A vágyakozás korában remek jeleneteket kerített a szerző az úgynevezett békemozgalom „hőseiről” – ma álcivileknek nevezzük az utódaikat. Egymás után szólalnak fel a szovjet rendszer nyugati társutasai, és miután Koestler kíméletlenül sorra veszi jellegzetes életrajzi adalékaikat, szófordulataikat, könnyűszerrel azonosítjuk őket. Bár a karakterek nem egyneműek, olykor több kortársból gyúrta őket össze a szerző, kétségkívül Jean-Paul Sartre, Mau­rice Merleau-Ponty, Simone de Beauvoir hasonmásai harsogják a hazug szózatokat. 

Természetesen a diktatúra szekértolói mindannyian másfajta felelősséggel is tartoznak, még ha elvtársaik ki is kozmetikázzák az évkönyvekből a bűneiket. Simone de Beauvoir például egész életében a női jogokért és jogegyenlőségért harcolt, nem győzte hangoztatni, hogy véget kell vetni a kizsákmányolásnak, embertelen bánásmódnak. Mindeközben azonban elcsábította a saját, fiatalkorú tanítványát, aki történetesen nem is fiú, hanem lány volt, őt Beauvoir voltaképpen biszexuális kapcsolatra kényszerítette. Nyilván azonban mindez nem számít, ahogyan semmiféle büntetőjogi következményt nem hánytorgathatunk fel a mai békeharcosoknak sem – jelesül azt például, hogy az általuk világgá kiáltott magánbűnöknél ezerszer nagyobbakat követnek el. Miután azonban a forradalmi tetteket az ellenfelek ugye eltúlozzák, és egyébként is, minden ilyesmi pusztán mellékkörülmény a Nagy Diadal felé vezető úton, baloldali bűn nincs, nem létezik, soha nem is volt.

Figyeljük csak meg azt az üres süketelést, amit a Guardian újságírója publikált néhány évvel ezelőtt: „Könnyű lenne elítélni Sartre-t és De Beauvoirt, szexuális életüket silánynak minősíteni, és okot találni ebben, hogy aláásták intellektuális vagy politikai terveiket. Ezzel azonban elfeledkeznénk arról a nagyszerű építményről, amelyet De Beauvoir közös életkísérleteikből épített fel; a gyakran fárasztó őszinteségről, amelyet mindketten egymásra gyakoroltak, valamint arról, hogy a partnerségükben élő és változó események miként formálták filozófiai írásaikat és fikcióikat. De Beauvoir világossá tette, hogy Sartre nagy gondolkodó: a gondolkodásra pedig törekedni kell. Nem a boldogság volt a lényeg, hanem az állapot, amelyhez tehetséget kapott.” Nagy kár, hogy azonos nemű tinédzserek megrontásáról már nem sikerült valamilyen hasonlóan tanulságosat elénk tárni. Ahogyan arról sem írt semmit a brit kolléga, hogy 1977-ben De Beauvoir aláírta azt a petíciót, amelyben olyan pedofilok szabadon bocsátását sürgették, akik tizenkét éves gyerekek elleni szexuális bűncselekményekért kerültek börtönbe.

Koestler regényében a forradalmárokon kívüli fizikai és lelki sík, a valóságosan megélhető élet egyáltalán nincs jelen. A vágyakozás kora mindvégig zárt térben, párizsi vendéglőkben, kávézókban, különféle lakásokban játszódik. Ez a közeg a nyugati munkásmozgalom valódi közege, másokkal, kívülállókkal, egyszerű franciákkal nem találkozunk. 

Ebben a gettósodott, belső száműzetésben, ahol semmilyen gyakorlatra nincs idő, de annál több elméletről morfondíroznak, a pusztító szándék közös vonása a forradalmároknak. 

Koestler tudta és észlelte ezt, regénye pedig nemcsak jajkiáltás, de messze hangzó figyelmeztetés is: ha ezekre az emberekre bízzátok a sorsotokat, mindent elveszítetek. Aligha véletlenül zárul úgy a regény, hogy a remény – mint olyan – már jó ideje a romantikus kor kelléktárában kallódik. Koestler korában a keleti despotizmus emelkedik őrült erővel, és sötét munkájához készséges segítőtársak szegődnek a nyugati világban. „Hasznos hülyék”, ahogyan a fáma szerint Lenin nevezte a nyugat-európai és amerikai békeharcosokat, akik Moszkvába utaztak, hogy lássák a szép, új világot, s hogy otthoni környezetükben hazug igéikkel majd mindent leromboljanak, elhervasszanak, amit előttük sok-sok nemzedék tudással és felelősséggel épített.

Azzal az érzéssel teszem le Koestler regényét, hogy sok mindent nem tudunk, de talán sok minden sejthető előre. 

Nézem Koestlert egy régi-régi interjúban. Félrefordított fejjel, figyelmesen nézi beszélgetőtársát, közben cigarettázik, a füst betölti az egész képernyőt. Hogy mit tanácsolna ma nekünk, nem sejtjük, inkább tudjuk, méghozzá holtbiztosan, kétségek nélkül. Azt, hogy őrizzétek az emberség és az összetartozás lángját, és ne engedjétek az őrülteket kiszabadulni a rácsok mögül.