Régi szokásom, hogy időnként megállok a könyvespolcom előtt, igyekszem valami újat, eddig nem olvasott regényt, novelláskötetet, útleírást, versgyűjteményt találni. Aztán gyáván és hitehagyottan leemelek egy olyan könyvet, amit már olvastam. Vagy talán nem is gyávaság, inkább ösztönös érdeklődés? Hiszen ha például az egykori kötelező olvasmányokra gondolunk, be kell vallani, hogy Molière-től Bulgakovig hiába olvastuk el középiskolásként a fél világirodalmat, nem igazán értettük, amit elolvastunk. Vagy fogalmazzunk inkább így: nem a lényeget, hanem a körülményeket értékeltük bennük, élettapasztalat híján nem a valóságos helyzeteket, hanem az író stiláris, írásformáló készségét ízlelgettük.
Így aztán a minap leemeltem a polcról Daniel Defoe Robinson Crusoe-ját, amit persze nem kell bemutatni a tisztelt olvasónak. Elég legyen csak annyit mondanom, hogy ezúttal a Fülöp Zsigmond fordította 1922-es kiadás akadt fent az idő örvényében. Fogalmam sincs, hol vettem, kitől örököltem vagy kaptam ezt a könyvet, de talán nem is lényeges. Annál nagyobb meglepetéssel vettem tudomásul, hogy ez a regény vajmi kevéssé hasonlít a tizenévesen olvasott kalandos históriára.
A talány megfejtésére persze felnőttként bukkan rá az ember: magyar fordításban nem egy, hanem két Robinson létezik. Létezik egyrészt a teljes, Defoe által megírt regény (a második világháború előtt leginkább ez terjedt el), aztán valaki kitalálta, hogy az eredeti anyagból összefabrikálja az úgynevezett ifjúsági változatot.
Ez utóbbiakhoz lehetett szerencsénk ifjúkorunkban.
Tudnunk kell azonban, hogy az ismeretlen cenzorok az eredeti Robinson egyharmadát-felét eltüntették, mintha nem is létezett volna. Ha Defoe véletlenül megtapasztalta volna ezt az eljárást, nyilvánvalóan rövid úton betiltatja a saját könyvét. Annyiban tényleg sajátos az új Robinson létrejötte, hogy nem egy-két aggályos mondatot, kifejezést tüntetett el a cenzúra, mint Kosztolányi, Móra vagy Kodolányi regényeiből, hanem kiradíroztak a magyar emlékezetből egy klasszikus regényt. Helyette hajótörési kisokost szerkesztettek a gyerekeknek, ami remek ajánlat, csak éppen tőrölmetszett csalás. Éppen ezért muszáj elmesélnünk az eredeti történetet, ami azonban csak azoknak tárul fel teljes mélységében, akik a teljes, nem pedig a megcsonkított változatot is elolvassák.
A Robinson Crusoe a világirodalom egyik legfontosabb regénye. Egyúttal – talán – a legfontosabb európai protestáns regény. Daniel Defoe presbiteriánus családból származott (ezúttal bátran magyarítsuk reformátusnak), egész életében perlekedett az anglikán egyházzal, fiatalon maga is papnak készült. A Robinson Crusoe jelentésrétegeiről hosszan értekezhetnénk, de írójának elsődleges szándéka nyilvánvaló: nemcsak kalandregényt, tengerészhistóriát, hanem vallási-erkölcsi példázatot is alkotott. Aligha véletlen, hogy a későbbi kiadásokból mondatról mondatra kigyomlálták, amit Defoe elmesélt Robinson lelki ingatagságáról, a Szentírás tanulmányozásról, a magány évtizedeiben Isten szolgálatáról, valamint szolgája, Péntek megtéréséről.
