Nagyon helyes, hogy Orbán Viktor e téren kérlelhetetlennek bizonyul csapatával, harcostársaival szemben, s – némiképp hazabeszélve – még inkább imponáló, hogy egyre többen látják be mifelénk: a nemzeti médiának is változnia kell. Végre nyíltan beszélhetünk arról, hogy színes, sokoldalú, a közönség figyelméért versengő, a vitát vállaló, a valóság árnyasabb oldalát nem elfedő, hanem inkább kitaglaló és utat mutató sajtót kell működtetni, ahogyan azt már számos alkalommal, például A nemzeti sajtó küldetése című írásomban is szorgalmaztam e hasábokon. (Nemzeti sajtó alatt itt az értékalapon elkötelezett médiateret és influenszervilágot értem.)
Lassan sikerül megértenünk, hogy bár a választók többsége másfél évtizeden át minduntalanul nevetve rázta le magáról a hamis kérőket, most mégis miként hasíthatott ekkorát egy szőnyeg alól kitüremkedő púp, egy akaratos kibic?
A semmiből felfuvalkodáshoz a kegyelmi botrány feltehetően kevés lett volna, hiszen a választók többsége nyilván nem gondolja, hogy a kormány és annak bármely tagja ne volna elkötelezett a gyermekvédelem ügye iránt. Mégis olyan szellem szabadult ki a palackból, amit nagyon nehéz lesz visszazárni oda. Ennek ellenére immár látható, hogy kik alkotják az elégedetlenek új táborát, melyben a jólétében új utakat kereső felső középosztály együtt tobzódik a mindig hőbörgőkkel, a kívül zöld, belül vörösökkel, az idegentől ájuldozókkal és a dühöngő aljanéppel.
Nekünk tehát feladatunk van! Nyílt és bátor kiállással, vitával és érvekkel ebből a maszlagból vissza kell hódítani, terelni a nemzeti blokkba az arra fogékonyakat. Ezzel párhuzamosan politikai és emberi gesztusokkal, közösségépítéssel és őszinteséggel vissza kell adni a tradicionális nemzeti kemény mag hitét, és meg kell erősíteni hűségét és odaadását.
A PestiSrácokon a júniusi választások eredményét taglalva, Eljött a népi fordulat ideje címmel írtam arról, hogy Orbán Viktor kormánya jóban-rosszban, jólét és járvány, háborús válság idején egyaránt számíthat a törzsszavazók bizalmára, a Fidesz–KDNP mindig is elkötelezett táborára, a békemenet lelki értelemben vett teljes tömegére. E nemzeti kemény mag továbbra is kész kormányzó többséget biztosítani, ezért sem spórolhatja meg a kabinet, hogy odafigyeljen e stabil bázis kéréseire, gondjaira, érzéseire. Nemcsak meghallgatni és megbecsülni, támogatni is kell ezt a réteget.
Orbán Viktor fennköltebb beszédeiben három évtizede bizonyítja, hogy nyitott az urbánus értelmiség által lenézett, hagyományos magyar értékekre, becsüli a vidék erőfeszítéseit, a dolgos, törekvő, polgári, jó gazda mentalitást. Éppen ezért nem lehet kérdés, hogy vissza kell térni a még most is a legtöbb munkahelyet és adóbefizetést nyújtó kis- és középvállalkozások támogatásához, a családi vállalkozást, gazdaságot építő magyarok megsegítéséhez, a népi vonal felkarolásához. Szerencsére a béke költségvetésének keresztelt, az elmúlt hetekben körvonalazódó gazdasági intézkedéscsomag ebbe az irányba mutat.
Velős kérdés, hogy a népi oldalon belül miként mozgatható meg és sarkallható tettekre, harcra a népi értelmiség.
Itt érdemes visszanyúlni a szovjet megszállás előtti évtizedek gazdag és építő közvitáihoz, a kötcsei találkozók előképeként is felfogható szárszói találkozóhoz: a Magyar élet-tábort a Püski család szervezte meg, a maihoz hasonló borús, veszélyes korban, 1943-ban a Balatonnál. Útmutató, de sajnos elhalt kezdeményezés volt az 1993-as évfordulóra ismét összehívott nagyszabású szárszói találkozó, ahol megint csak oszlopos szerepet vállalt a Püski család, s amely nagyon nem azonos Farkasházy Teddyék lassan feledésbe menő, szintén szárszói libsipanoptikumával. A szárszói találkozók a népi értelmiség színe-javát megmozgatták, a fő cél mindkét alkalommal egy nemzeti stratégia megalkotása, egy népi fordulat elérése volt. A szárszói találkozók sorába illeszthető a 2011-es „húsvéti alaptörvény” kimunkálását végigkövető szellemi pezsgés ideje is. Amikor megmozdultak erőink, és közösen keresték az utat, amin Magyarország visszatérhet az ezeréves kerékvágásba.
Ebben a zűrzavarossá vált világban ismét elő lehetne venni ezt az erőt adó hagyományt, és odafordulni azok felé, aki minden körülmény között a független és önállóan gondolkodó Magyarország, a sajátos magyar út hívei voltak.
A kívánatos politikai és gazdasági intézkedések mellett fontos volna, hogy Kötcse szellemi-lelki üzenetét szertevigyük az országban. Ahol kell anyagi, ahol kell, lelki támogatást kaphassanak a némiképp elárvult közösségeink. A honvédelemre, szabadságharcra vállalkozók számára pedig nyíljanak meg közösségünk kapui! Azaz itt az ideje, hogy a zászlót újra a magasba emeljük.
Úgy vélem, a most változást akarók egy része is visszatéríthető, ha látják a nemzeti oldal nagy és őszinte összekapaszkodását. Mindig is ez a nyílt, nagy erő lendített túl minket a történelem vagy akár a rendszerváltás óta eltelt időszak válságain, mélypontjain.
Ma már sejtjük-érezzük, hogy az 1848-as szabadságharc lángjának őrzésével a dualizmus kora talán szerényebben alakult volna, de Trianonban sokkal jobb pozícióból védhettük volna az országot. Itt sejlik fel Kossuth Lajos utószava, melyet – elkeseredve és reménykedve – a magyar emigráció levelezését egybegyűjtő sorozata végére írt 1882-ben:
„A sors kereke forgandó. Még jöhet is, amikor megért. S ha jő, lesznek fiai, kik a most megtagadott irányhoz visszatérve, oly önzetlen hűséggel, de nagyobb tehetséggel és több szerencsével szolgálandják a magyar hazát, mint én igyekeztem szolgálni.”
Ma is olyan idők járnak, amikor elmondhatjuk: nekünk nem igazunk van, hanem igazunk lesz! Fogjuk meg tehát azt a füles vasgolyót, és kezdjük el felgyúrni magunkat! Közeledik a nagy mérkőzés!
