1921-ben látott napvilágot az Ölj! című novelláskötete, benne a Kell a kereszt című írással, melyben mindennapi falusi emberek keresztre feszítik a megelevenedett pléh-Krisztust, mert csak a Megváltó szerepben tudják Őt elfogadni, megváltás nélkül pedig nem tudnak élni. 

Hack Péter, az SZDSZ egykori prominense mutatott rá egy interjúban, hogy az Iszlám Állam a náciknál is embertelenebb képződmény, mert kultuszt űz a kegyetlenségből és a gyilkolásból, egyenesen kérkedik vele. És ennek a brutális kegyetlenségkultusznak szignifikáns a népszerűsége a bevándoroltak között. Érdemes ebbe mélyen belegondolni.

A Gellért-hegyi Szabadság-szobor talapzatára elképzelt keresztet ebben a kontextusban érdemes értékelni. Igen, tudjuk, sem a jobboldalon, sem katolikus körökben nem örvend e javaslat teljes konszenzusnak, ez viszont aligha lehet ok a meghátrálásra. Nincs olyan szimbolikus lépés, ami ellen ne lehetne érvelni. Érvek és álérvek minden fontos nemzetstratégiai gesztus ellen felhozhatók, a nem cselekvés mindig kényelmesebb a cselekvésnél.

Hallani lehet olyan véleményt is, hogy az egész szoborcsoportnak a Memento parkban lenne a méltó helye, amivel egyébként elvi síkon magam is teljes mértékben egyetértek. Az 1947-es kommunista emlékmű lebontásának lélektanilag megfelelő pillanata viszont közvetlenül a rendszerváltás után lett volna. Midőn 1992 júniusában az emlékművet a „Szabadság lelkének szobra projekt” keretében hatalmas vászonruhába öltöztették, amin hagytak két fekete lyukat, s a „szellemruha” a kommunizmus kísértetét jelképezve riogatta vagy szórakoztatta a főváros népét, családi és baráti társaságban egyaránt felmerült, hogy ezzel fogják megmenteni a szobrot a lebontástól. Apám, Borbély Imre vetette fel e körökben elsőként ezt a lehetőséget. A magam részéről kissé kételkedtem, de az idő őt igazolta, ma a Wikipédián is azt olvashatjuk, hogy a szobor e performansznak köszönheti a helyben maradását.

a toldozott-foldozott 1949-es „alkotmánnyal”, ami helyett végül 2011-ben sikerült egy, a történeti alkotmányra hivatkozó, abba beilleszkedő alaptörvényt elfogadni a Fidesz–KDNP 2010-es, első kétharmados győzelme után. S bár a kétharmad még mindig megvan, immár negyedjére is, és a Szabadság-szoborra vonatkozó döntéshez nincs szükség minősített parlamenti többségre, tekintettel kell lenni a lehetséges visszhangra, arra, hogy a szobor Budapest jelképévé vált, és a nemzeti oldalon is vannak, akik a magukénak érzik.

Gyakran felróják a Fidesznek, hogy sok kérdésben közvélemény-kutatással méri fel a társadalom hangulatát, és annak alapján cselekszik, hogy a választók kedvét keresve politizál. Nos,

Mert legyünk őszinték, vajon a választók hány százaléka tartja fontosnak és helyeslendőnek azt, hogy nagyságrendekkel megnövekedett az elszakított nemzetrészek gazdasági és kulturális életének anyagi támogatása 2010 óta? Mint ahogy az sem biztos a szinglisedő s az életformaszerű hedonizmus fele haladó világunkban, hogy a családtámogatási rendszernek elsöprő lenne a népszerűsége a választók között. A haderőfejlesztést sem lenne célszerű népszavazásra bocsátani, mert könnyen elbukhatna.

nem véletlenül rombolták le ikonikus szobrainkat a Felvidéken, Erdélyben és a Délvidéken az első világháború után a Károlyi Mihályék által teljesen védtelenné tett országba beözönlő, hódító idegenek, s tették ugyanezt a második világháború után az anyaországban a berendezkedő kommunisták.

A Szabadság-szobor talapzatára tervezett kereszt józan kompromisszum: többet nem lenne célszerű tenni, kevesebb viszont önfeladást jelentene.