Zárónyilatkozat nélkül ért véget húsz évvel ezelőtt a Magyar Állandó Értekezlet (Máért). Ilyen sem azelőtt, sem azóta nem fordult elő e fontos nemzetpolitikai intézmény történetében.
Ez elsőre talán nem tűnik földrengetőnek, különösen két évtizeddel később. Mégis érdemes elidőzni kissé a 2004-es Máérten történteken. Utólag visszatekintve ugyanis megállapítható, hogy 2004. november 12-én vált egyértelművé a magyar közélet legfőbb törésvonala:
az egymással amúgy számos kérdésben vitatkozó, de minden nézetkülönbség fölött elkötelezetten magyar politikai tábor és a nemzetellenes, magyargyűlölő bitangok tábora közti kibékíthetetlen ellentét. A húsz évvel ezelőtt történtek ezért számos tanulsággal szolgálnak ma is.
A Magyar Állandó Értekezletet 1999-ben hozta létre az első Orbán-kormány a magyar nemzetpolitikai törvényben meghatározott módon és időközönként ülésező konzultációs intézményként. Ez nagy előrelépés volt az 1990 után leginkább csak esetleges deklarációkban kimerülő szándéknyilatkozataihoz képest, pláne a Horn-kormány önfeladó alapszerződés-politikájához képest.
A Máért évente tanácskozott, egészen 2004 novemberéig, ezután ugyanis a Gyurcsány-, majd a csődgondnoknak szerződtetett Bajnai-kormány nyíltan törvényt szegve nem hívta össze ezt az összmagyar ülést, cáfolhatatlan és egyértelmű bizonyítékaként dühödt nemzetellenességüknek. Csak 2010-ben, a második Orbán-kormány idején lett újra Máért, amit az ezután létrehozott, a Kárpát-medencén kívül élő magyar közösségeket összefogó Diaszpóra Tanáccsal bővítettek.
Ezért vált sorsfordító történelmi pillanattá a 2004-es Máért. Mint köztudott, abban az évben a Magyarok Világszövetsége népszavazást kezdeményezett a Csonka-Magyarországon kívül élő magyarok részére könnyített feltételekkel megadandó magyar állampolgárság jogintézményének létrehozására. Ezt közkeletűen kettős állampolgárságnak szokás nevezni, helyesebb és pontosabb azonban az elszakított országrészek magyarjainak visszajáró jogos jussról beszélni.
Hogy ez bölcs kezdeményezés volt-e az adott belpolitikai klímában, az máig vita tárgya. Annyit megjegyezhetünk, hogy a kezdeményezés elindításakor még Medgyessy Péter volt a baloldali kormány miniszterelnöke, aki minden kártékonysága mellett stílusát, indulatait tekintve azért mégsem említhető egy lapon az őt megpuccsoló Gyurcsánnyal.
Ráadásul az az évi európai parlamenti választási kampány során az addig legitim nemzetpolitikai szempontok alapján hezitáló Fidesz is letette a voksát az ügy mellett, így 2004 szeptemberére összegyűlt a szükséges mennyiségű aláírás. A kétigenes – a magyar állampolgárság ügye mellett a kórházak magánosításának meggátlását célzó kérdést is napirendre helyező – népszavazást 2004. december 5-ére tűzték ki.
És ekkor példátlan, addig elképzelhetetlen módon a Gyurcsány Ferenc vezette kommunista-liberális kormány ziháló gyűlölettel támadt rá a magyarokra, a legócskább, legprimitívebb szociális demagógiával a csonkaországi ellátórendszeren élősködni akaró ellenségként gyalázva idegen uralom alá kényszerített testvéreinket.
Történelmi tényként kell rögzíteni, hogy a harmadik világ velünk ellenséges tömegei előtt amúgy demonstratívan kapukat tárni akaró Gyurcsányékról örökre lemoshatatlan a bűnszövetségben, aljas indokból, különös kegyetlenséggel elkövetett nemzetárulás vétke.
