az lehet, hogy bizonyos problémákra a halál a megoldás. Így azután amikor a kegyeletbe csomagolt cinizmus megjelenik a társadalomban, az nem csúszós leejtőre löki a közösséget, hanem az embertelenség csimborasszóját jelenti.