Nem fősodratú tevékenység, viszont aki valaha is próbálta, tanúsíthatja, a sokat hangoztatott aktív kikapcsolódás máig egyik legjobb formája. Szóval, vízitúrázni voltam a múlt héten. A megszokott baráti társasággal, a „kimosott” útvonalon, remek időjárási körülmények mellett, ugyanazokkal a testet, lelket edző, nemesítő kísérőprogramokkal, remek hangulatban. Valami mégis más volt: először fordult elő, hogy a három nap során nem találkoztunk másik csoporttal, sőt egyetlenegy másik kenut sem láttam a Dunán. Írhatjuk ezt persze a véletlen számlájára, ám a vízen, jellemzően a Dunán eltöltött immár ötven év tapasztalata azt mondatja velem, a vízitúra mint nyaralási, sportolási életforma kiveszőben van.
Kár érte. Mesélhetnék a magam élményeiről, az egynapos Csepel-sziget-kerülésekről, a „nyolcasról”, a Csepel-sziget és a Szentendrei-sziget három nap alatt való megkerüléséről – ami ma már istenkísértés, a Duna budapesti szakaszán nem hogy kajakkal, indián kenuval is életveszélyes lapátolni a nagy hajóforgalom miatt –, egy szál fürdőgatyában átvészelt viharról, elkerülhetetlen konfliktusokról türelmetlen pecásokkal, fennhéjazó motorcsónakosokkal, a Szentendrei-sziget északi csücskében a nyolcvanas évek végén feltáruló, egy kamasz lelkét különösen felkavaró látványról (aki emlékszik rá, tudja, miről beszélek), tábortűzről, spontán és önzetlen vendéglátásról. Nincs ezekben semmi különös, bárki felidézhet hasonló emlékeket.
Nem véletlen, hogy számos későbbi olimpiai bajnok kajakost és kenust is a vízitúrák felejthetetlen hangulata ragadott meg és tett egy életre a sport megszállottjává.
A kajak-kenunak a mai napig ez az alapja. Helyesebben egyre inkább csak lehetne. Természetesen nem kell, nem is lehet mindenkiből olimpiai bajnokot, de még csak utánpótlás-versenyzőt sem faragni, de aki egyszer felvette a vízi élet keresztségét, az más szemmel követi a sportágról szóló híreket, jobban tiszteli a klasszisokat, később, szülőként maga sem bánja, ha a gyereke is belekóstol a kajak-kenuba, részesévé válik a sportág vérkeringésének.
A vízi életnek az indián kenu az alfája és az ómegája. Ebbe a hajóba már kisgyerekként bárki beleülhet, és még aggastyánként is élvezheti benne a mozgást örömét. Anélkül, hogy szakmáznék, ez a mozgás nem csak a kenuzásnak az alapja, a kajakozásra is jobban ráhangol, mint a túrakajakban rossz technikával elsajátított lapátolás. Anno indián kenuknak is írtak ki versenyeket utánpótlásszinten, de e hajótípusnak természetesen a vízitúra és a szabadidősport kiszolgálása az elsődleges feladata.
Az indián kenu használata utóbbi célközönséget tekintve alaposan visszaszorult. A változó világ igényein felül az első csapást a sárkányhajó mérte rá, ami persze hasonló jószág, csak éppen legalább tizenhat ember kell hozzá, s nincs is annál frusztrálóbb – s nem csak a vízi sportokban, hanem csapatjátékokban is, mindenekelőtt fociban –, amikor a megjelentek edzés, játék helyett amiatt füstölögnek, hogy nincs ki a csapat.
Aztán jött a SUP, ami néhány év alatt meghódította a strandokat, vízpartokat. Könnyű, felfújható, kocsiban is kis helyen elfér, lubickoláshoz, napozáshoz és módjával sportolásra is használható strandkellék. Ráadásul arra rámegy egy egész nyár, mire valaki tisztességesen megüli a versenykajakot, hát még a kenut, ellenben a SUP-ra bárki rögvest felpattanhat, s máris lapátolhat felhőtlenül. A profikat csodálva ráadásul látványos is, a legjobbak letérdelve elképesztő tempóban hasítanak vele, bravúros ügyességgel kerülik vele a bójákat, de hát ők a versenykenut is megülik. A tömegek csak állva pilinckáznak rajta, kicsit megdőlve, nem éppen egészséges testhelyzetben, ami sebességélményt sem ad. Mondjuk ki, a SUP sem vízitúrázásra, sem rendszeres sportolásra nem alkalmas, divatos strandkellék csupán, nem több annál.
Az indián kenu visszaszorulásáért azért is kár, mert az elmúlt években viszonylag sűrű vízitúramegállóhely-hálózat létesült Magyarországon uniós támogatásból. A Felső-Tisza, a Duna ugyancsak felső szakasza (Mosonmagyaróvártól Szentendréig), valamint a Körösök vidéke a három legnépszerűbb környék. Budapestről indulva persze nem feltétlenül kellene ilyen messzire menni, a fővárostól délre, a Csepel-sziget mentén príma útvonal kínálja magát, ráadásul egyedi adottságként a vízre szállás helyét úgy választhatjuk meg, hogy az egyben a célállomás is legyen.
