Más helyszín, más időpont, más honismereti kaland a Kárpát-medencében, talán azt is hozzátehetem, már érettebb szemlélettel. Négy éve, tényleg csupán néhány nappal a Covid-őrület kitörése előtt a Felvidéken, a már a Trianon előtt is magyar peremvidéknek számít Turócszentmártonban jártam, hogy a csekély számban még ott élő magyarokról írjak riportot. Ellátogattam a szomszédos Necpálra is, amely elsősorban arról ismert, hogy ott született Hrúz Mária, Petőfi Sándor édesanyja, akinek az emlékét márványtábla őrzi a helyi evangélikus templomban.

Lahner György későbbi tábornok társaihoz hasonlóan 1848 tavaszán ajánlotta fel a katonai szolgálatait a forradalmi magyar kormánynak. Harcászati tevékenységet csak a szabadságharc kezdeti szakaszában végzett. Jellasics betörésekor a magyar hadsereg vezérével, Ottinger Ferenccel szemben nem állt át, pedig Ottinger volt magyar származású, ő viszont német, a magyart csak törve beszélte, s neki is mérlegelnie kellett, kinek és minek is esküdött fel. Azzal szerzett magának hírnevet és érdemelte ki a tábornoki kinevezést, hogy ő szervezte meg és irányította a magyar fegyvergyártást végig a szabadságharc alatt, kapcsolatai révén Angliából, Belgiumból és Hollandiából hozatott gépsorokat, s gondoskodott azok beüzemeléséről. Majd Görgeivel együtt ott volt a világos fegyverletételnél, de nem menekült el, vállalta, hogy a törvényszék elé álljon. „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom” – utolsó mondataként ezt a hátborzongató bölcsességet hagyta ránk.

És a tanúságtételt Zrínyi híres szállóigéje mellett. A felügyeletével készült ágyúkra ugyanis ezt íratta: „Ne bántsd a magyart!” A háborús, végtére pusztító eszközökre mások is pingálnak üzeneteket, alkalmasint egészen cifrákat, Lahner Györgynek e téren nyilván elődei is voltak, nem csak utódai. Haynau esküszegés vádjával őt is halálra ítélte, s eme cselekedetét aligha írta javára mentőkörülményként. Október hatodika Lahner György életében egyszerre a kezdet és a vég, hiszen 1795-ben ugyanezen a napon született.

Négy éve, amikor az életrajzát olvasgattam, eltűnődtem: 

Hát persze, a Ne bántsd a magyart! nacionalista felütés, ami ötvenhat után különösen sértette a szovjet érzékenységet, arról már nem is szólva, a határon túli magyarokért való kiállás érzelmes jelmondatává válhatott volna a felülről vezérelt, sekélyes internacionalizmus, az elszlovákosítás, az erdélyi falurombolás korában.

Aztán hiába változott a rendszer, a „Ne bántsd a magyart!” a kiéleződő népi–urbánus vitában (vagy nevezze mindenki, aminek akarja) megint csak nem teljesíthette be a küldetését, még Csoóri Sándor „Magyar, Te se bántsd a magyart!” parafrázisában sem, Zrínyi intelme ugyanúgy bő gatyás, vad magyar hőbörgésnek bélyegeztetett, mint a nemzeti lelkiismeretre apelláló sok más szólam.

Az aradi vértanúk évfordulója ma már csupán egy nap a sok közül. A vasárnapi híreket az újra fellángoló közel-keleti háború, a Ferencváros paksi veresége uralta, no meg az, hogy egy Herceg művésznevű állítólagos rapper péppé verte Király Viktort a Sztárboxban. Persze nem tegnapelőtt óta megy ez így. Ma is emlékszem a százötvenedik évfordulóra. A román állam akkor, 1999-ben kegyeskedett jóváhagyni, hogy Zala György Szabadság-szobrát – amelyet 1899-ben százezres tömeg előtt avattak, majd amely évtizedeken át az aradi vár árkába taszítva várta sorsa jobbra fordulását – az aradi minorita rendház udvarára szállítsák és megkezdjék a restaurálását. Az egyik magyar kereskedelmi csatorna egyperces hírben számolt be az eseményről a hőbörgő románokra fókuszálva, majd gyorsan váltott, s főműsoridőben inkább a budapesti kurtizánokról közölt riportázst.

Ebben a világban Zrínyi Miklós és Lahner György vesztésre ítéltetett. Berzsenyit megelőzve már Zrínyi is kesergett romlásunkon. „Mert noha a mi magunk népe amint mostan vagyon, s mint leábrázoltam, megromlott” – írta ugyanebben a munkájában, de aztán hozzátette: „Mindazonáltal, ha kérded, kit kívánok s micsoda nemzetet akarok oltalmamra, azt mondom: a magyart kívánom. Miért? Azért, mert legalkalmatosabb, legerősebb, leggyorsabb, és ha akarja, legvitézebb nemzetség.”

Nem a horvátokat kell erről meggyőznünk. Nem is a szlovákokat. Hanem természetesen magunkat, de legalábbis ne erodáljuk az önbecsülésünket.
„Magyar, Te se bántsd a magyart!” Itt kezdődhetne a nemzeti minimum.