Mindenesetre 400 oldalas dolgozatát megírta, amit még az unió hozzá kötődő balliberális oldalán is bíráltak; sokan egészen elkeserítőnek tartják jelentését, ami mindenre jó, csak arra nem, hogy kihúzza a csávából az EU-t. Az viszont jól és világosan látszik, hogy Draghi arra használta ki a nagy alkalmat, hogy az unió további centralizációját segítse elő. 

Van, aki úgy fogalmazott a 400 oldal kapcsán, hogy Draghi a neoliberális pénzügyi elit paradicsomává alakítaná Európát, Ursula von der Leyen hathatós közreműködésével.

A kritikusok szerint a Draghi-terv továbbra is egy értelmetlen energiapolitikára és egy átgondolatlan termelékenységi koncepcióra épít. Az energiapolitika egész egyszerűen öngyilkosság: továbbra is egy olyan „energiaátmenet” áll a középpontban, amely célul tűzi ki 2050-ig a zéró szén-dioxid-kibocsátást Európában, ami tulajdonképpen egy rossz viccnek tekinthető. A zéró kibocsátás egyszerűen elérhetetlen célkitűzés, ez már most jól látszik – többen módosítani is akarnak rajta –, de ha még meg is „csinálná” ezt az unió, az semmit nem változtatni a világ szén-dioxid-kibocsátásának robbanásszerű növekedésén. Már csak azért sem, mert Európa mindössze a szén-dioxid-emisszió 7-8 százalékáért felelős. Ezek a törekvések semmit sem számítanak, hiszen eközben az igazán meghatározó, fejlődőnek mondott országok – Kínától Indián át Latin-Amerikáig – minden fenntartás nélkül növelik a karbonkibocsátást, mert nem akarnak lemaradni a fejlődésben.

Draghi egyszerűen nem néz szembe az unió energiaszükségletével, amelyek a szél- és napenergiával nem megoldhatók, ezt már nagyon sokan bizonyították, nem beszélve a nukleáris energia fontosságáról. Kellene az olcsó orosz gáz, de hát ehhez képest Draghi számára Oroszország legyőzése és gazdasági tönkretétele az igazán fontos cél. Megszorításokról beszél, hol­ott egészséges iparpolitika kellene, s a Kínával szembeni gazdasági-kereskedelmi háború is nagyon rossz megoldás Európa számára, hiszen Európának rengeteg olyan termékre van szüksége, amelyeket leginkább Kínából tud beszerezni, mint gyógyszerek, vegyszerek, ritkafémek stb., s akkor még nem is beszéltünk az elektromos autókat sújtó vámokról, amelyek következtében a német autóipar egyszerűen csődbe mehet (és ez minket is brutálisan érinthet, miközben nagyon nagy erőket össz­pontosítottunk az akkumulátorgyártásra és az elektromos autók gyártására, mind Kína, mind Korea révén).

Draghi szerint rengeteg pénz kell a beruházásokhoz, amelyek közös európai beruházások lennének, közös nagy cégekkel, tehát itt is megjelenne egyfelől a tagállamok alávetettsége, valamint a hatalmas kölcsönök felvételének újabb terve.

És ez az a pillanat, amikor meg kell kérdeznem önöktől: hallottak már az ESM-ről, azaz az Európai Stabilitási Mechanizmusról? Ez a szervezet az eurózóna állandó mentőalapja, 500 milliárd euróval indult, de ez bármikor emelkedhet, ha a szervezet vezetői úgy döntenek, hogy hitelre van szükségük egyes országok megmentése érdekében. A lehívásokat pedig az európai adófizetőknek kell fedezniük, ha az adott ország erre képtelennek bizonyul.
Döbbenetes, de az ESM-et soha nem ratifikálta az összes tagállam. Mindenről az ESM igazgatótanácsa dönt: hitelt vehet fel tehát egyes tagállamok megmentésére, a tagországoknak pedig állniuk kell a költségeket. Itt sincs apelláta. Továbbá az ESM vezetői mentesülnek a bíróság eljárások alól, sértetlenséget élveznek hivatalos ügyeikkel kapcsolatban. Az ESM tehát egy meg nem választott, nemzetek feletti globalitás – de mégis az EU-hoz tartozik –, amely korlátlan számú mentőalapot oszthat ki a bankok között. Nicholas Rockefeller – vajon mit keres itt? – ezt gúnyosan úgy nevezte, hogy KMA-kártyájuk van (nem szívesen, de ideírom, mit jelent: „mindenki tehet egy szívességet”), vagyis azt csinálnak, amit akarnak.

És itt jön a lényeg, ami miatt az egész ­ESM-et idecitáltam: Mario Draghi is az ESM kezdeményezői, alapítói között van, aki éppen egy évvel az ESM megalakulása előtt, 2011-ben lett az Európai Központi Bank elnöke. Azé a banké, amelyik a pénzügyi világválság idején a „levegőből” szórta a pénzt a megszorult bankoknak, amelyet persze a polgároknak kellett végül fizetniük. (De hát tudjuk már jól: egyes bankok „too big to fall”, azaz túl nagyok ahhoz, hogy megszűnjenek.)

Itt jegyzem meg halkan, hogy anno 2012-ben Szlovákia megtekintette az ESM működési alapelveit és ellenállt a rendszer életbelépésének, látván annak teljes antidemokratizmusát, sőt zsarnoki lehetőségeit. Azt mondták akkor: mi egymilliárd eurót kapunk nettó, viszont ezek után 13 milliárd euróért vagyunk felelősek, ha éppen olyan döntést hoznak az ESM-ben.

Tudják, mi lett a következmény? Az Iveta Radicová vezette kormány néhány napon belül megbukott. Mind az EU, mind az ESM vezetése erélyesen fellépett az ellenálló kormánnyal szemben, s akaratuk erősebbnek bizonyult az ellenállóknál. Tizenkét év telt el az ESM megalakítása óta, s azóta – persze sok ok miatt – az európaiak életszínvonala nagyot zuhant.

Nekünk pedig 2025-ben az egyik legnagyobb küzdelmünk éppen az lesz, hogy ne a Draghi-féle terápia váljon uralkodóvá az unió­ban – mert akkor vége az uniónak és nekünk is –, hanem az Orbán Viktor által november nálunk kezdeményezett realista, józan budapesti nyilatkozat. Draghi terve és a budapesti nyilatkozat összecsapásának éve is lesz tehát 2025, és a tét óriási.

Itt tartunk, az unió zuhan az Egyesült Államok ölébe, valamint a gazdasági csődbe, hacsak a Patrióták és Donald Trump nem ment meg minket. De ez sem lesz pofonegyszerű. Ceterum censeo: ebből az unióból nekem elegem van.