Még ma sem köztudott, hogy a Magyar Rádió már 1956. október 23-a előtt is átélt egy ostromot. Az ország „Forum Romanum”-jának az 1954-es ostromát buzgón agyonhallgatták – évtizedekig.

Ezerkilencszázötvennégy nyarán a magyar labdarúgó-válogatott a svájci világbajnokság döntőjében vereséget szenvedett az akkori Német Szövetségi Köztársaság válogatottjától. Az NSZK akkor csupán Nyugat-Németországot jelentette. A magyar válogatott vereségét attól a nyugatnémet tizenegytől szenvedte el, melyet korábban, a csoportmérkőzések során egyszer már 8:3-ra legyőzött. A világ akkori legjobb labdarúgó-válogatottjának, a magyarnak e vereségével a történészek szerint egy nemzet született újjá és egy másik omlott össze. A második világháborús vereség sokkjából ocsúdó németek ekkor érezték először, hogy ismét erős nemzet az övék, még ha ketté is osztotta országukat a világrendszerekre szakadt nagyhatalmi politika. 

Komoly elemzők szerint az NSZK-t ez lendítette tovább a gazdasági fejlődés útján.

Nekünk, magyaroknak a németekhez hasonló világháborús vereséget követően, ráadásul a kommunizmus legsötétebb éveiben a világ „legyőzése” a futballpályán olyan sikert jelentett volna, melyre az egész ország, sőt a határokon átívelő egész nemzet várva várt. Adva volt a világszerte csodált Aranycsapatunk. Ennek a veretlensége négy éven át tartotta a lelket a mind rosszabb életkörülmények közé kerülő tömegekben. Aranycsapatunk zsinórban harmincegy mérkőzést nyert. Puskásék az 1952-es helsinki olim­pián aranyérmet szereztek. Egy évvel később a Wembley-ben verték meg 6:3-ra a hazai pályán kilencven éve veretlen angolokat, majd a visszavágón a Népstadionban 7:1-re lépték le őket. Végül a svájci világbajnokságon Brazília és az első világbajnok, Uruguay egyaránt 4:2-es legyőzésével meneteltek tovább a döntőig.

Ha e tömeg sportszakmai logikája megkérdőjelezhető is, ösztönös politikai logikája megkérdőjelezhetetlen. Magyarországon – miként a „szocialista tábor” más országaiban – az államszocialista politikai hatalom minden területen igyekezett érvényesítette egyeduralmát, így a sport területén is. A végletekig elkeseredett emberek csupán ennek az uralmi politikának a nyomvonalát követték, s követelték a „fejesek” felelősségre vonását.

A limitált tömegkommunikáció világában hangjukat hol is hallathatták volna hatásosabban, mint a társadalom „Forum Romanum”-jának, a rádió jelentette nyilvánosságnak a területén. A pesti Nagykörúton gyülekező emberek ezrei felborított villamoskocsikkal torlaszolták el az utat, majd a Bródy Sándor utca felé vették az irányt. Magyarázatul: televízió még nem lévén, a Magyar Rádió helyszíni közvetítései kovácsolták egységbe a nemzetet, s a csalódottság is a Magyar Rádió intézményét vette célba. Az 1954. július 4-e estéjén a Magyar Rádió elé vonulók az akkori politikai vezetést hibáztatták a vereségért. A csapat összeállításába való beavatkozással vádolták őket, hiszen ebben látták a vereség okát, s ennek kívántak hangot adni.

Az épületet az Államvédelmi Hatóság katonái zárt kapuk mögött őrizték. Nem sikerült kiderítenem, hogy a hetven évvel ezelőtti spontán tüntetés során lőttek-e a rádiónál. 

A tár kottaanyagának egy részét a benzinespalackok lángra is lobbantották. Bár az 1954-es rádiós tüzet viszonylag hamar, a társadalmi tűzgócot csak a harmadik napra sikerült elfojtani, a parázs tovább izzott. Izzott, majd lángot vetett, amelyet két évre rá, 1956. október 23-án már vérrel sem lehetett elfojtani.

A szerző nyugalmazott rádiós újságíró