Donald Trumpot lelövik, ugye?

Amerikában a titkosszolgálatnak nevezett szerv – e minőségében valójában a politikai testőrség – emberei jelenleg azt méricskélik, jól védhetők-e egyáltalán Donald Trump golfpályái, miután a volt (és reménybeli) elnök szeret hódolni kedvenc sportágának. Talán tessék-lássék teszik a dolgukat, ahogy a nyáron is, amikor a republikánus politikust egyszer már megsebesítették, mert nem sikerült megvédeniük egy tetőn megbúvó merénylőjétől, akit pedig szemtanúk is kiszúrtak. De talán legalább a mundér becsületének védelme munkál bennük, miután tíz amerikaiból hét felelőssé teszi a testőrséget azért, hogy egy merényletkísérlet ilyen módon egyáltalán megtörténhetett. Most, szeptemberben sem sokon múlhatott, hogy egy másik politikai orvvadász – aki viszont nem jutott el a lövésig – is eltalálja Trumpot.

Már a politika is látványosan kihátrál az egyik legkényesebb állami szerv mögül. Richard Blumenthal, a nyári merényletet vizsgáló ad hoc szenátusi albizottság elnöke azt mondta a titkosszolgákról:

egyes mulasztásaik annyira égbekiáltóak, hogy szinte hihetetlenek.

Blumenthal demokrata párti, akinek most novemberben nem is kell a mérlegre állnia: noha a szenátus egyharmadát ezúttal is (mint minden páros évben) újraválasztják, ő nincs soron, további négy évig még biztos a széke.

Szinte hihetetlen! – mondja tehát ez az illetékes. Mindig voltak ilyesféle hihetetlenek Amerikában. Sokan a mai napig nem hiszik el, hogy 1963-ban valóban olyan körülmények között ölték meg John F. Kennedy elnököt, ahogyan azt utóbb hivatalosan állították. (A hihetőségen nem javított, hogy a gyilkosság után két nappal magát a feltételezett merénylőt is megölték.) Mostanában pedig kezdenek megint elszaporodni a hihetetlenek. Így például

a polgárok egyharmada, köztük a republikánus szavazók kétharmada nem hitte és nem is hiszi el, hogy Joe Biden jogosan nyerte meg a 2020-as elnökválasztást. Úgy vélik, elcsalták azt, Trump kárára.

Vannak ennél is hihetetlenebbnek tűnő dolgok, annyira azok, hogy érdemes volt utánanézni, nem álhírről van-e szó. De nem, a Napolitan Institute/RMG Research honlapján ott szerepelnek annak a múlt heti – közvetlenül a Trump elleni második merénylet után készült – felmérésnek a részletes adatai, amely szerint

a demokrata párti szavazók 28 százaléka szerint Amerika azzal járt volna jól, ha lelövik Trumpot. Joe Biden 81 millió 2020-as szavazójából kiindulva ez több mint 22 millió ember! Egyúttal a demokrata szavazók több mint fele képtelen volt olyan választ adni, miszerint talán mégsem az a megoldás, ha meggyilkolják a fő politikai ellenfelüket.

Nem tudni, milyen erkölcsi mintát követnek az ilyen emberek, de hogy nem a tízparancsolatét, az látszik. Nemcsak egy politikai gyilkossághoz adnák a hangjukat – ha a nevüket nem is, ezerfős minta részeként nyilatkoztak a telefonos kérdezőbiztosnak –, hanem semmibe veszik azon tízmillióknak a véleményét is, akik novemberben Trumpra fognak szavazni.

További Vélemény híreink

Trump őszintén aggódik családja biztonsága miatt, bár erről ritkán beszél

Amerikában nem éppen ismeretlenek a politikai merényletek. Minden tíz elnökből négynek az életére törtek korábban, négy főt közülük – legutóbb Kennedyt – meg is ölték.

Egy ekkora országban, ahol több mint nyolcvanmillió polgár kezén a szakmai becslések szerint négy-ötszázmillió (!) lőfegyver forog (ebben nincs benne a fegyveres testületek arzenálja), és ahol naponta 117 ember életét golyó oltja ki, biztosra vehető: minden egyes időpontban valahol, valaki fontolgatja éppen, hogy elteszi láb alól valamelyik politikai vezetőt.

Köztük a republikánus páros tagjait, a Mogul titkosszolgálati kódnéven szereplő Trumpot vagy alelnökjelöltjét, Vörös Hiúzt, azaz J. D. Vance-t. Más kérdés, hogy mennyire jut messzire az illető az elhatározásában, az előkészületekben, illetve végül lefülelik-e vagy sem.

