A történelem során számos női alak vívta ki magának a tiszteletet, s írta be nevét a nagykönyvbe valamilyen kiemelkedő, utánozhatatlan, hősies, kizárólag rá jellemző teljesítménnyel. Ezeket a nőket általában utólag ismerte el a társadalom és a kor, azt viszont meg kell hagyni: a gyengébbik nem képviselőit – szülessen jóformán bármilyen rangban – leginkább reprodukciós képességéért becsülték, egyéb kvalitásait nem igazán tudta kamatoztatni.
Ugyanakkor a helyzet vagy az adott kor sajátosságai időről időre szültek olyan női vezetőket, akik bebizonyították: a nem csupán biológiai sajátosság, nem okoz semmilyen hátrányt, sőt a férfiak uralta világban előny egy más rugóra járó női agy. Az egyenjogúságban, ha hittem valaha, akkor így: a megítélés módján, vagyis annak eredőjén kell változtatni.
Tehát ha egy állásra húszan jelentkeznek, akkor azt az kapja meg, aki a teljesítménye, személyisége, korábbi gyakorlata, végzettsége alapján arra a pozícióra a legalkalmasabb – függetlenül attól, hogy nő vagy férfi.
Erre azonban sokat kell még várni – s talán az is lehet, hogy várakozásunk sosem hoz eredményt. A két nem közötti különbség ugyanis annyi sajátosságot hordoz magában, hogy nem hozható közös nevezőre, így egyenlő megítélés alá sem feltétlenül lehet vetni. És, hogy miért írtam ezt most le? A mai kor egyik furcsa megoldási mechanizmusa évezredes problémákra, hogy egész egyszerűen letagadja a nyilvánvalót. Például azt mondja az Európai Unió, hogy a világ másik végéről érkező, a miénktől merőben eltérő kultúrájú, szociális helyzetű, vallású és társadalmi beállítottságú emberek tökéletesen be fognak tudni illeszkedni a kontinens szokásrendszerébe. Nem kell ehhez más, mint befogadó szemlélet, segélyek, és akkor minden megy majd a maga útján. Mintha azt mondanánk egyszer csak, hogy hülyeség, hogy a macska vadászik az egérre, kiváló szobatársak lennének, csak a megfelelő hozzáállás és anyagi feltételek kellenek hozzá.
Aztán ott van a nemek és a szexuális kisebbségek kérdése, amiben szintén egészen hasonló a szemlélet. Hiszen micsoda ostoba és avítt dolog azt gondolni, hogy mindössze két nem van, s egyik csak a másikat szeretheti? Ennek számos variánsa létezik, akár a matematikában, mindenki legyen az, ami lenni akar, mégha a Jóisten valami egészen másnak teremtette is. Ruházzuk fel bárkivel egyenlő jogokkal is, sőt, a férfiak versenyezzenek a nők között, ha épp attól önazonosabbnak érzik magukat.
Mert ha egy biológiailag férfi inkább érzi magát nőnek, ezért szoknyát hord meg szempillát fest és éppen az olimpián is van kedve elindulni, nem számít a tesztoszteronszintje, versenyeztessük közöttük. Mi ez – kérdem én –, ha nem a gyengébbik nem egyenjogúságért vívott egész eddigi harcának pimasz arconköpése?
És milyen választ ad az Európai Unió az egyenjogúság kérdésére és problémakörére? Azt mondja, hogy mostantól nincs nemek között különbség, törvényszerűségek ide vagy oda. Ezt alátámasztandó pedig pakoljunk nőket vezető pozíciókba, mindegy, hogy éppen odavalók-e vagy sem. Legyen kötelező adott testületnek x számú női taggal rendelkeznie: ez lenne a női kvóta, aminek tényleg az égvilágon semmi értelme nincsen, egyenjogúsági kérdéseket legalábbis nem rendez.
Így érkezünk meg Ursula von der Leyenhez, akit a napokban választottak újra az Európai Bizottság elnökévé. Az abszolút többséghez szükséges minimum 360 voksnál 41-gyel szerzett többet az újrázó politikus. Úgy tűnik, idén kísért minket ez a szám.
És hogy mi a probléma Ursulával? Egyebek mellett az, hogy például annak a beteges gondolatmenetnek az ékes példája, amely nemcsak az embereket nézi le, de a nőket is, méghozzá súlyosan. Ő ugyanis egyetlen okból van csupán a posztján: azért, mert nő.
