Szabó Dezső a magyar irodalomtörténet legellentmondásosabb, de egyben legzseniálisabb alakjai közé tartozik. Önmagát írónak tartotta, viszont az életmű egészét értékelve leszögezhetjük, hogy elsősorban ideológus volt. Amikor regényt vagy elbeszélést írt, akkor is az ideológus szólt belőle, akkor is irányt akart szabni a magyar jövőnek, programot adni az országot vezető elitnek, értékeket egymásba szőni és azokat felmutatni. Ezt láthatjuk legismertebb művében, Az elsodort faluban, de ez a szándék izzik ki a Segítség! című nagyregényének soraiból s a be nem fejezett, de így is ezeroldalas emlékirataiból, az Életeimből. És sorolhatjuk novelláit a Bors vezér megtérésétől a Mesék a kacagó emberről című elbeszélésfüzérig. Kivételek persze akadnak, de szellemi termésének legnagyobb részét a politikai értékrendbeli, ha úgy tetszik, ideológiai iránymutatás határozta meg.
Próbálták besorolni több eszmei irányzat címkéje alá, sikertelenül. Ami nem véletlen, hiszen ő volt a nemzeti utilitarizmusnak nevezhető elvi alapállás egyik legpontosabb körvonalazója. Annak a politikai megközelítésnek volt a markáns képviselője, ami a mai magyar kormányzatot is jellemzi.
Konzervativizmus és radikalizmus, liberalizmus és szigorú faji elzárkózottság, kapitalizmus és szocializmus, agrárizmus és merkantilizmus, minden izmus, minden párt és minden vélemény tőlem, az egyéntől a csak magában élő egyestől egyformán távol és egyenlően közel van
– írja az Egyenes úton című tanulmánykötetének előszavában. Ugyanitt szögezi le azt is, hogy
mint fajom katonája hirdetem, hogy minden fajnak csak maga iránt vannak kötelességei s minden történelmi helyzetben olyan iránnyal, ideológiával, olyan véleményagyarral küzdhet a fajok versenyében, mely abban a történelmi helyzetben a legkönnyebben, a legbiztosabban juttatja a legtartósabb győzelemhez.
Fajról mint az emberi történelem meghatározó kollektív egységéről beszélni nemcsak a politikai korrektségbe ütközik (ami nem is lenne baj, sőt), hanem a valóságba is. Erre maga Szabó Dezső is minden bizonnyal rájött, hiszen a harmincas években mélyenszántó nemzetstratégiai tanulmányai már nem a „faj”, hanem a közös származás, történelem és kultúra által meghatározott közösség, a „nemzet” fogalmára épülnek. Korábbi írásait is így érdemes olvasni.
1921-ben látott napvilágot az Ölj! című novelláskötete, benne a Kell a kereszt című írással, melyben mindennapi falusi emberek keresztre feszítik a megelevenedett pléh-Krisztust, mert csak a Megváltó szerepben tudják Őt elfogadni, megváltás nélkül pedig nem tudnak élni.
De a kereszt nem csak ezért kell. Kell szimbólumként is! Különösen a mai világban, amikor az Európát elözönlő agresszív, végletekig intoleráns, idomulást a befogadóktól elváró, iszlám hitű, parazita új honfoglalók templomokat gyújtanak fel, ártatlan gyerekeket mészárolnak le, naponta késelnek, miséző papot fejeznek le saját templomában vagy jámbor tanárembert az utcán.
Hack Péter, az SZDSZ egykori prominense mutatott rá egy interjúban, hogy az Iszlám Állam a náciknál is embertelenebb képződmény, mert kultuszt űz a kegyetlenségből és a gyilkolásból, egyenesen kérkedik vele. És ennek a brutális kegyetlenségkultusznak szignifikáns a népszerűsége a bevándoroltak között. Érdemes ebbe mélyen belegondolni.
Kell a keresztszimbólum most, amikor az Európa keresztény gyökereit tagadó s az egész nyugati civilizáció keresztény jellegét felszámolni igyekvő globalista elit eltünteti azt közterekről és tantermekből. Hogy ne sértse úgymond a más vallásúak érzékenységét. Láthatunk-e hasonló, egyszerre szánalmas és vérlázító gesztusokat az iszlám világban?
