Őrültek a rácsok mögött

Fiatalkoromban felfigyeltem arra, hogy milyen szilárdnak hiszik ideológiai rögeszméiket a kommunisták. Filozófiatanár, szomszéd bácsi, katonatiszt, iskolaigazgató – hosszasan sorolhatnám azokat, akik hallatlan magabiztossággal elhitték önmagukról, hogy „tudományos talajon állnak”, pusztán azért, mert szemináriumon a dialektikus materializmusról magyaráztak nekik a kiképzőik. A modern politikai ideológiákban elsősorban hinni muszáj, a bizonyosság már nem annyira fontos: a baloldali rögeszméknek ez a megközelítés az alfája és ómegája. Éppen ezért, amikor néhány vörös szikra elszabadul a gondolatok máglyájáról, a marxista vagy liberális gondolkodói klub tagjaként tetszeleg, függetlenül attól, hogy művelt fő vagy éppen tökfilkó.

A múlt század közepén több olyan utópikus-szatirikus regény is született, amely alapjaiban leplezi le a marxizmus gondolattalanságát, társadalmi veszélyességét. Orwell 1984-e mellett Arthur Koestler prózája kívánkozik az élre, de magyarul sokáig csak a Sötétség délben igazított el bennünket a fenti tárgyban. Felfoghatatlan, hogy az 1951-ben megjelent A vágyakozás kora című kulcsregényét miért nem fordították le évtizedeken keresztül. Mindenesetre egy biztos: a bolsevikok mindig azokat gyűlölték a legjobban, akik kitáncoltak a mozgalomból, tehát Orwell vagy Koestler hazai megjelentetését a rendszerváltozásig elszabotálták.

Koestler belülről ismerte a keleti despotizmust, élt a Szovjetunióban, szolgált a német kommunistáknak, írt megrendelésre, szóval egy ideig tette a dolgát. Aztán legyűrte magában a fanatikus elkötelezettséget, és kilépett a színre: nem elsősorban azért, hogy meséljen, hanem hogy segítsen.

Éppen ezért A vágyakozás kora nem pusztán szembenézésre késztet, hanem leleplező regény: megmutatja a bűnösöket, felméri az általuk okozott kár nagyságát. 2024-ben úgy olvassuk Koestlert, hogy óhatatlanul a magunk korának tanulságaival méricskéljük a hajdani tanulságokat, és mi tagadás, kommunisták és liberálisok között nemigen látunk különbséget.

Milyen leleplező például, hogy a baloldalra elkötelezett szereplők szerint az eszményi államban (a regényben kommunista, manapság globális–liberális berendezkedéssel) lényegében soha nem tévednek a hatalom irányítói. Ha valaki szóvá teszi Koestler regényében, hogy talán mégsem kellene egész népeket elhurcolni, milliószámra a gulágon dolgoztatni ártatlanokat, arra rendszerint kétféle válasz érkezik. Egyrészt, hogy a törvénytelenségeket a nyugati ellenség eltúlozza, másrészt ha olykor akadnak is rendellenességek, a végső cél, az emberek nem, faj vagy vallás nélküli kommunisztikus egysége fontosabb mindennél. Magyarul: ha a baloldal gyilkol, nemes célokért teszi, erről vitát folytatni pedig azért szükségtelen, mert pusztán részletkérdés. Azokban az időkben, amikor még baloldaliakkal is vitáztam, állandóan ennek az érvnek valamilyen változatát csavarták ki magukból. Persze az elemi tisztesség, a minimális emberség éppen úgy hiányzott és hiányzik belőlük, ahogyan Koestler szereplőinek sincs semmiféle etikai mércéjük.

A vágyakozás korában remek jeleneteket kerített a szerző az úgynevezett békemozgalom „hőseiről” – ma álcivileknek nevezzük az utódaikat. Egymás után szólalnak fel a szovjet rendszer nyugati társutasai, és miután Koestler kíméletlenül sorra veszi jellegzetes életrajzi adalékaikat, szófordulataikat, könnyűszerrel azonosítjuk őket. Bár a karakterek nem egyneműek, olykor több kortársból gyúrta őket össze a szerző, kétségkívül Jean-Paul Sartre, Maurice Merleau-Ponty, Simone de Beauvoir hasonmásai harsogják a hazug szózatokat.

Amit mondanak, nyilván felülbírálhatatlan és kikezdhetetlen, holott mindannyian a szovjet titkosszolgálat és a saját rögeszméik foglyai.

