A Robinson Crusoe a világirodalom egyik legfontosabb regénye. Egyúttal – talán – a legfontosabb európai protestáns regény. Da­niel Defoe presbiteriánus családból származott (ezúttal bátran magyarítsuk reformátusnak), egész életében perlekedett az anglikán egyházzal, fiatalon maga is papnak készült. A Robinson Crusoe jelentésrétegeiről hosszan értekezhetnénk, de írójának elsődleges szándéka nyilvánvaló: nemcsak kalandregényt, tengerészhistóriát, hanem vallási-erkölcsi példázatot is alkotott. Aligha véletlen, hogy a későbbi kiadásokból mondatról mondatra kigyomlálták, amit Defoe elmesélt Robinson lelki ingatagságáról, a Szentírás tanulmányozásról, a magány évtizedeiben Isten szolgálatáról, valamint szolgája, Péntek megtéréséről.

Robinson bűnbocsánatot kér, imádkozik, igyekszik rendben tartani a környezetét és önmagát, majd dolgozik, hisz abban, hogy aki kér, az kap – még ha reménytelen is a sorsa. A hajótörött azonban Isten remetéje a szigeten, nem pedig nincstelen vesztes. Éppen ezért – mondja Defoe – az erényes embernek Isten megbocsát, életét jóra fordítja, belső gazdagsággal ruházza fel. Robinson eleinte habozik, hogy megölje-e a kannibálokat, legszívesebben lemészárolná az összeset, aztán rájön, hogy ölni bűn. Ezután fél és elrejtőzik, önvédelemről gondolkodik, a végén azonban tervet készít – és ez itt a lényeg –: a cselekvés, a gondos mérlegelés végül jó útra vezeti a bizonytalan embert.

A hajótörött azért menekül meg, mert elfogadja Isten akaratát, megbánja bűneit, ugyanakkor egy percig sem adja fel a küzdelmet. Hiszen állatokat tart, vet és arat, vadászik, összegyűjti a hajó roncsaiból, amit lehet, vagyis maga is tesz azért, hogy a döntő pillanatban megérkezzen a segítség, és nem más tengerészektől, gyarló embertársaktól, hanem egyenesen a teremtő Istentől. A Robinson Crusoe mindezért protestáns regény, keresztyén olvasmány, erkölcsi kalauz, miközben persze szórakoztató kalandregény is annak, aki így szeretné olvasni.

Természetesen a Robinson Crusoe utólagos megítélésében is hemzsegnek a hamis híresztelések, torzítások. Sokan hivatkoznak például James Joyce-ra, mondván, a modern európai irodalom vezéralakja elutasította, gúnyosan megbélyegezte Defoe regényét, valamint a brit kapitalizmus irodalmi előfutáraként leplezte le a művet. Mi azonban teljesen mást tapasztaltunk, miután elolvastuk Joyce eredeti feljegyzését. „Crusoe-ban megjelenik a teljes angolszász szellem: a férfias függetlenség, az öntudatlan kegyetlenség, a kitartás, a lassú, mégis hatékony intelligencia, a szexuális apátia; a gyakorlatias, kiegyensúlyozott vallásosság, a számító hallgatagság.” Joyce továbbá egyszerű, megindító könyvnek nevezi a Robinsont, és varázslatról is beszél. Szóval maradjunk annyiban, hogy az Ulysses írója jelentősnek és fontosnak tartotta a regényt, hogy pedig Robinson személyében – a fenti jellemzésből kitetszően – „angol Ulyssest” látott, újfent nem éppen leleplező szándékra utal.

Olvassuk újra a Robinsont Crusoe-t felnőttként, immáron saját tapasztalatokkal, így fontos válaszokat kapunk majd a legvégső kérdésekről. Hiszen a szigetről előbb-utóbb meg lehet szabadulni, még ha huszonnyolc évig is tart a fogság, mint szegény Robinson Crusoe-nak. Vagy akár életfogytig, mint azoknak, akik pusztán a „jó szerencsében” hisznek a kegyelem és a hit helyett. Defoe azt kéri tőlünk, hogy imádkozzunk és dolgozzunk, és azt hiszem, háromszáz év elteltével mi sem adhatunk ennél bölcsebb tanácsot.