Mókás, amikor az emberek azt gondolják, hogy a tetteiknek nincsenek következményeik.
Amennyire visszaemlékszem a világ gonosztevőire, hadvezéreire, nagy hatalmú uraira, szinte mindannyian nyomorultan pusztultak el – ellentétesen azzal, amit udvartartásuk és a nagyvilág a ragyogó életrajzuk okán elvárt volna. Nagy Sándor lényegében halálra itta magát, miután fiú szeretőjével, Héphaisztionnal már előzőleg végzett az alkoholizmus. Julius Caesart jól irányzott tőrdöfésekkel segítették át a másvilágra. Római császárok egész sorát mészárolták le, aprították miszlikbe, ahogyan később az angol és a francia királyt is kivégezték. Ahogyan az orosz cárt is, akit családjával lőttek agyon a bolsevikok egy pincében. Napóleonnak száműzetésben, összetörten kellett meghalnia, Sztálin gutaütést kapott, összevizelte magát, úgy találtak rá a szobájában. Hitler a bunkerban előbb házasságot kötött Eva Braunnal, majd mindketten öngyilkosok lettek. Hadd ne soroljam, hány teljhatalmú vezető végezte csúfosan, és ezen a tényen az sem változtat, hogy annak előtte mindenki rettegett tőlük, de legalábbis csodálta erejüket, eltökéltségüket.
Sokáig nem értettem, hogy a rossz olykor miért kerekedik felül, s hogy a végső titkok közelébe hogyan férkőzhet oda a sötétség. Hiszen a világosság birodalmában csakis boldogan, tisztán és szabadon szabad ragyogni. Aztán egy szép napon megértettem, hogy a fausti hagyomány („rosszra tör és jót mível”), amelyet Bulgakov olyan fontosnak tartott, hogy A Mester és Margarita mottójául is odabiggyesztett, pontosan eligazít bennünket.
A rossz ugyanis szintén a teremtés része, nem véletlen, hogy Lucifer vezet bennünket végig Az ember tragédiájában.
Érdemes szemrevételezni, Madách hogyan mutatja be, majd távolítja el a művéből Lucifert. Amikor a sötétség ura a teremtésről szól, gúnyosan „műkedvelőnek”, valamint „sárba gyúrt kis sziklának” nevezi az embert, vagyis kétségeket támaszt. Ez voltaképpen természetes, hiszen a sötét szubsztancia ura a bizonytalanság kiterjesztésével zavarja össze a harmóniát, a tökéletes alkotást. Az ember tragédiája utolsó oldalain – miután végigvezette az emberpárt a különféle földi színtereken, és igyekezett a saját nihilizmusát kiárasztani rájuk – Lucifer lényegében eloldalog. Amikor az Úr megjelenik („A porba, szellem! Előttem nincsen nagyság!”), Lucifernek már csak annyi ereje marad, hogy értelmére hivatkozzon, neki az érzelmes családi jelenet, tudniillik az Úr és az ember találkozása „végtelenül unalmas”.