Természetesen a diktatúra szekértolói mindannyian másfajta felelősséggel is tartoznak, még ha elvtársaik ki is kozmetikázzák az évkönyvekből a bűneiket. Simone de Beauvoir például egész életében a női jogokért és jogegyenlőségért harcolt, nem győzte hangoztatni, hogy véget kell vetni a kizsákmányolásnak, embertelen bánásmódnak. Mindeközben azonban elcsábította a saját, fiatalkorú tanítványát, aki történetesen nem is fiú, hanem lány volt, őt Beauvoir voltaképpen biszexuális kapcsolatra kényszerítette. Nyilván azonban mindez nem számít, ahogyan semmiféle büntetőjogi következményt nem hánytorgathatunk fel a mai békeharcosoknak sem – jelesül azt például, hogy az általuk világgá kiáltott magánbűnöknél ezerszer nagyobbakat követnek el. Miután azonban a forradalmi tetteket az ellenfelek ugye eltúlozzák, és egyébként is, minden ilyesmi pusztán mellékkörülmény a Nagy Diadal felé vezető úton, baloldali bűn nincs, nem létezik, soha nem is volt.

Figyeljük csak meg azt az üres süketelést, amit a Guardian újságírója publikált néhány évvel ezelőtt: „Könnyű lenne elítélni Sartre-t és De Beauvoirt, szexuális életüket silánynak minősíteni, és okot találni ebben, hogy aláásták intellektuális vagy politikai terveiket. Ezzel azonban elfeledkeznénk arról a nagyszerű építményről, amelyet De Beauvoir közös életkísérleteikből épített fel; a gyakran fárasztó őszinteségről, amelyet mindketten egymásra gyakoroltak, valamint arról, hogy a partnerségükben élő és változó események miként formálták filozófiai írásaikat és fikcióikat. De Beauvoir világossá tette, hogy Sartre nagy gondolkodó: a gondolkodásra pedig törekedni kell. Nem a boldogság volt a lényeg, hanem az állapot, amelyhez tehetséget kapott.” Nagy kár, hogy azonos nemű tinédzserek megrontásáról már nem sikerült valamilyen hasonlóan tanulságosat elénk tárni. Ahogyan arról sem írt semmit a brit kolléga, hogy 1977-ben De Beauvoir aláírta azt a petíciót, amelyben olyan pedofilok szabadon bocsátását sürgették, akik tizenkét éves gyerekek elleni szexuális bűncselekményekért kerültek börtönbe.

Koestler regényében a forradalmárokon kívüli fizikai és lelki sík, a valóságosan megélhető élet egyáltalán nincs jelen. A vágyakozás kora mindvégig zárt térben, párizsi vendéglőkben, kávézókban, különféle lakásokban játszódik. Ez a közeg a nyugati munkásmozgalom valódi közege, másokkal, kívülállókkal, egyszerű franciákkal nem találkozunk.

A szektás baloldaliak mindig is zárt klubokban élték a világukat, és bár furcsa kimondani, alapvetően remekül érezték magukat a holt közegben. Marx a fél életét könyvtárakban töltötte, Lenin pedig talán többet élt kényelmes nyugati száműzetésben, mint Oroszországban.

Ebben a gettósodott, belső száműzetésben, ahol semmilyen gyakorlatra nincs idő, de annál több elméletről morfondíroznak, a pusztító szándék közös vonása a forradalmároknak.

Koestler tudta és észlelte ezt, regénye pedig nemcsak jajkiáltás, de messze hangzó figyelmeztetés is: ha ezekre az emberekre bízzátok a sorsotokat, mindent elveszítetek. Aligha véletlenül zárul úgy a regény, hogy a remény – mint olyan – már jó ideje a romantikus kor kelléktárában kallódik. Koestler korában a keleti despotizmus emelkedik őrült erővel, és sötét munkájához készséges segítőtársak szegődnek a nyugati világban. „Hasznos hülyék”, ahogyan a fáma szerint Lenin nevezte a nyugat-európai és amerikai békeharcosokat, akik Moszkvába utaztak, hogy lássák a szép, új világot, s hogy otthoni környezetükben hazug igéikkel majd mindent leromboljanak, elhervasszanak, amit előttük sok-sok nemzedék tudással és felelősséggel épített.

Azzal az érzéssel teszem le Koestler regényét, hogy sok mindent nem tudunk, de talán sok minden sejthető előre.

Ma is olyan globális játszma folyik előttünk, amelynek a lehetséges végkimeneteléről már konkrét tudást szereztünk. Abban reménykedni, hogy a gonosz jobb belátásra tér – lehetetlen. Éppen ezért a világosságot kell újra beengedni Európába, kíméletlenül meg kell nevezni, majd letörni azokat az erőket, amelyek fizikai és lelki elpusztításunkra törnek.

Nézem Koestlert egy régi-régi interjúban. Félrefordított fejjel, figyelmesen nézi beszélgetőtársát, közben cigarettázik, a füst betölti az egész képernyőt. Hogy mit tanácsolna ma nekünk, nem sejtjük, inkább tudjuk, méghozzá holtbiztosan, kétségek nélkül. Azt, hogy őrizzétek az emberség és az összetartozás lángját, és ne engedjétek az őrülteket kiszabadulni a rácsok mögül.