Ugyanakkor pusztító gonoszságuknak nem várt nemzetpolitikai hozadéka is lett, láthatóvá és eltagadhatatlanná vált ugyanis a nyilvánvaló törésvonal a magyar nemzet és annak magyar nyelven gyűlölködő ellenségei között. A 2004-es Máérten kiderült, hogy ki melyik oldalon áll. A tanácskozás ugyanis a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége hajthatatlan elutasító magatartása miatt zárónyilatkozat elfogadása nélkül ért véget, mert a két, akkori magyarellenes kormánypárt élesen szembefordult a Máért összes többi csonkaországi és Kárpát-medencei résztvevőjének magyar érdekű akaratával, és nem voltak hajlandók aláírni a szöveget, amely arra kérte a csonkahoni választópolgárokat, hogy december 5-én szavazzanak igennel.
Sőt, az SZDSZ egyik legsötétebb magyargyűlölője, a civilben egykor két hírhedt ex-ÁVH-s tiszttel, Bárd Károllyal és Bauer Miklóssal közös ügyvédi irodát működtető Eörsi Mátyás odáig ment az arcátlanságban, hogy XIX. századi megoldásnak hazudta a többes állampolgárság intézményét, hozzátéve, hogy egyébként az Európai Unióban mindenki kettős állampolgár. Ami persze párját ritkító ostobaság, hiszen az EU nem állam, állampolgárai nem a brüsszeli birodalomnak, hanem annak tagállamainak vannak. Mindenesetre ez az arrogáns cinizmus nagyon jellemző volt a megátalkodott magyarellenes táborra.
Pedig az akkori köztársasági elnök, Mádl Ferenc, érzékelve a történelmi helyzet drámaiságát, belpolitikai viták esetében szokatlan módon, ugyanakkor a nemzet egységének megtestesítésére vonatkozó közjogi feladatának messzemenően eleget téve maga is állást foglalt a tanácskozást megnyitó beszédében.
Másképpen fogalmazva, az elszakított országrészek magyarjainak visszaadandó magyar állampolgárság ügye nemzeti egységet teremtett, hiszen ebben a kérdésben ideológiákon, világnézeteken felülemelkedve minden magyar politikai párt és civil szervezet az egyetlen erkölcsileg helyes álláspontot képviselte az akkor még létező Magyar Igazság és Élet Pártjától a Fideszen át a Thürmer Gyula-féle Munkáspártig, az akkor még a véresszájú magyar nacionalizmussal amúgy legkevésbé sem vádolható Markó Béla vezette Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől a hasonlóan nem törhetetlen karakánságáról ismert Bugár Béla fémjelezte felvidéki Magyar Koalíció Pártjáig.
Megszületett tehát a nemzeti egység egy stratégiai jelentőségű nemzetpolitikai sorskérdésben és egyértelművé vált, hogy azok, akik ezzel bármilyen gonosz megfontolásból vagy épp meggondolatlanságból szembehelyezkednek, önként kinyilvánítják visszavonhatatlan kilépésüket a magyar nemzetből.
A húsz évvel ezelőtti szemfelnyitó Máérten tehát a magyarellenes tábor elszigetelődött, és bár nem így tervezték, a belőlük áradó megmagyarázhatatlan, hátborzongató magyargyűlölet mozgásba hozta a nemzet közösségi immunrendszerét. Ennek köszönhetően a nemzetellenes erők zsugorodásnak, porladásnak indultak, és bár 2006 áprilisában még durva és bárdolatlan választási csalással (hazudtak reggel, délben meg este, ahogy maga Gyurcsány mondta zárt körűnek szánt őszödi beszédében) parlamenti többséget szereztek, a 2006 őszén szemkilövetésben, lovasrohamban, karhatalmista terrorban kicsúcsosodott magyargyűlölet megállíthatatlanul bukásra ítéltetett.
Újfent bebizonyosodott, hogy épp alantas indulataik jelentik a gyenge pontjukat: olyannyira képtelenek uralkodni magukon, olyannyira elvakítja őket a nemzet hisztérikus utálata, hogy saját politikai érdekeiket sem képesek józan ésszel felismerni.
Több más tényező mellett ez volt az egyik legfőbb oka annak, hogy 2010-ben, majd azóta is minden választáson a magyarság újra és újra megbüntette és megbünteti a nemzetellenes-globalista politikai erőket, próbálkozzanak azok bármilyen új álarcban visszasunnyogni a hatalomba.
