Tim Walz, az amerikai Demokrata Párt alelnökjelöltje kijelentette, hogy szerinte Donald Trump New York-i kampánynagygyűlése a húszezres befogadóképességű Madison Square Gardenben olyan volt, mint a harmincas években ugyanott rendezett náci tömeggyűlés. Egészen pontosan a náci gyűlés újrajátszásának nevezte a több tízezres tömeget vonzó és az Egyesült Államok további sok millió állampolgárának szimpátiájával találkozó, az USA egyik ikonikus helyén tartott rendezvényt.

Mindig éreztük, hogy a minnesotai kormányzóban egy kampánygéniusz veszett el, de ez a megnyilatkozása túltett eddigi zseniális, választóédesgető politikai manőverein is. Hisz kell-e annál nagyobb dobás elnökválasztás előtt, mint az, ha az alelnökaspiráns lenáciz több tízezer potenciális szavazót? Sőt rögtön helyesbítenünk kell magunkat: valójában valamennyi, republikánusokkal rokonszenvező embert lenácizott, mivel csak amiatt nem mentek el még többen a legendás koncertterembe, mert nem fértek be, illetve az óriási távolságok miatt sok millióan csak televízión, interneten keresztül tudták követni. 

Ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy indirekt módon a Madison Square Gardent is a nácizmus szálláscsinálójának gyanújába keverte, leszögezhetjük: az amerikaiak széles tömegeit, s kiváltképp a zenerajongókat sikerült vérig sértenie. Előfordulhat persze, hogy csak főnökét, Kamala Harrist akarta utánozni, aki Donald Trumpot nemtelen egyszerűséggel lefasisztázta.

Megállapíthatjuk tehát: a minnesotai kormányzó megbízható pontja a republikánus választási kampánynak, akinek kontraproduktív megnyilvánulásaira bizton számítani lehet. Ebbéli képességeit megcsillogtatta akkor is, amikor összekeverte Iránt és Izraelt. Természetesen ezt az őrületes betlijét éppúgy nemigen lehet fellelni a balos takarító sajtóban, miként a nácizását is hiába keresné bárki náluk.

Mellette szól azonban, hogy Walz legalább csupán összetévesztette Iránt Izraellel. Kamala Harris hivatalban lévő alelnök nagy valószínűséggel azt sem tudná, hogy ezek az országok hol vannak a térképen. Kérdés persze, hogy ha Mel Gibson szerint Kamala Harrisnek annyi az IQ-ja, mint egy kerítésoszlopnak, mit mondana Tim Walzról.

Iméntieknek a hazai politika szempontjából is van jelentősége, és nem csupán azért, mert az amerikai elnökválasztás a mi jövőnket is alapvetően befolyásolja. Ezt az unintelligens, sematikus támadó modellt alkalmazza ugyanis az európai és az itteni baloldal is. Az amerikai példa szolgai átvétele számukra nem pusztán ajánlatos, hanem egyenesen kötelező.

A hazai baloldali vizeken szintén dúl az antiracionalizmus, az ész trónfosztása. De azért van fejlődés – visszafelé! Mostanra a Tisza Párt viszi a prímet, amelynek fővárosi képviselői két éve már távozott vezetőket akarnak leváltani posztjukról. Az ötmillió forintos havi fizetéssel kibélelt európai parlamenti képviselőik pedig a székek kényelmetlenségére s hátfájásra panaszkodnak. Ami persze nem gátolja meg őket abban, hogy akkurátusan mindenben a magyar érdekek ellen szavazzanak.

Ők már nem patkányoznak, mint az MSZP, nem mondják azt, hogy a konzervatív szavazók olyanok, mint a sötétben tartott, trágyával etetett gombák, miként a Tisza-vezér messiás elődje, Márki-Zay Péter tette. 

Majd a nagyzási hóbortban szenvedő Magyar Péter úgy fejezte be beszédnek hívott üvöltözését, ellentmondást nem tűrő operettdiktátori tónusban: „Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”

Hogy mi értelme van a választók állandó gyanúsításának, alpári szidalmazásának, miközben az intellektuális színvonaluk állandóan esik? Csak annyi, hogy a baloldal soha nem próbál megnyerőnek mutatkozni, helyette inkább el akarja rettenteni az embereket attól, hogy a jobboldalra szavazzanak. Eközben viszont mazochistáknak nézik a szavazópolgárokat, akik kimondottan imádják, ha pocskondiázzák, sértegetik, fenyegetik őket. Bejöhet ez? Tévedésükre szabad választások formájában szokták a tömegek emlékeztetni őket.