A Robinson Crusoe voltaképpen keresztyén fejlődésregény. Arról szól, hogy fellázadtunk a normalitás ellen, nem fogadtuk meg szerető apánk tanácsát, útra keltünk, de soha nem érkeztünk meg – sem geográfiai, sem etikai értelemben. Amikor pedig bajba kerülünk, mert az isteni akarat odaláncol minket egy lakatlan szigethez, lassan ráébredünk a helyes magatartásra.
Robinson bűnbocsánatot kér, imádkozik, igyekszik rendben tartani a környezetét és önmagát, majd dolgozik, hisz abban, hogy aki kér, az kap – még ha reménytelen is a sorsa. A hajótörött azonban Isten remetéje a szigeten, nem pedig nincstelen vesztes. Éppen ezért – mondja Defoe – az erényes embernek Isten megbocsát, életét jóra fordítja, belső gazdagsággal ruházza fel. Robinson eleinte habozik, hogy megölje-e a kannibálokat, legszívesebben lemészárolná az összeset, aztán rájön, hogy ölni bűn. Ezután fél és elrejtőzik, önvédelemről gondolkodik, a végén azonban tervet készít – és ez itt a lényeg –: a cselekvés, a gondos mérlegelés végül jó útra vezeti a bizonytalan embert.
A hajótörött azért menekül meg, mert elfogadja Isten akaratát, megbánja bűneit, ugyanakkor egy percig sem adja fel a küzdelmet. Hiszen állatokat tart, vet és arat, vadászik, összegyűjti a hajó roncsaiból, amit lehet, vagyis maga is tesz azért, hogy a döntő pillanatban megérkezzen a segítség, és nem más tengerészektől, gyarló embertársaktól, hanem egyenesen a teremtő Istentől. A Robinson Crusoe mindezért protestáns regény, keresztyén olvasmány, erkölcsi kalauz, miközben persze szórakoztató kalandregény is annak, aki így szeretné olvasni.
Természetesen a Robinson Crusoe utólagos megítélésében is hemzsegnek a hamis híresztelések, torzítások. Sokan hivatkoznak például James Joyce-ra, mondván, a modern európai irodalom vezéralakja elutasította, gúnyosan megbélyegezte Defoe regényét, valamint a brit kapitalizmus irodalmi előfutáraként leplezte le a művet. Mi azonban teljesen mást tapasztaltunk, miután elolvastuk Joyce eredeti feljegyzését. „Crusoe-ban megjelenik a teljes angolszász szellem: a férfias függetlenség, az öntudatlan kegyetlenség, a kitartás, a lassú, mégis hatékony intelligencia, a szexuális apátia; a gyakorlatias, kiegyensúlyozott vallásosság, a számító hallgatagság.” Joyce továbbá egyszerű, megindító könyvnek nevezi a Robinsont, és varázslatról is beszél. Szóval maradjunk annyiban, hogy az Ulysses írója jelentősnek és fontosnak tartotta a regényt, hogy pedig Robinson személyében – a fenti jellemzésből kitetszően – „angol Ulyssest” látott, újfent nem éppen leleplező szándékra utal.
Végezetül hadd javasoljam a keresztyén olvasónak, tartozzon bármelyik felekezethez, hogy igyekezzen megszerezni valamelyik jó – vagyis teljes szövegű – kiadást. Lelki épülésére vetődjön el gondolatban arra a magányos szigetre, ahol olyan sokszor jártunk már, és ahonnan mindig megszabadított minket a gondoskodó akarat.
Olvassuk újra a Robinsont Crusoe-t felnőttként, immáron saját tapasztalatokkal, így fontos válaszokat kapunk majd a legvégső kérdésekről. Hiszen a szigetről előbb-utóbb meg lehet szabadulni, még ha huszonnyolc évig is tart a fogság, mint szegény Robinson Crusoe-nak. Vagy akár életfogytig, mint azoknak, akik pusztán a „jó szerencsében” hisznek a kegyelem és a hit helyett. Defoe azt kéri tőlünk, hogy imádkozzunk és dolgozzunk, és azt hiszem, háromszáz év elteltével mi sem adhatunk ennél bölcsebb tanácsot.
