Fel kell ismernünk, kik az igazi hazafiak és kik a haza elárulói! A 68. évfordulón azon kell elgondolkodnunk, hogy a nemzeti, szuverenista csendes többség hogyan tudja a liberális, globalista woke-cancel culture ideológia hurrikánerejű zajában megtartani a ’48-as márciusi ifjak és az ’56-os pesti srácok identitását. Huszonkét évvel ezelőtt egy 1988–89-es, szabadságért küzdő politikus, ma Magyarország miniszterelnöke arra szólított fel bennünket, hogy alakítsunk polgári köröket, s így közösséget tudtunk alkotni mi, nemzeti szuverenisták. Eltelt több mint két évtized. Talán újra meg kéne fontolnunk, hogy milyen szervezeti módon lehetne az egyre hatalmasodó, külföldről táplált erőkkel szemben megőrizni a szabadságba vetett bizalmunkat és azt az identitást, amit hőseinktől kaptunk
– így szólította cselekvésre hallgatóságát Hoppál Péter kormánybiztos, a PestiSrácok november 4-i, Halhatatlanok napja című megemlékezésén.
Valóban el kell gondolkodnunk rajta, hogy megvan-e bennünk az az erő, amelyet 1956-ban, ’89-ben vagy 2002-ben birtokolt a nemzet jobbik része. Létezik-e az a szabadságba vetett bizalom, az a hősöktől kapott identitás, az az autonóm hazafiság, amely egy alulról építkező nemzeti mozgalom létrehozásához szükséges?
A mai világ sikeres embertípusa ugyanis kaméleontermészetű és opportunista. Félő, hogy egyre inkább az ilyeneknek áll a világ. Persze nincs új a nap alatt. A nehéz idők nemcsak nagy embereket teremnek, hanem rágcsálójelleműeket is. Az ilyen jellemről a magyar szellem és az ország helyzetét taglalva így írt Szabó Dezső a Panasz című művében, az első világégés nagy traumája után:
[Régebben a szellemi ember] benne volt az élet ezer patakból összejövő áramában. Mindennap arcok százai mentek át az életén, napi bájaik, kiszabott tragédiájuk mindennapi lelkük ezer és ezer jegyével. Lelke gyökérszálai ott voltak a tettes élet gazdag humuszában.” Összevetésül így jellemzi Szabó a húszas évek új embertípusát: „Számukra az irodalom, a művészet egy tudatos, logikusan kiépített programm (sic!) megvalósítása, mint a közlekedési politika vagy a vámrendszer. Egy ilyen programmnak a megvalósítására aztán az egyakaratú egyének »iskolát«, trösztöt, kartelt vagy tudja az Isten micsodát alakítanak. Ezek aztán írnak hűségesen a programm utasítása szerint. Dicsérnek és harapnak, ahogy a tröszt érdeke kívánja. […] Aki látja, hogy kallódnak szét az idegen stréberek, az éhes tehetségtelenek, az üzleti rokambolok nagy antantja kezén a magyar szellem értékei és életerői, nem verheti félre elég erővel a harangot.
Valami hasonlót érezni most is. Az autonóm, szabadságharcos, nemzeti érzelmű magyarok állnak szemben az érdekből trösztbe, kartellbe tömörülő haszonlesőkkel. Utóbbiak nagy számban persze a politikai balliberális oldalon lelhetők fel, de kisebb mértékben itt, a jobboldalon is. Ezért érdemes jobban odafigyelni önmagunkra, a „politikai közösségünk”, konzervatív szellemi életünk állapotára!
A Halhatatlanok napján felszólalt Zétényi Zsolt, a rendszerváltoztatás legendás alakja, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány elnöke, az 1991. november 4-én a parlament elé tárt, de a Sólyom László-féle Alkotmánybíróságon elgáncsolt elszámoltatási törvény megalkotója is. Ő is Hoppál Péteréhez hasonló következtetésre jutott:
1956 azonos az önrendelkezéssel és a magyar szabadsággal. Ennek legerősebb támasza a szabadságharcokkal és jelenkori alaptörvénnyel megerősített történeti alkotmány. A magyar szabadságharcos nemzet és nem forradalmi teóriák, ideológiák mozgatják, hanem a régi és a megújított szabadság eszméje és valósága. […] A jogtiprás és leigázás mindig átmeneti állapot a magyar történelemben, akkor is, ha hosszú ideig tart. S a természetes állapot, a törvényesség és az alkotmányos szabadság, amelyért a magyar az életét is kész áldozni. Félve adódik a kérdés, vajon a mai fiatal nemzedékek áldoznák-e életüket a hazáért és a nemzetért? Nem kívánok válaszolni. Korunk feladata, hogy erre a kérdésre azonban határozott igen legyen a válasz!
Majd itt fogalmazza meg Zétényi Zsolt legfőbb elvárását a nemzeti oldalon állókkal szemben:
Feladatunk a 2006-ban megtapasztalt ellenállás szellemének, a régi magyar szabadságharcos hagyománynak nemes tartalmú megerősítése!
Vajon készek vagyunk-e rá, hogy beteljesítsük Zétényi Zsolt küldetését, s eleget tegyünk az ő és Hoppál Péter felhívásának? Kiváló kezdeményezésekben, jóakaratú, elkötelezett emberekből talán nincs hiány. Ám a termőtalaj hiányzik. Szomorú és idevágó példa, hogy számos helyen, ahol a júniusi önkormányzati választás kudarcosan végződött számunkra, miként gyengülnek meg, esnek szét a szemünk előtt a kétezres évek óta kiépült polgári közösségek! Elhivatott és valóban nemzeti gondolkodású hazafiak birkóznak megoldhatatlannak látszó egzisztenciális problémákkal. A helyi élet ugyanis sosem tudott kiemelkedni a politika szorításából. Korábban az volt a gond, hogy a posztkommunista struktúrák, a rablóprivatizáció győztesei és a beépülő, továbbélő hálózatok machinátorai uralták a javainkat. Ma azt látjuk, hogy melléjük, vagy sokszor velük szövetséget kötve felzárkóztak az új, „trösztbe” tömörült entitások, kiskirályságok. Ezek pedig megbéklyózzák az autonóm polgárt, megtörik gerincét, egzisztenciális küszködésre kényszerítik, s így elveszik a kedvét a közösségépítő szolgálattól. Ugyanez megfigyelhető országosan is, csak helyi szinteken kirívóbb és jobban azonosítható a szomorú jelenség.
Így válik hiánycikké a vasakaratú, egyenes tartású magyar polgár, az autonóm ember, aki világpolitikai válságoktól, gazdasági nehézségektől, politikai széljárásoktól függetlenül tud létezni és hatást gyakorolni közügyeinkre. Hogyan jutottunk ide?
Mindezeken morfondírozva érdemes kézbe venni Szentesi Zöldi László új könyvét, mely az Elsüllyedt világ – Kodolányi János belső emigrációja, 1944–1956 címet kapta.
Szabó Dezső a népi írók közösségének előfutára, míg Kodolányi János emblematikus képviselője volt. Egyben aktív szervezője a második világháborús kiugrási kísérletnek, a revizionista, de németellenes Magyar Közösség titkos szövetségnek, s ádáz ellenfele volt a bolsevizmusnak. Élete a nyilasok és a kommunisták alatt veszélyben volt, a Rákosi-diktatúrában teljes szilenciumra ítélték, a hatvanas években is csak kiszorítva és cenzúrázva létezhetett. Micsoda jellem, aki nem tört meg soha! Kollégánkkal az új kötete apropóján jót beszélgettünk a Hír FM és a PestiSrácok közös műsorában, szóba került a népi–urbánus vita mai állása, a vidéki fiatal értelmiség – a kormány szellemi holdudvarában is jellemző – negligálása, a „két pogány közt, egy hazáért!” gondolat aktualitása.
Nagyon hiányoznak korunk szellemi életéből, a közgondolkodásból az olyan kiváló, egyenes, kérlelhetetlenül magyar elvű, de mégis kritikus, autonóm alakok, mint amilyen Szabó Dezső és Kodolányi János volt. Nem engedhetjük meg, hogy a szabad, egyéni akaratot, az alulról építkező polgári közösségeinket háttérbe szorítsa a kartellbe, trösztbe tömörültek, az opportunisták érdeke és akarata!
Nemrég jelent meg György László közgazdász és kormánybiztos remek könyve, A középosztály forradalma, mely a Meritokratikus stratégia a 21. századra alcímet kapta. A szerző a Brüsszelben sem vitatott statisztikai tényekből kiindulva magyarázza el, hogy az Orbán-kormányok a törekvő embert támogató, két és fél évtizede következetesen képviselt politikája hogyan érett be és teremte meg gyümölcseit. E kötetből is visszaköszön, hogy tudjuk és ismerjük a helyes utat. Akkor pedig miért is térnénk le róla?
Vissza kell lépni a magyar útra, össze kell kapaszkodnunk, hogy lerázhassuk magunkról a percembereket! A megtisztulás azonban nem megy magától. A létező szervezeteinket meg kell javítani, a támogatások rendszerét újra kell gondolni, hogy végre legyen táptalaja a Hoppál Péter által is felvázolt nemzeti közösségeknek.
Ha továbbra is győztesek szeretnénk maradni, ha nem akarjuk, hogy hazánk árulók kezére jusson, akkor ne féljünk támogatni és megerősíteni az autonóm, szabadságharcos magyar identitást!
