Két héttel ezelőtt azzal zártam soraimat, hogy legközelebb folytatjuk az elittúltermelés és a tömeges elszegényedés jelenségének elemzését. Na de hát időközben Trump megnyerte a választást! Egyszerűen nem lehet nem erről írni! (Természetesen két hét múlva tényleg folytatjuk a korábban megkezdett témával.)

Sok helyen sokan elemzik az amerikai választási eredményeket. Bizonyára ön (az olvasó) is sok ilyet olvasott már. Szeretnék azonban kitérni egy, talán kevésbé vizsgált, ám elgondolkodtató aspektusra.

Tulajdonképen annyira szürreális volt az egész történet, annyira valószínűtlen, hogy ha már egyszer odáig eljutott a merénylő, hogy pre­mier plánban meghúzhatta a ravaszt, akkor hogyan fordulhatott elő, hogy – egy apró, hirtelen fejmozdulat miatt – a lövés végül csak az elnök fülét súrolta.

Persze mindig mindent meg lehet racionálisan, materiálisan is magyarázni. Az embert (pláne a még meg nem született gyermeket) is lehet puszta sejthalmaznak nevezni, tagadva az élet szakrális mivoltát, a lélek és a Teremtő létezését. És igen, lehetnek véletlenek. Nem kell az élet minden egyes apró történése mögött valamilyen nagy dolgot, magasztos célt, bonyolult összefüggéseket keresni. No de azért ez nem egy apró történés volt…

Akkori cikkemre Tóta W. Árpád reagált (bizonyára többen is, de a pöcegödörben az ember nem kotorászik hosszan), a tőle szokásos gúnyos, blaszfémiával teli hangnemben. Azt fejtegette, micsoda gazember ez a Jézus, aki megölt egy ártatlan családapát. Merthogy a Trump mellett elsüvítő golyó sajnos valóban telibe talált mögötte a lelátón egy embert (Corey Comperatore), aki civil résztvevőként, a családjával volt ott a rendezvényen. Tóta W. érvelése a legaljasabb, tőlük persze megszokott csúsztatás és hangulatkeltés. Még véletlenül sem a merénylő a gazember, pláne nem az ilyen, mentális zavarral küzdő, de szabadlábon járkáló fél­őrülteket – Tótához hasonlóan – folyamatosan Trump (meg persze Orbán és az egész jobboldal) ellen hergelő, burkoltan a gyilkosságot is legitim eszköznek beállító médiamunkások és megmondóemberek serege. Hanem Krisztus.

Nem feladatunk, s nem is lenne ildomos Trump és Corey Comperatore között bármiféle összehasonlítást tenni, emberi mivoltukban bárhogyan is minősíteni őket. És hosszas, spirituális elmélkedésbe sem szeretnék kezdeni arról, hogy mindig is voltak mártírok a világban, akik életük (szándékos vagy vétlen) feláldozásával másokért, a világért, egy nagyobb jóért tettek. S persze könnyű a klaviatúra mögül ezt leírni, nyilván egyikünk sem tudja beleélni magát Corey Comperatore özvegyének, gyerekeinek helyzetébe. Azt azonban tudjuk, hogy az asszony pontosan így tekint volt férjére: hősként.

Aki ráadásul önkéntes tűzoltó is volt, tehát az önfeláldozás nem állt tőle távol. Az esetet követően Trump személyesen is találkozott az özveggyel, és együttérzését fejezte ki. „Corey hősként halt meg, aki saját testével védte meg a családját a veszélytől.” Ezt pedig már nem is Trump mondta, hanem Pennsylvania állam (ahol az eset történt) kormányzója, Josh Shapiro. Aki demokrata színekben politizál, tehát a legkevésbé sem mondható Trump támogatójának. (Érdekesség, hogy sokáig versenyben is volt az alelnökjelöltségért, és sokak szerint vele több esélye lett volna Kamala Harrisnek, mint az iskolai fiúvécékbe kötelezően tamponautomatákat elhelyeztető Tim Walzzal. Zárójel bezárva.)

Hogy tehát Corey Comperatore ­sorsfeladatát teljesítette-e be, a lelke és Isten által közösen kijelölt út része volt-e (vagy nevezzük karmikusnak, ha valaki feltétlenül más vallásban szeretne hinni) a mártírhalála, ezt a kérdést most ne feszegessük jobban. De elmondhatjuk, és az azóta megnyert választás tükrében ebben megerősítést is kaptunk, hogy Trumppal Istennek, Jézusnak még tervei voltak, s továbbra is vannak.

Ez látszik abból is, ahogy politikai ellenfelei, a baloldali celebek, megmondóemberek, illetve az ő hiszterizált, Trump-elmezavar szindrómában (TDS – Trump Derangement Syndrome) szenvedő követőik reagálnak. Persze az természetes, ha szomorúak vagyunk, amikor nem a mi politikai jelöltünk nyer, pláne ha emocionálisabban állunk a kérdéshez, számunkra fontos ügyekben az ellenfél nagyon más, nekünk fájó álláspontot képvisel. 

Mert ő – állítólag – nőellenes, rasszista, náci, Hitler, el akarja venni a nők jogait… Semmilyen racionális érvük nincs – pusztán csak hisztériáznak.