Szinte a város szívéből, a Lágymányosi-öbölből is meg lehet kezdeni az ereszkedést a Nagy-Dunán, de akinek kevesebb ideje, energiája van, lejjebb, Hárosnál vagy akár a Százhalombatta és Tököl közötti komp bármelyik oldalán vízre szállhat. Kitűnő kikötőhelyek kínálják magukat lejjebb, Szigetújfaluban, szemben Ercsin, aztán Lóréven, Kulcson, kis kitérővel Rácalmáson is.
Ezen útvonal igazi vonzereje, hogy Tassnál vissza lehet fordulni Pest felé a lényegében állóvíznek tekinthető Ráckevei-Dunán, ahol aztán a legcsekélyebb veszélyérzet nélkül élvezhetjük a túrázást. És – ne legyünk álszentek – a megállóhelyek nyújtotta felüdülést. Egyórányi lapátolás után teljesen másként csúszik egy korsó sör vagy limonádé, mintha csak úgy beülünk egy étterembe.
A változatosság pedig gyönyörködtet, Makádon, Dömsödön és Ráckevén a strand büfével is várja a vendégeket, de feljebb, Kiskunlacházán, Szigetcsépen, Taksonyban, Szigetszentmiklóson is válogathatunk a kikötők és a táborhelyek között, a kényelmesebb túrázók panzióban, hotelben is foglalhatnak szállást. S nem kell a vontát száz kilométerekre szállítani, szinte ugyanoda juthatunk vissza, ahonnan indultunk, csak azt kell eldönteni, hány napot szánunk a túrára. Hangsúlyozzuk, itt, a főváros szomszédságában.
Az útvonalnak egyetlen hibapontja akad. Az átemelés a Nagy-Dunáról a Ráckevei-Dunára. Elvileg persze ez sem gond, hiszen ezt szolgálja a Tassi-zsilip. Csak éppen nyáron jellemzően alacsony vízállás mellett erre naponta csak kétszer van lehetőség. Hogy miért? Az a néhány száz köbméter víz, amit zsilipeléskor kiengednek, csepp a tengerben, de rendben, óvjuk a környezetet. Arra azonban végképp nincs épeszű magyarázat, miért reggel és este hétkor lehet zsilipelni, s miért nem valamikor délelőtt és délután. Mintha a túrázók elriasztása lenne a cél.
Persze aki vízitúrázásra szánja magát, nem riad vissza némi cipekedéstől. A Duna felső, németországi szakaszán durván öt kilométerenként kell zsilipelni. Úgy harminc éve kisfilm is készült az ottani vízitúrázásról Fábri Sándor részvételével. Láthattuk az ottani módit. Kicsi stégen lehet kiszállni, a kenut molnárkocsival lehet átfuvarozni a zsilip túloldalára. Pihenőnek is megteszi.
S akkor, íme, az itthoni gyakorlat. Néhány éve milliárdokból építettek erőművet Tassnál a zsilip mellé. Ne firtassuk, az állóvízen ez mekkora hasznot hoz. Az azonban már nem fért bele a költségvetésbe, hogy az erőmű és a zsilip két oldalán tisztességes kikötőhelyet létesítsenek. Pedig móló, molnárkocsi se kéne, csak egy rövid, tízméteres, sekély, homokos partszakasz, hogy a kenukat ne a hatalmas, csúszós hullámtörő köveken kelljen felvinni a gátra. S ezzel nincs vége a megpróbáltatásnak: úgy háromszáz métert kell kézben vonszolni a kenukat, mire a túloldalon végre ismét vízre lehet szállni. Néhány éve egy vízitúrázásra szakosodott konferencián szóvá tettem ezt a problémát. Egyetértés, sűrű bólogatás volt a válasz. Azóta sem történt semmi.
Ez persze csupán egy apróság. Ám egyre több az arra utaló jel, miszerint a kajak-kenu beszorul a saját elefántcsonttornyába. Ahol persze minden részlet tökéletességről árulkodik, s ahonnan természetesen pazar a kilátás. Mégis…
A kajak-kenu legnagyobb vonzereje a természet közelsége. Nem kell hozzá stadion, sportcsarnok, medence, de még versenypályát kijelölni sem nagy ügy; minimális infrastruktúra mellett magas szinten űzhető. A fejlesztésnek, fejlődésnek máig a toborzás, a népszerűsítés lehetne a fő csapásiránya.
Vízen járni az emberiség történetében egyetlen kiválasztott kiváltsága volt csupán. Hazánk természeti adottságai mellett a vízi élet viszont százezrek mozgásformája, mindennapos öröme lehetne.
