Ismerjük a történetet – hallottuk, olvastuk, láttuk képeken, filmeken, online felületeken százszor, ezerszer, talán többször is. Azon a bő kétezer esztendővel ezelőtti éjszakán a júdeai Betlehem vidékén a mezőn pásztorok őrködtek a nyájuk mellett, s amikor az Úr ragyogó angyala megjelent előttük, nagy félelem töltötte el őket, de ő így szólt hozzájuk: „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, mely az egész népnek öröme lesz, mert ma megszületett nektek az Üdvözítő, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig a jel számotokra: találtok egy kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban.” Az angyal és a mennyei sereg távozása után a pásztorok Betlehembe siettek, ahol valóban megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket.
Ismerjük a történetet Lukács evangéliumából – de vajon értjük is?
Fülöp apostol is ezt kérdezte az etióp királynő kincstárnokától, aki Ézsaiás prófétát olvasta, és így válaszolt: „Hogyan érthetném, ha valaki meg nem magyarázza?” Ézsaiás (Izajás) próféta azt írta könyvében a Messiásról, hogy a születendő gyermeket az Örökkévaló Atyának (illetve az Örökkévalóság Atyjának) fogják nevezni. Mi, mai hívők és kételkedők, akiknek szeme előtt a betlehemi istálló jászolában fekvő csecsemő és a Szent Család idilli képe lebeg, vajon értjük-e az ószövetségi próféciát: egy újszülött kisfiú lesz az „örökkévalóság atyja”?!
És értjük-e, amit János evangéliumának elején olvasunk: „az Ige testté lett”, az örökkévaló isteni szó egy csöppnyi csecsemő alakjában halandó emberi testet öltött – karácsony szavunk a latin inkarnáció (testet öltés) szóból ered. A csecsemő, kisgyermek (olaszul, spanyolul infante) jelentése: szólni nem tudó. Vajon felfogjuk-e, hogy az isteni szó „szólni nem tudóvá” lett a betlehemi jászolban, majd felnőtt férfiként ő szólt az igazságról?
És értjük-e, hogy a teremtő Isten egyszülött Fia miért nem kacsalábon forgó fényes palotában, nem tisztes úri házban, még csak nem is egy szegény viskóban jött e világra, hanem egy istállóban?
Egy valódi istálló nem az a derűs, könnyed csarnok, amelyet a keresztény festők építettek Jézusnak, mintha szégyenkeznének azon, hogy Istenük nyomorúságban és szennyben feküdt – írja Giovanni Papini olasz író, aki szerint a betlehemi istálló sötét, piszkos és kissé büdös volt, s az alomszalma lucskos trágyává vált. Nagy Gáspár az egyik legszebb versében mégis azt vallja: „…kívül és belül: / poklosan örvényült, háborult világ, / de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”
És azt értjük-e, mit jelent a várakozás szentsége? Hogy arra várakozunk, ami már réges-rég megtörtént? A karácsony újra és újra alkalmat ad arra, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk: azzal, hogy Jézus beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből. Nem értjük? Nem baj. Nagyobb baj, ha nem is hisszük. Mert mint már Pascal megállapította: Istent a szív érzi, nem az ész.
„…valaki jár a fák hegyén / mondják úr minden porszemen / mondják maga a remény / mondják maga a félelem” – kopognak keményen Kányádi komor sorai. És ki nem fél közülünk? – kérdezi Pilinszky profetikus versében. A válasza: „A bárány az, ki nem fél közülünk, / egyedül ő, a bárány, kit megöltek. / Végigkocog az üvegtengeren / és trónra száll. És megnyitja a könyvet.”
János apostol az első levelében írja: a szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet. Karácsony a szeretet és az élet győzelme a félelem és a halál fölött, ahogy kétezer éve, úgy most is. A poklos, háborodott világban szerzett mindennapi tapasztalataink ellenére ez a valóság: Jézus, „a világ világossága” erősebb a sötétségnél, a gonosz minden hatalmánál. Ez az egyetlen reményünk.
