Az igazán jó oktatók arra tanítják a jogosítványra vágyókat, hogy ne az autó orrát nézzék. Mert akkor nem veszik észre a forgalom távolabb zajló történéseit, ezért túl későn reagálnak a rájuk leselkedő veszélyre. Azt gondolom, nekünk sem szabad ebbe a hibába esnünk. Mert ha csak az orrunk elé nézünk, akkor nem fedezzük fel a távolabbról jól kirajzolódó tendenciákat. Nem vesszük észre a fenyegető veszélyt, az elénk kihelyezett csapdákat, nem ismerjük fel a tudatosan tálalt hazugságokat.
A hidegháború megnyerését követően az Egyesült Államok szétnézett a virtuális csatamezőn, és azt látta, hogy ellenfél nélkül maradt. Ergo, bármit megtehet, amit az érdekei diktálnak. Akár demonstratív céllal is, hogy mindenkiben tudatosuljon, milyen szabályok szerint is működik ez az új világ.
Amikor Irak 1990-ben lerohanta Kuvaitot, eljött a pillanat a katonai, technikai és kommunikációs fölényük bemutatására. 1991 első hónapjaiban megindult a Sivatagi Vihar hadművelet. Először láthatta a világ a foteljéből a CNN-nek köszönhetően, hogy miként működik egy high-tech hadigépezet. Ámulva néztük a cirkálórakétákat, a repülőgépeket, a harckocsikat meg a jól szabott gyakorlóba öltöztetett katonákat. Természetesen napok alatt legyőzték az iraki hadsereget, felszabadították Kuvaitot. Nem mellesleg megszerezték a világ kőolajkészletének ötöde feletti ellenőrzést is. Érdemes megjegyezni, hogy akkor még Szaúd-Arábia kérte az Egyesült Államok segítségét Irak agressziója ellen. Az akkori katonai művelet döntő erejét az amerikai hadsereg adta.
Ám a 2001-es afganisztáni bevonulást követően már egy nemzetközi koalíciót kovácsolt össze az USA, hogy a katonai megszállás terheit ne teljes egészében ők viseljék. Főként az élőerőt tekintve. Ugyanis a vietnámi háború óta az amerikai vezetés egyik kimondatlan elvárása az volt a hadseregükkel szemben, hogy minél kevesebb áldozata legyen a műveleteiknek. Az amerikai közvélemény egyre érzékenyebben reagált a csillagos lobogóval letakart koporsók látványára. Ezért aztán az Irak elleni újabb, 2003-as támadáshoz is szövetségeseket toboroztak maguk mellé.
Az afganisztáni és iraki beavatkozás csaknem húsz esztendeje alatt a hivatásos katonákat igyekeztek lecserélni „civil” tanácsadókra, mert az ő esetleges haláluk nem okozott belpolitikai vihart.
Eközben a szélsőbaloldali ideológiák fokozatos erősödése elérte az amerikai hadsereget is. „Hála” a woke, a gender, BLM-, LMBTQ-mozgalmaknak, már alig akarnak az amerikai fiatalok katonai szolgálatot vállalni. Ezért Közép- és Dél-Amerikából kezdtek el toborozni. Aki vállalta a belépést a hadseregbe, az letelepedési engedélyt, továbbtanulási támogatást is kaphatott. Napjainkra ennek a megoldásnak a vonzereje is jelentősen csökkent, hiszen az illegális bevándorlás lehetősége gyorsabb és főleg kockázatmentesebb belépést kínál „az ígéret földjére”.