Pontosabban nem; ez nem puszta hisztéria. Ez sátáni önkívület. Ne féljünk kimondani azt, ami miatt a mai materiális világban akár ki is gúnyolhatnak minket, de attól még nagyon is igaz: a jó és a gonosz, Isten és a sátán küzdelme zajlik a szemünk előtt. Nyilván ez mindig is így volt, ilyen a világ, a sátán természeténél fogva nem hajlandó beletörődni a vereségbe, az alárendeltségbe. És nyilván mindig is próbálkozott, csak valahogy amikor a történelmet szemléljük, kevésbé szembetűnő az események mögött zajló spirituális küzdelem. Ezeknek nincs tárgyi nyoma, míg a fegyveres küzdelmeknek igen. Ettől még persze a francia (vagy akár az orosz) forradalomban könnyedén felfedezhetjük a sátán munkálkodását. Amikor Robespierre létrehozta a „Legfőbb lény kultuszát”, saját magát nemcsak főpapnak megtéve, hanem Isten helyébe állítva, az maga a vegytiszta sátánizmus. De Lenin vagy Sztálin öldöklését (csakúgy mint Hitlerét) szintén nehéz pusztán világi indíttatással magyarázni.

És lehet, hogy az egész dolog ciklikusan jelentkezik. A világháborúk borzalmai után az emberek békére, stabilitásra vágytak, talán jobban is fordultak Krisztushoz, a sátán pedig eközben szép csendesen erőt gyűjtött. És ahogy az emberek ismét egyre jobban elfordultak Istentől, számára is ismét egyre jobban megnyílt a terep.

Mert ne feledjük: Isten a teremtéskor szabad akaratot is adott. És ezzel mindannyian rendelkezünk. Istennek van egy terve mindannyiunkkal (amit a fizikai születésünk előtt a lelkünk „egyeztetett” vele), de mi döntjük el, hogy az ő útján járunk-e vagy sem. És még csak az sem biztos, hogy ha nem, akkor a sátán útján járunk. (Danténál is ott vannak a pokol tornácán az „erkölcsös pogányok”.) De ha az emberek egyre kisebb része hívja be Krisztust az életébe, akkor egyre kevesebben is vannak felvértezve a gonosz ellen.

Ábrahám Róbert (igen, aki Lakatos Márk lebuktatásában oroszlánrészt vállalt) szokta mondani, hogy napjaink sátánistái nem úgy néznek ki, ahogy eredendően elképzeljük őket. Szúrós tekintettel, véreres szemekkel, hosszú karmokkal, sötét ruhákban, fordított keresztekkel és egyéb ékszerekkel a testükön (ahogy egy inkább komikus, mint ijesztő norvég black metal zenekar – szoktam én hozzátenni Robi leírásához), hanem úgy, mint egy 444-es vagy telexes újságíró. És persze mindig jót nevetünk ezen a jellemzésen, de tényleg: ezek az emberek gonosz erőket szolgálnak. (A véreres szem ráadásul stimmelni is szokott, náluk leginkább a fűtől.)

A Demokrata Párt persze nem eredendően gonosz; egyszerűen csak megszállták a gonosz erők. Mert a világban a sátán a hatalmat világi eszközökkel, világi ügynökökön keresztül próbálja megszerezni. Woke-izmus, genderideológia, a nemzetek felszámolása és a homogén emberfaj („homo sovieticus” – ismerős?) létrehozása… Az egész teremtést felül akarja írni.

Az amerikai jobboldal ösztönösen felismerte, hogy erről van szó, és ma már nyíltan, újra egyre bátrabban ki is merik mondani Jézus és Isten nevét a politikai érveléseikben is. Nem olyan ördögtől való dolog ez (hogy ezzel a szándékos képzavarral éljek); az Egyesült Államok alkotmányában is benne van Isten, és hogy a jogokat tőle eredeztetik. Nem „emberi jogok” ezek, hanem az ember Istentől kapott jogai. Nemcsak szemantikailag, de szintaktikailag is nagyon fontos különbség!

Trump győzelme után számtalan helyen kezdtek nemcsak tapsolásba, éneklésbe, táncba (és bizonyára italozgatásba, bízva Isten bocsánatában), hanem spontán imádkozásba is. Hálát adva az Úrnak, hogy megmentette Amerikát nemcsak egy káros politikai garnitúrától, hanem magától a gonosztól is. 

Isten általában nem közvetlenül avatkozik be, hanem a szolgáin keresztül. (A merénylet talán kivétel volt.) Akik persze maguk is gyarló emberek. Olyan, hogy „jó keresztény”, olyan nincs. Ezt csak az ateisták kérik rajtunk számon. Azt pedig csak a neomarxisták gondolják magukról, hogy ők hibátlanok. De a keresztény ember önmagán túlmutatóan, önmagát Istennek felajánlva teszi a dolgát. És ezt láttuk a győzelem után is. Amikor például Charlie Kirk, a Turning Point USA nevű, konzervatív egyetemistákat tömörítő szervezet vezetője, a Trump-győzelemhez a fiatalok körében talán legnagyobb mértékben hozzájáruló influenszer-aktivista nyilvánosan elsírta magát az eredmény láttán. Megható, magával ragadó volt nézni. Ahogy nem büszkén kihúzta magát, hanem meghajolt.

Ezt a győzelmet tényleg Krisztusnak köszönhetjük. Ő adta az erőt a sok-sok embernek, a sok-sok munkához, ahhoz, hogy idáig jutottunk. God Bless the USA!