Az indián kenu használata utóbbi célközönséget tekintve alaposan visszaszorult. A változó világ igényein felül az első csapást a sárkányhajó mérte rá, ami persze hasonló jószág, csak éppen legalább tizenhat ember kell hozzá, s nincs is annál frusztrálóbb – s nem csak a vízi sportokban, hanem csapatjátékokban is, mindenekelőtt fociban –, amikor a megjelentek edzés, játék helyett amiatt füstölögnek, hogy nincs ki a csapat.

Aztán jött a SUP, ami néhány év alatt meghódította a strandokat, vízpartokat. Könnyű, felfújható, kocsiban is kis helyen elfér, lubickoláshoz, napozáshoz és módjával sportolásra is használható strandkellék. Ráadásul arra rámegy egy egész nyár, mire valaki tisztességesen megüli a versenykajakot, hát még a kenut, ellenben a SUP-ra bárki rögvest felpattanhat, s máris lapátolhat felhőtlenül. A profikat csodálva ráadásul látványos is, a legjobbak letérdelve elképesztő tempóban hasítanak vele, bravúros ügyességgel kerülik vele a bójákat, de hát ők a versenykenut is megülik. A tömegek csak állva pilinckáznak rajta, kicsit megdőlve, nem éppen egészséges testhelyzetben, ami sebességélményt sem ad. Mondjuk ki, a SUP sem vízitúrázásra, sem rendszeres sportolásra nem alkalmas, divatos strandkellék csupán, nem több annál.

Az indián kenu visszaszorulásáért azért is kár, mert az elmúlt években viszonylag sűrű vízitúramegállóhely-hálózat létesült Magyarországon uniós támogatásból. A Felső-Tisza, a Duna ugyancsak felső szakasza (Mosonmagyaróvártól Szentendréig), valamint a Körösök vidéke a három legnépszerűbb környék. Budapestről indulva persze nem feltétlenül kellene ilyen messzire menni, a fővárostól délre, a Csepel-sziget mentén príma útvonal kínálja magát, ráadásul egyedi adottságként a vízre szállás helyét úgy választhatjuk meg, hogy az egyben a célállomás is legyen.

Szinte a város szívéből, a Lágymányosi-öbölből is meg lehet kezdeni az ereszkedést a Nagy-Dunán, de akinek kevesebb ideje, energiája van, lejjebb, Hárosnál vagy akár a Százhalombatta és Tököl közötti komp bármelyik oldalán vízre szállhat. Kitűnő kikötőhelyek kínálják magukat lejjebb, Szigetújfaluban, szemben Ercsin, aztán Lóréven, Kulcson, kis kitérővel Rácalmáson is.

A változatosság pedig gyönyörködtet, Makádon, Dömsödön és Ráckevén a strand büfével is várja a vendégeket, de feljebb, Kiskunlacházán, Szigetcsépen, Taksonyban, Szigetszentmiklóson is válogathatunk a kikötők és a táborhelyek között, a kényelmesebb túrázók panzióban, hotelben is foglalhatnak szállást. S nem kell a vontát száz kilométerekre szállítani, szinte ugyanoda juthatunk vissza, ahonnan indultunk, csak azt kell eldönteni, hány napot szánunk a túrára. Hangsúlyozzuk, itt, a főváros szomszédságában.

Az útvonalnak egyetlen hibapontja akad. Az átemelés a Nagy-Dunáról a Ráckevei-Dunára. Elvileg persze ez sem gond, hiszen ezt szolgálja a Tassi-zsilip. Csak éppen nyáron jellemzően alacsony vízállás mellett erre naponta csak kétszer van lehetőség. Hogy miért? Az a néhány száz köbméter víz, amit zsilipeléskor kiengednek, csepp a tengerben, de rendben, óvjuk a környezetet. Arra azonban végképp nincs épeszű magyarázat, miért reggel és este hétkor lehet zsilipelni, s miért nem valamikor délelőtt és délután. Mintha a túrázók elriasztása lenne a cél.

Persze aki vízitúrázásra szánja magát, nem riad vissza némi cipekedéstől. A Duna felső, németországi szakaszán durván öt kilométerenként kell zsilipelni. Úgy harminc éve kisfilm is készült az ottani vízitúrázásról Fábri Sándor részvételével. Láthattuk az ottani módit. Kicsi stégen lehet kiszállni, a kenut molnárkocsival lehet átfuvarozni a zsilip túloldalára. Pihenőnek is megteszi.

S akkor, íme, az itthoni gyakorlat. Néhány éve milliárdokból építettek erőművet Tassnál a zsilip mellé. Ne firtassuk, az állóvízen ez mekkora hasznot hoz. Az azonban már nem fért bele a költségvetésbe, hogy az erőmű és a zsilip két oldalán tisztességes kikötőhelyet létesítsenek. Pedig móló, molnárkocsi se kéne, csak egy rövid, tízméteres, sekély, homokos partszakasz, hogy a kenukat ne a hatalmas, csúszós hullámtörő köveken kelljen felvinni a gátra. S ezzel nincs vége a megpróbáltatásnak: úgy háromszáz métert kell kézben vonszolni a kenukat, mire a túloldalon végre ismét vízre lehet szállni. Néhány éve egy vízitúrázásra szakosodott konferencián szóvá tettem ezt a problémát. Egyetértés, sűrű bólogatás volt a válasz. Azóta sem történt semmi.

Ez persze csupán egy apróság. Ám egyre több az arra utaló jel, miszerint a kajak-kenu beszorul a saját elefántcsonttornyába. Ahol persze minden részlet tökéletességről árulkodik, s ahonnan természetesen pazar a kilátás. Mégis… 

Vízen járni az emberiség történetében egyetlen kiválasztott kiváltsága volt csupán. Hazánk természeti adottságai mellett a vízi élet viszont százezrek mozgásformája, mindennapos öröme lehetne.