„Ne bántsd a magyart! Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? hogy senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon? hogy senki utolsó halállal való küzködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-e én őrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedelmedet? Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten az hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tüz!”
Talán ezzel az idézettel elértem volna valamit a vitában, helyesebben hetyke erősködésemet alátámasztandó. Minden egyéb hiábavalónak bizonyult.
Bizonyára más is átélt hasonlót, mint jómagam valamikor a kilencvenes évek második felében, a délszláv háború után, amikor egy horvátot (esetemben történetesen egy zágrábi kocsma fiatal csaposát) próbáltam meggyőzni arról, hogy Zrínyi Miklós legalább annyira, sőt inkább magyar volt, mint horvát. A minden érettségizett magyar előtt jól ismert tényekkel hiába érveltem, vitapartneremről minden lepergett, mint kutyáról a víz. Egyformán titokzatos mosollyal fogadta, hogy Zrínyi azonos nevű nagyapja a ma is Magyarországhoz tartozó Szigetvár védelmekor halt hősi halált a török elleni küzdelemben; hogy az unoka ennek állított emléket legismertebb művében, a Szigeti veszedelemben, amit ráadásul nem horvátul, még csak nem is latinul, hanem magyarul írt; hogy Zrínyi szülővárosa, Csáktornya eredendően magyar város, Zala vármegyéhez tartozott, igazságtalan döntésként került anno Jugoszlávia elődjéhez, a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz. Csak akkor vonta össze a szemöldökét, amikor kissé provokatívan még szótagoltam is neki magyarul: Csák-tor-nya. „Cakovec” – vágta rá, majd a vita lezárásaként halkan hozzátette: „Háborús veterán vagyok.” Nem fenyegetőleg, hanem a cuius regio, eius religio modern értelmezéseként. Igen, a történelmet a győztesek írják, és a háborúban edzett, megerősödő horvát nemzeti öntudat egyik talpköve, hogy a horvátok olyan sikeres hadvezérekkel büszkélkedhetnek, mint Zrínyi Miklós vagy éppen Jellasics (akinek kivont kardja a zágrábi lovasszobron, ugye már nem Budapest, hanem Belgrád felé mutat).