Néhány héttel ezelőtt cikk jelent meg a Wall Street Journal címlapján. Az írás megdöbbenve vonja le a következtetést: nem születik elég gyermek, aminek oka lehet az is, hogy nemhogy nem elég jó a családpolitika a tengerentúlon, tulajdonképpen nem is létezik. A megállapítás azonban nem csak az Egyesült Államokban igaz: az ENSZ statisztikái szerint Európa teljes népessége csökkent a Covid-világjárvány idején, így jó úton halad afelé, hogy 2050-re negyvenmillióval zsugorodjon. Mindez pedig nem olyan meglepő: az Európai Unión belül lesajnált Magyarország hosszú évek óta kongatja a vészharangot: a kontinens tulajdonképpen a hatvanas évek óta folyamatosan öregszik, mostanra pedig még komolyabb fokozatra kapcsolt a trend. A Világgazdaság témában írt korábbi cikke szerint Európában mindössze két ország hallotta meg az idők szavát: Norvégia és Magyarország, amely államok az összes többinél többet költenek családtámogatásokra.
Míg az Egyesült Államok a GDP mindössze egy százalékát fordítja erre a célra a gyermekek adókedvezményei és az alacsony jövedelmű amerikaiakat célzó programok révén, Magyarország és Norvégia a GDP több mint három százalékát költi a családok támogatására irányuló különböző programokra – többet, mint amennyit a hadseregük fejlesztésére fordítanak.
Európa bajban van. Nemcsak a születésszámát tekintve, hanem értékrendjét, keresztény kultúráját, néhány tagállamban már állampolgárai biztonságát is veszély fenyegeti. A korábban család- és népesedéspolitikájában bezzegországként számontartott Franciaország is elesett az illegális migráció súlya alatt, noha korábbi, két egész feletti termékenységi rátáját is ennek köszönhette. Mára oda jutottunk, hogy van olyan tagállam, ahol a termékenységi arányszám az egye sem éri el: mindez annyit jelent, hogy az ottani szülőképes korban lévő nők életük során átlagosan inkább nem szülnek gyermeket, mint igen. Illegális bevándorlóink viszont vannak bőven: az északi államokban például már annyian, hogy az őslakosságot területileg is kiszorítják saját otthonukból. Ismerjük a mondást, hogy Svédországban nincsenek no go zónak: való igaz, mostanra inkább no go városok vannak.
Visszatérve a Wall Street Journal cikkére, az részletesen ismerteti a magyar modellt, kiemelve, hogy a „pronatalizmusként” (olyan politikai ideológia, amely az emberi szaporodást támogatja, vagy találóbban: úgy vélik, a nők legfőbb szerepe az, hogy gyerekeket szüljenek, ezzel növelve az ország natív lakosságának arányát) ismert születéstámogatás Orbán Viktor miniszterelnök szélesebb populista programjának kulcsfontosságú eleme. Bár a hazai ellenzék előszeretettel veszi elő a demográfia kérdését, és kiragadott adatokkal próbálja alátámasztani, hogy a magyar népesedéspolitika megbukott, érdemes az erre vonatkozó adatokat trendszerűen vizsgálni, ahogy egyébként mindenhol teszik.
A rendszerváltás után Magyarország termékenységi rátája összeomlott, 2010-re pedig egyenesen mélypontra került: egy nőre 1,25 gyermek jutott. A kormányváltást követő évtizedben azonban soha nem látott mértékben bővült a családtámogatási paletta, ami elsősorban azt célozta, hogy ne jelentsen a fiataloknak szegénységi kockázatot a családalapítás. Mert hogy a szocialista kormányok idején nemhogy megvonták a legtöbb családtámogatási formát a magyar szülőktől és gyermekektől, olyannyira nem támogatta a regnáló kormány a gyermekszületést, hogy még retorikájában is érezhető volt a negatív hozzáállás. Nem utolsósorban, ahogy ürült az államkassza, Gyurcsány Ferenc és köre elsőként az ilyen típusú szociális juttatásokat nyirbálta meg, majd jött sorban a többi is, aminek szintén hatása volt a gyermeket nevelő szülőkre.
