Mókás, amikor az emberek azt gondolják, hogy a tetteiknek nincsenek következményeik.
Amennyire visszaemlékszem a világ gonosztevőire, hadvezéreire, nagy hatalmú uraira, szinte mindannyian nyomorultan pusztultak el – ellentétesen azzal, amit udvartartásuk és a nagyvilág a ragyogó életrajzuk okán elvárt volna. Nagy Sándor lényegében halálra itta magát, miután fiú szeretőjével, Héphaisztionnal már előzőleg végzett az alkoholizmus. Julius Caesart jól irányzott tőrdöfésekkel segítették át a másvilágra. Római császárok egész sorát mészárolták le, aprították miszlikbe, ahogyan később az angol és a francia királyt is kivégezték. Ahogyan az orosz cárt is, akit családjával lőttek agyon a bolsevikok egy pincében. Napóleonnak száműzetésben, összetörten kellett meghalnia, Sztálin gutaütést kapott, összevizelte magát, úgy találtak rá a szobájában. Hitler a bunkerban előbb házasságot kötött Eva Braunnal, majd mindketten öngyilkosok lettek. Hadd ne soroljam, hány teljhatalmú vezető végezte csúfosan, és ezen a tényen az sem változtat, hogy annak előtte mindenki rettegett tőlük, de legalábbis csodálta erejüket, eltökéltségüket.
Sokáig nem értettem, hogy a rossz olykor miért kerekedik felül, s hogy a végső titkok közelébe hogyan férkőzhet oda a sötétség. Hiszen a világosság birodalmában csakis boldogan, tisztán és szabadon szabad ragyogni. Aztán egy szép napon megértettem, hogy a fausti hagyomány („rosszra tör és jót mível”), amelyet Bulgakov olyan fontosnak tartott, hogy A Mester és Margarita mottójául is odabiggyesztett, pontosan eligazít bennünket.
A rossz ugyanis szintén a teremtés része, nem véletlen, hogy Lucifer vezet bennünket végig Az ember tragédiájában.
Érdemes szemrevételezni, Madách hogyan mutatja be, majd távolítja el a művéből Lucifert. Amikor a sötétség ura a teremtésről szól, gúnyosan „műkedvelőnek”, valamint „sárba gyúrt kis sziklának” nevezi az embert, vagyis kétségeket támaszt. Ez voltaképpen természetes, hiszen a sötét szubsztancia ura a bizonytalanság kiterjesztésével zavarja össze a harmóniát, a tökéletes alkotást. Az ember tragédiája utolsó oldalain – miután végigvezette az emberpárt a különféle földi színtereken, és igyekezett a saját nihilizmusát kiárasztani rájuk – Lucifer lényegében eloldalog. Amikor az Úr megjelenik („A porba, szellem! Előttem nincsen nagyság!”), Lucifernek már csak annyi ereje marad, hogy értelmére hivatkozzon, neki az érzelmes családi jelenet, tudniillik az Úr és az ember találkozása „végtelenül unalmas”.
Ekkorra azonban kiderül, hogy az Úr a világmindenség parancsolója, a végső döntés az övé, és hogy mindenki más a Tragédiában csak szaglássza a teremtés virágait, de nem érti a virágzás értelmét. Az Úr végül így szól a rossz szerepéről: „Te, Lucifer meg, egy gyürű te is Mindenségemben – működjél tovább: / Hideg tudásod, dőre tagadásod / Lesz az élesztő, mely forrásba hoz, / S eltántorítja bár – az mit se tesz – / Egy percre az embert, majd visszatér. / De bűnhődésed végtelen leend / Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol, / Szép és nemesnek új csirája lesz.” Majd az Angyalok Kara szólal meg, ekkor emelkedik fel Madách a végső titkokhoz, sorsunk és létezésünk értelméhez: „Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme, / S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsúl áll Isten kegyelme. / Tégy bátran hát, és ne bánd, ha / A tömeg hálátlan is lesz, / Mert ne azt tekintse célúl, / Önbecsét csak, ki nagyot tesz, / Szégyenelve tenni másképp; / És e szégyen öntudatja / A hitványat földre szegzi, / A dicsőet felragadja, – Ámde útad felségében / Ne vakítson el a képzet, / Hogy, amit téssz, azt az Isten / Dicsőségére te végzed, / És ő éppen rád szorúlna, / Mint végzése eszközére: / Sőt te nyertél tőle díszt, ha / Engedi, hogy tégy helyette.”