Ugyanakkor kezd szemet szúrni – hogy Josh Hammer, a Newsweek hírmagazin vezető szerkesztője minapi cikkének címét idézzük –: miért baloldali az összes eszement, aki megpróbálja megölni a politikai ellenfeleket? (Miközben általában épp a demokraták sipákolnak a túlzottnak tartott fegyvertartási jogok miatt.) Hammer az elmúlt bő évtized példáit sorolja, majd a marxi hagyományokig és a francia forradalomig visszamenően fejti fel a szálat.

Mert mindent mindenkinél jobban tudtak, tudnak és fognak tudni. Őszerintük legalábbis. Erkölcsi skrupulusaik nincsenek, a cél szentesíti az eszközt (a Kádár-rendszerben meg Aczél). Ismerjük jól itthon is ezt az őszintén magabiztos mentalitást, és volt vele alkalmunk megismerkedni a mai amerikai kormány politikájában is. Például

David Pressman nagykövet – akinek a főnökei minden ágy alatt orosz és kínai ügynököket keresnek – talán nem olyan jó színész ahhoz, hogy minden egyes fellépésénél Gregory Pecket is lepipálva eljátssza, mennyire tökéletesen hisz abban a rengeteg borzalomban, amit gondol és végrehajt.

Sokkal valószínűbb, hogy Pressman őszintén hisz ezekben, valamint a módszereiben is.

Ugyanúgy, ahogy az 1950-es években, de akár az 1968-as csehszlovákiai bevonulásig igen okos magyar értelmiségiek is lánglelkűen hittek olyan képtelenségekben és borzalmakban, hogy később ezeken maguk csodálkoztak a legjobban. Remélhetőleg eljön ez a pillanat a woke-eszementek életében is, mégpedig minél hamarabb.

Pressman a harmadik éve próbál bejutni a miniszterelnökhöz, de mindhiába; márpedig egy egykori, jól fizetett New York-i ügyvédnek biztosan van annyi esze, hogy már kapiskálja az okát. Szerencsére merényletet nem tervez, noha az amerikai adófizetőknek minimum Gyöngyösi Márton és Márki-Zay Péter vacsorájának árával tartozik már mint rossz befektetéssel.

Mindenesetre a mindentudásba vetett hit az alapja annak, hogy a másként gondolkodókat ki kell törölni, iktatni, akár fizikailag is. Cancel culture ez – szó szerint értve.

Megfigyelték már, hogy a legtöbb amerikai filmben felbukkan egy-egy ügyvéd (ha máshogy nem, a legjobb barátnő legújabb randipartnereként), vagy pedig előkerül egy pisztoly? Ugyanis mindkettőből rengetegre van szükségük: az amerikaiak vagy úgy rendezik konfliktusaikat, hogy perrel fenyegetik egymást – 1,3 millió ügyvéd segítségével, világelsők ebben –, vagy pedig lelövik a másikat. Más fejlett országok lakóihoz képest egy amerikainak huszonötször nagyobb esélye van rá, hogy lelövik. (Hosszan lehetne sorolni a legképtelenebb példákat. Kétéves kislány kivégzi alvó apját annak az éjjeliszekrény-fiókjában talált, csőre töltött fegyverével. Feleség bridzsparti közben lepuffantja férjét, mert az rosszul licitált.)

Trumpnak jelenleg jónak mondható esélye van arra, hogy novemberben legyőzze Kamala Harrist, a Biden helyére beugró demokrata elnökjelöltet. A halálát kívánók is bizonyára attól tartanak a leginkább, amivel megnyerte a 2016-os republikánus előválasztást. Attól, hogy – minden gyengeségével együtt – összességében a legerősebb személyiségnek bizonyult a jelöltek közül.

Aztán legyőzhetőnek vélték, de ő utasította maga mögé Hillary Clintont. Amikor pedig 2020-ban nagy nehezen bejelentették, hogy Bidené a Fehér Ház, azt hitték, örökre megszabadultak tőle. Ám megint ott áll a kapuk előtt – nem Amerikára vagy a világra, hanem rájuk, az önmagukban mindig biztos woke-eszementekre nézve fenyegetően. Jogi lehetőségeiket már kiaknázták. Két közjogi felelősségi vonási eljárást (impeachmentet) indítottak ellene. Mindkettő eredménytelenül zárult, és politikai haszonnal sem járt számukra: a részvételi aránytól függően Trump 75-80 millió szavazóra számíthat.

Büntető- és polgári perei dacára Trump változatlanul szabadlábon kampányol. Jönnek hát a nem jogi eszközök. Agatha Christie-nél mérget kevernének a teájába vagy lelöknék a lépcsőn. De Amerika nem Anglia. Amikor Sydney Pollack filmes örökzöldjének végén megkérdezik Robertet (Michael Sarazzin), miért puffantotta le egy táncmaraton végén párját, Gloriát (Jane Fonda), a címadó mondatot mondja ki: A lovakat lelövik, ugye?