A Gellért-hegyi Szabadság-szobor talapzatára elképzelt keresztet ebben a kontextusban érdemes értékelni. Igen, tudjuk, sem a jobboldalon, sem katolikus körökben nem örvend e javaslat teljes konszenzusnak, ez viszont aligha lehet ok a meghátrálásra. Nincs olyan szimbolikus lépés, ami ellen ne lehetne érvelni. Érvek és álérvek minden fontos nemzetstratégiai gesztus ellen felhozhatók, a nem cselekvés mindig kényelmesebb a cselekvésnél.
Hallani lehet olyan véleményt is, hogy az egész szoborcsoportnak a Memento parkban lenne a méltó helye, amivel egyébként elvi síkon magam is teljes mértékben egyetértek. Az 1947-es kommunista emlékmű lebontásának lélektanilag megfelelő pillanata viszont közvetlenül a rendszerváltás után lett volna. Midőn 1992 júniusában az emlékművet a „Szabadság lelkének szobra projekt” keretében hatalmas vászonruhába öltöztették, amin hagytak két fekete lyukat, s a „szellemruha” a kommunizmus kísértetét jelképezve riogatta vagy szórakoztatta a főváros népét, családi és baráti társaságban egyaránt felmerült, hogy ezzel fogják megmenteni a szobrot a lebontástól. Apám, Borbély Imre vetette fel e körökben elsőként ezt a lehetőséget. A magam részéről kissé kételkedtem, de az idő őt igazolta, ma a Wikipédián is azt olvashatjuk, hogy a szobor e performansznak köszönheti a helyben maradását.
Az Antall-kormány idején végül kompromisszum született, eltüntették az 1956-ban is ledöntött, majd később visszaállított szovjet katonaszobrot, s a szovjetek által megerőszakolt és meggyilkolt százezrek emlékét meggyalázó felirat helyére, a talapzatra olyan szöveg került, melybe beleérthető minden magyar áldozat. A megoldás olyan volt, mint maga az egész felemásra sikeredett rendszerváltás, a régi elithálózatok s a kommunista média önátmentésével,
a toldozott-foldozott 1949-es „alkotmánnyal”, ami helyett végül 2011-ben sikerült egy, a történeti alkotmányra hivatkozó, abba beilleszkedő alaptörvényt elfogadni a Fidesz–KDNP 2010-es, első kétharmados győzelme után. S bár a kétharmad még mindig megvan, immár negyedjére is, és a Szabadság-szoborra vonatkozó döntéshez nincs szükség minősített parlamenti többségre, tekintettel kell lenni a lehetséges visszhangra, arra, hogy a szobor Budapest jelképévé vált, és a nemzeti oldalon is vannak, akik a magukénak érzik.
Gyakran felróják a Fidesznek, hogy sok kérdésben közvélemény-kutatással méri fel a társadalom hangulatát, és annak alapján cselekszik, hogy a választók kedvét keresve politizál. Nos,
épp ez a legnagyobb művészet a nemzetépítő politika terén: a választók kedve szerint politizálni, és közben olyan nemzetpolitikai célkitűzéseket is megvalósítani, melyek nem feltétlenül találkoznak a választók elsődleges preferenciáival vagy akár ütköznek is azokkal.
Mert legyünk őszinték, vajon a választók hány százaléka tartja fontosnak és helyeslendőnek azt, hogy nagyságrendekkel megnövekedett az elszakított nemzetrészek gazdasági és kulturális életének anyagi támogatása 2010 óta? Mint ahogy az sem biztos a szinglisedő s az életformaszerű hedonizmus fele haladó világunkban, hogy a családtámogatási rendszernek elsöprő lenne a népszerűsége a választók között. A haderőfejlesztést sem lenne célszerű népszavazásra bocsátani, mert könnyen elbukhatna.
Visszatérve a Szabadság-szoborra: a talapzatra elképzelt kereszt iránymutatás lenne mind a betolakodók, mind a woke-csőcselék, mind a magyar lakosság gyökérvesztett része számára. S ez jelentősebb szempont bármiféle egyéb megfontolásnál. A szobrok nagy része nemcsak műalkotás, hanem szimbólum is,
nem véletlenül rombolták le ikonikus szobrainkat a Felvidéken, Erdélyben és a Délvidéken az első világháború után a Károlyi Mihályék által teljesen védtelenné tett országba beözönlő, hódító idegenek, s tették ugyanezt a második világháború után az anyaországban a berendezkedő kommunisták.
A Szabadság-szobor talapzatára tervezett kereszt józan kompromisszum: többet nem lenne célszerű tenni, kevesebb viszont önfeladást jelentene.