2010-ben azonban nem csak az anyagi juttatások köre bővült jelentős mértékben, a társadalmi szemléletformálás is fontos eleme volt a mindenkori családügyi államtitkár programjának, ennek érdekében pedig számos olyan intézkedést és programot vezettek be, ami többek között a munkáltatókra is ösztönzőleg hat. Mindezeknek köszönhetően Magyarország termékenységi rátája 2021-ben 1,6 -ra emelkedett, ami óriási eredmény, főként annak tükrében, hogy a 2017-es migrációs hullámtól hazánk – sok más uniós tagállammal ellentétben – elzárkózott. Azok ugyanis elsősorban ezzel akarták népesedéspolitikájukat (is) megoldani.
Mostanra viszont az látszik, nemhogy ezt a problémát nem oldotta meg, sok újat is generált, ami mostanra kezelhetetlen méreteket öltött: olyannyira, hogy Svédország egyenesen fizet azoknak a betelepült migránsoknak, akik hajlandók hazamenni, nem is kis összeget. (Megjegyzendő, ez az összeg megegyezik az itthon elérhető babaváró támogatás összegével, amely nem az illegális bevándorlóknak jár, hanem azoknak a magyar fiataloknak, akik összeházasodnak és családot alapítanának.)
A nyugat-európai államok helyzetét egyébként jól jelzi az emberek elégedetlensége is, minden más híreszteléssel ellentétben ugyanis az európai választásokon sorra nyernek – nagy meglepetésre – azok a pártok, amelyek elsősorban és mindenekelőtt a migrációs kérdés rendezését és felszámolását tűzik zászlajukra.
Mindez pedig azt is jelenti, hogy az Európai Unió vezetése, amely még mindig ragaszkodik a kvótához és a multikulti utópisztikus, ám megvalósíthatatlan vágyához, nem a választók többségének álláspontját képviseli, ilyenformán pedig megérett arra is, hogy politikai fordulatot vegyen, vagy ismerje be kudarcát és adja át a stafétát másnak.
Kétnapos kihelyezett frakcióülést tartott Budapesten a Patrióták Európáért pártcsalád, amely a nyári európai parlamenti választások után alakult, egyfajta ellensúlyozásaként annak, hogy a patkóban tulajdonképpen megszűntek létezni a klasszikus jobboldali, keresztény-konzervatív frakciók. Érdekes átalakulásnak lehettünk szemtanúi például a Manfred Weber vezette Európai Néppárt kapcsán, amely mostanra még centristának sem mondható: egy az egyben a baloldali retorikát képviseli. Illegális bevándorlók, kvóta, háború, kettős mérce.
Ezzel szemben a Patrióták – ahogy Gál Kinga európai parlamenti képviselő megfogalmazta – éppen a brüsszeli vezetést szeretnék az épeszűség irányába visszaterelni, egyebek mellett a migráció kérdésében is. Ennek szükségességét jelzi az is, hogy az unásig erőltetett migrációs paktumból egyre több tagállam lépne ki, és folytat önhatalmúlag saját bevándorláspolitikát. A pártcsalád ennek érdekében politikai nyilatkozatot adott ki, amelyben a mostaninál jóval szigorúbb migrációs politikát sürgetnek Európában: többek között hatékony külső határvédelmet és az illegális határátlépések teljes tilalmát. Szorgalmazzák továbbá a menekültstátusok rendszeres felülvizsgálatát, illetve a bűncselekményt elkövető és szélsőséges nézeteket valló migránsok kitoloncolását az unió területéről. Emellett és ezzel összefüggésben fellépnének az bevándorlást segítő civil- és lobbiszervezetek ellen.
A Patrióták megalakulásának itt volt az ideje.
Erre pedig mostanra nemcsak mi, itt Magyarországon, hanem szerte Európában ráeszméltek a tagállamok, nem utolsósorban azok az állampolgárok, akikkel mind ez ideig megpróbálták elhitetni: a többség szolidáris és befogadó az illegális migránsokkal, velük van a baj, ha ezt nem tudják tolerálni.
Nem utolsósorban az Egyesült Államokban is látszik: az erős nemzetek felé a stabil és kiszámítható családpolitikán keresztül vezet az út, és csakis ott. Bár a huszonnegyedik órában vagyunk, fel kell ébredni. Máskülönben semmi nem marad abból, amit idáig felépítettünk.
