Az igazán jó oktatók arra tanítják a jogosítványra vágyókat, hogy ne az autó orrát nézzék. Mert akkor nem veszik észre a forgalom távolabb zajló történéseit, ezért túl későn reagálnak a rájuk leselkedő veszélyre. Azt gondolom, nekünk sem szabad ebbe a hibába esnünk. Mert ha csak az orrunk elé nézünk, akkor nem fedezzük fel a távolabbról jól kirajzolódó tendenciákat. Nem vesszük észre a fenyegető veszélyt, az elénk kihelyezett csapdákat, nem ismerjük fel a tudatosan tálalt hazugságokat.
A hidegháború megnyerését követően az Egyesült Államok szétnézett a virtuális csatamezőn, és azt látta, hogy ellenfél nélkül maradt. Ergo, bármit megtehet, amit az érdekei diktálnak. Akár demonstratív céllal is, hogy mindenkiben tudatosuljon, milyen szabályok szerint is működik ez az új világ.
Amikor Irak 1990-ben lerohanta Kuvaitot, eljött a pillanat a katonai, technikai és kommunikációs fölényük bemutatására. 1991 első hónapjaiban megindult a Sivatagi Vihar hadművelet. Először láthatta a világ a foteljéből a CNN-nek köszönhetően, hogy miként működik egy high-tech hadigépezet. Ámulva néztük a cirkálórakétákat, a repülőgépeket, a harckocsikat meg a jól szabott gyakorlóba öltöztetett katonákat. Természetesen napok alatt legyőzték az iraki hadsereget, felszabadították Kuvaitot. Nem mellesleg megszerezték a világ kőolajkészletének ötöde feletti ellenőrzést is. Érdemes megjegyezni, hogy akkor még Szaúd-Arábia kérte az Egyesült Államok segítségét Irak agressziója ellen. Az akkori katonai művelet döntő erejét az amerikai hadsereg adta.
Ám a 2001-es afganisztáni bevonulást követően már egy nemzetközi koalíciót kovácsolt össze az USA, hogy a katonai megszállás terheit ne teljes egészében ők viseljék. Főként az élőerőt tekintve. Ugyanis a vietnámi háború óta az amerikai vezetés egyik kimondatlan elvárása az volt a hadseregükkel szemben, hogy minél kevesebb áldozata legyen a műveleteiknek. Az amerikai közvélemény egyre érzékenyebben reagált a csillagos lobogóval letakart koporsók látványára. Ezért aztán az Irak elleni újabb, 2003-as támadáshoz is szövetségeseket toboroztak maguk mellé.
Az afganisztáni és iraki beavatkozás csaknem húsz esztendeje alatt a hivatásos katonákat igyekeztek lecserélni „civil” tanácsadókra, mert az ő esetleges haláluk nem okozott belpolitikai vihart.
Eközben a szélsőbaloldali ideológiák fokozatos erősödése elérte az amerikai hadsereget is. „Hála” a woke, a gender, BLM-, LMBTQ-mozgalmaknak, már alig akarnak az amerikai fiatalok katonai szolgálatot vállalni. Ezért Közép- és Dél-Amerikából kezdtek el toborozni. Aki vállalta a belépést a hadseregbe, az letelepedési engedélyt, továbbtanulási támogatást is kaphatott. Napjainkra ennek a megoldásnak a vonzereje is jelentősen csökkent, hiszen az illegális bevándorlás lehetősége gyorsabb és főleg kockázatmentesebb belépést kínál „az ígéret földjére”.
Ezeket a tendenciákat érdemes figyelembe vennünk, ha az orosz–ukrán háborút elemezzük.
Az Egyesült Államok a dicstelen afganisztáni kivonulás és Irak elhagyása után már igyekszik elkerülni azt, hogy saját katonáit vesse be az amerikai érdekekért. Pénzzel, fegyverrel próbálják az ukránokat alkalmassá tenni arra, hogy minimum meggyengítsék, de még inkább szét is verjék Oroszországot. Ehhez ismét egy támogatói közösséget használ Washington, ezúttal a NATO-t.
Ha ez nem lenne elég, akkor Soros György elképzelése szerint közép-európai katonáknak kellene kisegíteni az ukránokat. A szemünk előtt válik ez a szándék egyre inkább láthatóvá.
Itt tartunk ma. Washingtonban a NATO megalakulásának hetvenötödik évfordulóján tapinthatóvá vált az a cél, hogy Európa vegye át a stafétát, és harcoljon az oroszokkal ukrán földön. Sőt az is kiderült, hogy a jelenlegi demokrata vezetés szeretné európai szövetségeseit fokozatosan bevonni a Kínával szemben formálódó új ázsiai szövetségébe. Mi másért volt ott Ausztrália, Új-Zéland, Japán és Dél-Korea küldöttsége?
Mindezen tendenciákat látva megérthetjük a magyar miniszterelnök diplomáciai menetelését.
Mi, magyarok már megtapasztaltuk két világháborúban, hogy mekkora árat kellett fizetnünk a részvételért. Ráadásul úgy, hogy jórészt idegen érdekekért harcolva vesztettünk területeket, katonáink százezreit, szenvedtünk idegen hódítók megszállása alatt. A vesztett XX. század után még egy háború kataklizmáját nem engedhetjük meg magunknak.
Ezért nem lehet más magyar cél, mint a béke és a higgadt politizálás.
Tombol a nyár, zajlik az olimpia. A magyar családok nyaralnak vagy dolgoznak, házat építenek, lakást újítanak fel. Éljük a hétköznapi életüket, amit természetesnek, normálisnak gondolunk. De látjuk, hogy a világ valódi és még csak virtuális frontvonalain is bele akarnak minket rángatni a háborúba. A Trump elleni sikertelen merénylet után egyre élesebbé válik a választási küzdelem. Novemberig a jelenlegi demokrata vezetés még folytatni fogja Ukrajna szponzorálását, hogy ne derüljön ki ennek a kalandnak a kudarca. Ezalatt ukrán emberek ezrei halnak meg, Zelenszkij és csapata pedig egyre kiszámíthatatlanabbá válik.
Most éppen a hozzánk és Szlovákiába irányuló olajszállítást akadályozzák, brüsszeli hátszéllel. Joggal érezzük úgy, hogy az európai politikusoknál a józan ész is szabadságra ment. Ezzel szemben a magyar miniszterelnök Tusnádfürdőn őszintén, keményen beszélt az ország és a nemzet előtt álló kihívásokról. Amelyek szerinte egyben lehetőségeket is hordoznak számunkra. De csak akkor, ha okosak és főleg egységesek leszünk a legalapvetőbb kérdésekben.
Az I. világháború előtt azt írta Ady, hogy „nekünk Mohács kell”. Ezt most meg tudjuk cáfolni. Egyetlen magyar katonát sem küldhetünk Ukrajnába idegen érdekekért harcolni. Meg kell őriznünk, sőt erősítenünk a hadsereget, az ország védelmét és a hátországot. Csak egyetlen út áll előttünk: a béke. Aki most időt nyer, az szó szerint életet nyer.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója
