Az atomtorta újraszeletelése

A globális atomreneszánsz legbiztosabb jele, hogy a világ vezető atomhatalmai és a feltörekvő Dél országai atomerőművek tucatjait tervezik megépíteni, és újabban a BRICS országai is csatlakoznak a folyamathoz. A mesterséges intelligencia térhódításával a nagy techcégek adatközpontjai sorra-rendre a nap 24 órájában termelni képes atomerőművekkel remélik csillapítani féktelen energiaétvágyukat. Mindeközben folyik a kiszorítósdi. Finomabban fogalmazva: az atomtorta újraszeletelése, nem utolsósorban az ukrajnai háborúra hivatkozva.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy

a Framatome cég vállalta, 2027-től üzemanyagot szállít a Paksi Atomerőműnek, miután hasonló szerződéseket ütött nyélbe a francia vállalat több más, VVER-reaktorokkal működő közép-európai atomerőművel is.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a Framatome jelentkezett, hogy üzemanyagot szállítana a közép-európai, orosz technológiát használó atomerőművek számára. Ennek előzménye, hogy az Európai Unió a sokéves győzködés után úgy döntött: az ukrajnai háború miatt eljött az idő a nukleáris üzemanyag-szállítás diverzifikálására Közép-Európában, amihez eleddig nem nagyon fűlött a foga az érintett országoknak. Nem véletlenül.

Hosszú távú szerződések alapján, határidőre érkezett mindig az orosz üzemanyag, aminek minőségével soha nem volt gond, és az orosz fél akár a pluszigényeket is ki tudta elégíteni, amikor például Pakson – előrelátó módon – úgy döntöttek két éve, hogy a háborús helyzet miatt kettőről három évre növelik a tárolt friss üzemanyag mennyiségét.

Ha kellett, akár repülőgéppel is küldött az orosz gyártó, tavaly pedig Bulgárián és Románián át vonattal jött Paksra a friss üzemanyag.

Szakemberként ma bizton állíthatom, hogy nincs semmi gond a Framatome-mal, hiszen a francia cég németországi üzemében, Lingenben orosz licenc alapján, vegyesvállalati formában készül majd Paks számára az üzemanyag, amit nyilván szigorúan ellenőriznek, hiszen a biztonság alapvetés az atomenergetikában. Más kérdés, hogy a sok évtizedes orosz know-how miként ültethető át zökkenőmentesen a Framatome németországi gyártóbázisán, de ne legyünk pesszimisták. A kérdés nyilván megoldható, ha azt kívánja a felek üzleti érdeke. Márpedig azt kívánja.

A versenytárs, az éppen kanadai tulajdonban lévő amerikai Westinghouse is igyekezett az ukrajnai háború miatt keletkezett piaci rést betölteni, csakúgy, mint a Framatome, igaz, az amerikaiak egyelőre nincs saját fejlesztésű, engedélyezett üzemanyaguk a paksi VVER–440-es reaktortípushoz.

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a dolgokat,

a jelenlegi geopolitikai helyzetben Magyarország és a többi közép-európai ország kézenfekvő megoldást választott a Framatome-mal szerződést kötve, hiszen így orosz koprodukcióban biztosított lesz az üzemanyagellátás. A washingtoni politikai hátszéllel nyomuló Westinghouse-nak viszont a finn mellett a bolgár és a cseh, illetve az ukrán piacra sikerült betörnie, de igazából nem tudni, hogy miként teljesít a nagyobb, ottani VVER–1000-es blokkok számára készült amerikai üzemanyag.

Amiből korábban nem kértek az érintett közép-európai erőművek, mert súlyos problémák voltak vele: deformálódtak a fűtőelem-kötegek a reaktorban. Jelenleg mély hallgatás övezi az (állítólag már létező) amerikai, a VVER–440-es orosz blokkhoz fejlesztett üzemanyag ukrajnai tesztüzemének tapasztalatait is.

De nézzük a jövőt! A Google vagy a Microsoft partnereivel kis moduláris sóolvadékos vagy éppen nátriumhűtésű egységeket (SMR) fejleszt az adatközpontok számára, és Románia, Lengyelország vagy éppen Ukrajna is vevő lenne ezekre. Csehországban a brit Rolls-Royce nyerte el a négy SMR építésére vonatkozó pályázatot és a CEZ energetikai vállalat tulajdont is szerzett a brit fejlesztőcégben. A többi projekthez hasonlóan ezzel is csak egyetlen probléma van: papíron vagy tetszetős 3D-s ábrán létezik csak egyelőre a technológia.

