Fel kell ismernünk, kik az igazi hazafiak és kik a haza elárulói! A 68. évfordulón azon kell elgondolkodnunk, hogy a nemzeti, szuverenista csendes többség hogyan tudja a liberális, globalista woke-cancel culture ideológia hurrikánerejű zajában megtartani a ’48-as márciusi ifjak és az ’56-os pesti srácok identitását. Huszonkét évvel ezelőtt egy 1988–89-es, szabadságért küzdő politikus, ma Magyarország miniszterelnöke arra szólított fel bennünket, hogy alakítsunk polgári köröket, s így közösséget tudtunk alkotni mi, nemzeti szuverenisták. Eltelt több mint két évtized. Talán újra meg kéne fontolnunk, hogy milyen szervezeti módon lehetne az egyre hatalmasodó, külföldről táplált erőkkel szemben megőrizni a szabadságba vetett bizalmunkat és azt az identitást, amit hőseinktől kaptunk
– így szólította cselekvésre hallgatóságát Hoppál Péter kormánybiztos, a PestiSrácok november 4-i, Halhatatlanok napja című megemlékezésén.
Valóban el kell gondolkodnunk rajta, hogy megvan-e bennünk az az erő, amelyet 1956-ban, ’89-ben vagy 2002-ben birtokolt a nemzet jobbik része. Létezik-e az a szabadságba vetett bizalom, az a hősöktől kapott identitás, az az autonóm hazafiság, amely egy alulról építkező nemzeti mozgalom létrehozásához szükséges?
A mai világ sikeres embertípusa ugyanis kaméleontermészetű és opportunista. Félő, hogy egyre inkább az ilyeneknek áll a világ. Persze nincs új a nap alatt. A nehéz idők nemcsak nagy embereket teremnek, hanem rágcsálójelleműeket is. Az ilyen jellemről a magyar szellem és az ország helyzetét taglalva így írt Szabó Dezső a Panasz című művében, az első világégés nagy traumája után:
[Régebben a szellemi ember] benne volt az élet ezer patakból összejövő áramában. Mindennap arcok százai mentek át az életén, napi bájaik, kiszabott tragédiájuk mindennapi lelkük ezer és ezer jegyével. Lelke gyökérszálai ott voltak a tettes élet gazdag humuszában.” Összevetésül így jellemzi Szabó a húszas évek új embertípusát: „Számukra az irodalom, a művészet egy tudatos, logikusan kiépített programm (sic!) megvalósítása, mint a közlekedési politika vagy a vámrendszer. Egy ilyen programmnak a megvalósítására aztán az egyakaratú egyének »iskolát«, trösztöt, kartelt vagy tudja az Isten micsodát alakítanak. Ezek aztán írnak hűségesen a programm utasítása szerint. Dicsérnek és harapnak, ahogy a tröszt érdeke kívánja. […] Aki látja, hogy kallódnak szét az idegen stréberek, az éhes tehetségtelenek, az üzleti rokambolok nagy antantja kezén a magyar szellem értékei és életerői, nem verheti félre elég erővel a harangot.
Valami hasonlót érezni most is. Az autonóm, szabadságharcos, nemzeti érzelmű magyarok állnak szemben az érdekből trösztbe, kartellbe tömörülő haszonlesőkkel. Utóbbiak nagy számban persze a politikai balliberális oldalon lelhetők fel, de kisebb mértékben itt, a jobboldalon is. Ezért érdemes jobban odafigyelni önmagunkra, a „politikai közösségünk”, konzervatív szellemi életünk állapotára!