Nem tudok ugyanis felidézni semmilyen innovatív megoldást, bátor döntést, előremutató tárgyalást, fontos eredményt előző ciklusából, ami miatt ő érdemes lenne erre a pozícióra. Belesimult abba az elvárásrendszerbe, amit a brüsszeli elit diktál neki: ezzel pedig a világ szeme láttára rugdossa össze azokat a téglákat, amiket a gyengébbik nem méltó vezető képviselői évszázadok alatt építgettek fel. Pontosan azért, mert nem önálló, nem a különbözőségeiből kovácsolt előnyt, nem azt mutatta meg, milyen kiváló diplomata és döntéshozó lehet egy nő, hanem azt, milyen remekül el tudják nyomni a körülötte lévő domináns férfiak. A látszat persze az, hogy női elnöke van az Európai Bizottságnak most már másodszor – a valóság viszont ennél árnyaltabb és siralmasabb képet mutat.
A szavazás előtt Ursula beszédet mondott Strasbourgban az új Európai Parlament előtt, amiben Orbán Viktor békemisszióját is bírálta.
Mert mostanra sikkessé, sőt gyakorlatilag belépővé vált a brüsszeli elit köreibe Magyarországot bírálni, hovatovább rugdosni. Aki ezt megteszi, az megváltja a jegyét egy olyan járatra, amiből rengeteg előnye származhat, ugyanakkor a gerincét ezzel párhuzamosan szépen lassan le is kell építenie. Ülnek már páran ezen a gépen, például Magyar Péter is.
Na de ne kanyarodjunk el a tárgytól, Ursula ugyanis a választást megelőző beszédében Orbán Viktor békemissziójára úgy hivatkozott, mint „megbékélési misszió”, majd kijelentette: Senki sem akarja jobban a békét, mint Ukrajna népe, egy igazságos és tartós békét egy szabad és független ország számára.
Többször is kiemelte, hogy Ukrajna mellett fog állni tehát az elkövetkező öt évben is, bár szegény ukránok sokra ezzel nem mennek, ahogy az előző években sem. Ursula újraválasztásával és az Európai Parlament új összetételével ugyanakkor a konfliktusok borítékolhatók házon belül is, ugyanis a Von der Leyen újraválasztását támogató 401 szavazat ötvenhat százalékos többséget jelent, ami az EP megosztottságát jelzi. Tudósítások szerint ráadásul az újraválasztott elnök annyi ígéretet tett, hogy egy diplomatát idézve: „három ciklus kellene ezek teljesítéséhez, ráadásul az ígéretek nagy része üti egymást”.
És hogy milyen feladatok várnak az európai unióra a következő időszakban? Például az illegális migráció kérdése, amely 2015 óta nem jutott tovább a tagállamokra erőltetni akart kötelező elosztási mechanizmusnál. Ez pedig az elmúlt lassan egy évtizedben nemhogy nem hozott megoldást, de újabb problémákat szült:
egyes statisztikák szerint az unió területén belül nyolcmillió ismeretlen személyazonosságú ember él, megjósolhatatlan szándékkal és jövőképpel.
Nem kisebb probléma ennél a demográfia kérdése, amely évtizedek óta megoldásra vár elöregedő kontinensünkön. A migráció erre szintén nem megoldás, a Magyarország által kínált családpolitikai alternatíva pedig a brüsszeli elit szemében egyenesen megvetendő: a fősodor szerint a genderpolitika a sikk, amibe nem fér bele, hogy anya nő, apa férfi. És végül, de a legkevésbé sem a sorban utolsóként Ukrajna helyzete továbbra is fenyegető és egyre inkább azzá válik: a szankciós politika, és az orosz agresszió határozatokban való elítélése biztosan kevés lesz a következő években. A kérdés továbbra is az: háború vagy béke? A Patrióták Európáért nem kevesebb céllal alakult, mint hogy ezekben a kérdésekben (is) a józan hangot, a valós megoldásokat képviselje, egyfajta őrszem szerepet betöltve az unióban.
Ursulára visszatérve: a világnak erős vezetők kellenek, határozott válaszokkal, amik az átlagpolgárok valós érdekeit képviselik. Egyenjogúság ide vagy oda, egy női vezetőnek ez éppen úgy feladata, még akkor is, ha több száz férfi álláspontjával kell szembemennie érte. Merthogy bennünk, nőkben van hozzá erő, bátorság, kockáztatási képesség és intuíció a jó döntésekhez és a bölcs irányításhoz. Ezt próbálta a történelem során minden emlékezetes női alak bizonyítani. Bízom benne, hogy az újrázó elnök felnő ehhez a feladathoz, és nemcsak az európaiak érdekét képviseli, hanem ilyenformán a nőkét is. Most lenne rá igazán nagy szükség!