A nyugati országok – élükön az Egyesült Államokkal – kipróbált és üzemelő moduláris vagy éppen gyorsneutronos reaktortechnológiát még egyáltalán nem tudnak felmutatni, hiszen az utóbbi évtizedekben ezek tényleges fejlesztésére Oroszországon és Kínán kívül sehol nem áldoztak érdemben pénzt.

Ellenben máris előszerződések egész sorát kötötték a nyugati cégek a nem létező és nem bizonyított technológiára alapozva. De ne legyünk igazságtalanok – nem lehetetlen szinte a semmiből is nagyszerű, akár zseniális dolgokat létrehozni, akár rövid idő alatt is!

A legtöbb sebtében gründolt, főleg amerikai cég több évtizedes fejlesztési, gyártási, építési és üzemeltetési tapasztalat nélküli „forradalmi” technológiája egyelőre olyan, mint az egyszeri kertész fűzfán termett körtéje – ha körtének is néz ki, de jószerével ehetetlen. Oroszországnak viszont már van SMR-referenciája. A világon egyedülálló orosz atomjégtörő flotta hajóreaktoraival szerzett több évtizedes tapasztalat birtokában épített egy úszó atomerőművet két kis moduláris reaktorral, illetve 2028-ra szárazföldi SMR-rel is rendelkezik majd, és ilyet épít most Üzbegisztánnak is. Az oroszoknak több évtizedes tapasztalata van kereskedelmi üzemben áramtermelésre használt nátriumhűtésű gyorsneutronos blokkokkal, hatszáz, illetve nyolcszáz MW teljesítménnyel, de terveznek egy hasonló 1200 MW-os egységet, akár exportra is, és már épül egy háromszáz MW-os ólomhűtésű gyorsneutronos blokk.

Ezek lehetővé teszik a világon ma használt termikus reaktoros atomerőművek kiégett üzemanyagának feldolgozás utáni újrahasznosítását, azaz az üzemanyagciklus zárását, amivel több ezer évre ki lehet tolni a földi uránkészletek rendelkezésre állását, megoldva egyben a hulladékkezelés – az atomenergia társadalmi elfogadottsága szempontjából – kényes kérdését is.

A több százezer év helyett ugyanis háromszáz év alatt „lecseng” az orosz technológiának köszönhetően a leghosszabb felezési idejű aktinoidáktól megszabadított nukleáris hulladék, aminek ezért nem kell mélységi tároló. Minderről persze nem nagyon ír a nyugati média, amely tartja magát ahhoz, hogy Oroszországról vagy rosszat, vagy semmit.

Igaz, vannak kínos nyugati esetek, amelyek azért nem kerülték el a fősodrú nyugati média figyelmét sem. Az amerikai NuScale vállalat forradalmian újként hirdetett technológiával építendő kis moduláris reaktorprojektjei egy éve kerültek a hírekbe, miután az Iceberg Research pénzügyi elemző cég kiderítette, hogy a NuScale egész egyszerűen megtévesztette a befektetőket tavaly októberi bejelentésével, amely szerint a cég 24 SMR-t kívánt volna megvalósítani az amerikai szerverek áramigényének kielégítésére. Ám a projektről kiderült, hogy nincs realitása, ezért ki is hátrált a befektetők jó része. Az amerikai cég külföldi partnerei viszont vakon hisznek. Románia, Lengyelország és Ukrajna továbbra is kitart a még csak papíron létező kis modulárisreaktor-technológia mellett…

A fentiekre azért gondoltam felhívni a figyelmet, mert

Magyarországon már középtávon szükség lesz egy újabb atomerőműre, az ország újraiparosítása miatt is. Szóba jöhet akár egy kis moduláris reaktorokkal épülő atomerőmű is. Nyilván érdemes megvárni a nyugati fejlesztések eredményét, de a piacon már most van olyan elérhető, mondjuk ki nyugodtan, orosz reaktortípus, amely képes a teljesítményét széles határok között változtatni, ezért alkalmas lehet a hazai megújulók kiszabályozására is.

Fontos, hogy az adott technológiával kapcsolatban szakmailag meggyőző fejlesztési, gyártási, építési, oktatási, karbantartási és üzemeltetési tapasztalattal rendelkezzék a majdani technológia szállítója és az erről hozott döntésnél a szakmai érvek legalább akkora súllyal essenek majd latba, mint a politikai megfontolások.

A szerző atomenergetikai szakértő, az Atombiztos.org oldal tulajdonosa, szerzője és szerkesztője