Van egy épület Észak-Írország Derry nevű városában, amely a katolikusok által lakott Bogside városnegyedben áll, s fehér falán az olvasható, hogy az ember épp belép a „Szabad Derrybe”. A felirat 1969 óta áll a falon, látta a környékbeli Véres vasárnapot, az egész északír viszálykodást, a kiegyezést, a békekötést, a fejlődést, s bár a fal mögötti házsort lebontották, a falfestmény megmaradt. De már nem ugyanazt jelenti, mint egykoron.
Nem lehet azt mondani, hogy az északír probléma megoldódott, de biztos, hogy enyhült a feszültség. A nagyon optimista elemzők szerint a múlt ködébe vész az alapprobléma, az emberek elfáradtak, a fegyvereket letették, a különböző csoportok tagjai polgári foglalkozásokat űznek ma már és unokáiknak mesélik hősi fiatalkorukat. Nem zárható ki, hogy valóban elcsillapodik a harc és soha nem tér vissza a küzdelem. De a falra szükség van, s nem csak azért, mert a turisták szeretik. Ott tudja a derry katolikus közösség megmutatni, mi érdekli őt igazán.
Régi gyakorlat volt, hogy az északír polgárháborúban a katolikusok a palesztinokkal, a királypárti protestánsok az izraeliekkel azonosították magukat, s átvették az országrészt keresztül-kasul felszabdaló békefalakra a közel-keleti viszály szimbólumait. Dávid-csillagos zászlók és palesztin kendős harcosok képét festették fel a falakra, míg dörögtek a fegyvereik.
Ilyen vicceket meséltek egymásnak az északírek, ilyen novellák születtek, pedig az ő fiaik is harcoltak, ráadásul össze se lehetett hasonlítani a két konfliktust. Az alapvetés a republikánus közösség részéről az volt, hogy a nagy és erős állam (Izrael, illetve az Egyesült Királyság) hadi gépezete ellen lép fel a gerillasereg, az elnyomott helyi lakosság (a palesztinok, illetve az írek). Az állam oldalán áll a jog és a fegyveres erő, a diplomáciai kapcsolatrendszer, de az igazság – véleményük szerint – az elnyomottaké.
A fehér fal néhány napja megváltozott.
A Szabad Derryről szóló felirat maradt, az örökké változtathatatlan, de az alsó felén új festmény jelent meg. Bár nem új, hogy a palesztin zászló színeire fessék a falat, most Motaz Azaiza gázai fotóriporter előadása kedvéért két figura jelent meg a falon, egy palesztin és egy ír katolikus harcos, felettük a felirat: Az ellenállás nem terrorizmus.
A dilemma nagyjából annyira régi, mint az emberiség, vagyis a mi ellenállóink az ellenfél számára terroristák. A Palesztinába érkező zsidók terrorcsoportokat hoztak létre, hogy a brit fennhatóság ellen küzdjenek, minden egyes akciójukat terrortámadásnak ítélte meg az akkori brit sajtó, hosszas és véres harcuk eredményeként létrejött Izrael állam, a terroristák pedig a függetlenségi háború hőseiként kerültek be a nemzeti panteonba. Bobby Sands, az Ír Köztársasági Hadsereg egykori tagja, az 1980-as éhségsztrájk áldozata is tekinthető terroristának, hiszen egy terrorszervezet tagjaként halt önkéntes éhhalált, mégis mártírként emlékeznek rá az ír katolikusok. A hosszú harc végeredménye szentesíti a múltat, a véres tettek elkövetői pedig vagy megdicsőülnek, vagy az utódok átkozzák a nevüket, függetlenül attól, mit tettek. A bűnük az, hogy nem sikerült.