Ez volna hát a titok, a feladat és a remény. A rossz tehát óhatatlanul jót is teremt, hiszen ha nem kerekedik felül bennünk a sötétség, hanem a világosságot választjuk, akkor ellenálltunk a kísértésnek, erősebbek lettünk. Erről van szó a Faustban és A Mester és Margaritában is: lehetséges forgatókönyv az életben, hogy a rosszra törés és jót mívelés olykor együtt mutatkozik. De a lényeg mindig a cél, nem pedig a megtett út. Keleten vagy az ókori Hellászban úgy fogalmaztak volna, hogy a végső, megnyugvó lelkiállapotban isteni lényegünket kiterjesztjük, emberi és állati énünket pedig visszaszorítjuk. Végső soron ezért nem lehetséges csakis racionálisan megítélni az életünket (aligha véletlen persze, hogy Lucifer is az értelmét védelmezi, amikor az Úr megjelenik, és helyreállítja az igazságot).
Valójában egyetlen módon érhetjük el a Teremtő Istent: ha kegyelemért fohászkodunk, mert ha erre nem vagyunk képesek, akkor bezárjuk magunkat szűkre szabott és korlátokkal teli saját rendszerünkbe.
Abból pedig sem filozófiai, sem tudományos, sem művészi eszközökkel nem törhetünk ki, mindenki előtt lecsapódik az elénk állított sorompó. Így aztán a régieknek lesz igazuk, bencés és reformátor elődeinknek, akik nem véletlenül mondták és írták, hogy ora et labora (vagy orando et laborando), hiszen az imádság és a munka a legfontosabb az ember számára. A kegyelem óhajtása és a saját akaratunk ötvözete vagy, ha jobban tetszik, az isteni segítség és a magunk cselekvésének egysége.
A Szentírásban igeszakasz szól hatalmunk korlátairól és természetéről. „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett. Aki tehát ellene szegül a hatalomnak, az az Isten rendelésének áll ellen; akik pedig ellenállnak, azok ítéletet vonnak magukra.” (Róm. 13, 1–2.) Ilyen egyszerű volna? Tulajdonképpen igen, bár a nem hívő ember hajlamos a véletlent és a balszerencsét okolni szerencsétlenségéért, holott az isteni igazságszolgáltatás minden teremtett lényt utolér. Hiszen magát az életet is attól kaptuk, akihez majd visszatérünk, a saját sorsunkról pedig nem mi rendelkezünk, bár a döntéseinkért felelünk. Minden más jórészt csak teória és kételkedés – mint láttuk, ezek Lucifer legerősebb fegyverei.
Ha a fentieket megértettük, többé nem aggódhatunk semmiért. Ami rosszat kapunk, nem szerencsétlenség, valamifajta véletlen baleset, hanem életünk szükséges próbatétele.
A politikusnak, aki másokért is felel, és hatalmában áll a közösség javáért vagy ellen tenni, különösen nagy a felelőssége, ha Lucifer útjára tér. Ha Magyar Péterként csak annyit képes mondani választóinak és másoknak, hogy no fucking way, azzal még semmit nem tett a világosság kiterjesztéséért.
Sokkal inkább sodródik az elkerülhetetlen vég, a csúnya és tragikus végkifejlet felé, amelynek eredetéről lehetnek kétségeink, de hogy bekövetkezik, teljességgel bizonyos. Változtatni azonban soha nem késő, és ha az ember újrakezdi az életét, ha megérti, majd kijavítja bűneit, hibáit, akkor megláthatja a fényt az alagút végén. Hiszen az Úr a végén mindig megjelenik, és Lucifer olyankor elszelel, mert az ő ideje lejárt, működése megszűnt, szándéka kisiklott. Ez volna talán a történelem értelme.
