– Hű, de jó volt annak idején ez a Szűcs Lajos – mondogatta apám csillogó szemmel, én pedig azon gondolkodtam, vajon ki lehet az a Szűcs Lajos, de azért fél szemmel persze lestem, hogyan bánik a labdával, talán én is tanulok valamicskét, aztán villoghatok majd a Szentesi Kinizsi kölyökmeccsén. Film- vagy focinézés közben olykor meghámoztam egy narancsot vagy banánt is. Ilyesmit akkoriban szinte csak karácsonykor láthattunk, akkor sem sokat, de valahogy mindig jutott a fa alá. A gyermekkori karácsony illata: fenyő, narancs, valamint füstölgő gyertya, csokoládé, ez volt a szeretetkoktél az orrjárataink és a szívünk számára. Háromnapos csend és békesség ereszkedett a házra, senki nem csinált semmi hasznosat, leginkább pihentünk, aludtunk, beszélgettünk, olvastunk, aztán pedig rokonokat fogadtunk vagy látogattunk, így volt szokás akkoriban.

Előfordult, hogy máshol, idegenben karácsonyoztam, azt hiszem, életemben talán kétszer. Bármilyen kedvesen is bántak velem, mégis pótkarácsonyként éltem át, mégiscsak saját család dukál a valóságos ünnephez. Egyszer a budapesti albérletemben töltöttem egyedül a szentestét életem egyik mélypontján. Apám abban az évben halt meg, anyám külföldre utazott, a menyasszonyommal szakítottam, és egyáltalán nem éreztem jól magam a munkahelyemen. Emlékszem, semmihez sem volt kedvem, még tévézni vagy mászkálni sem, lefeküdtem az ágyra, a fal felé fordultam, majd elaludtam. Aztán másnap azzal az érzéssel keltem fel, hogy rendben, az idén nekem elmaradt a karácsony, de innen mégiscsak felfelé vezet az út, legalábbis érzelmileg, ha szabad így fogalmaznom – úgy is lett.

Felnőttként minden racionálisabb, ugyanakkor változatlanul szeretetteljes. Itt van pél­dául a karácsonyfa-vásárlás. Másoknak nyűg, nekem mindig érdekes és tanulságos kaland. Már az is, hogy éppen milyen fenyőfát választ az ember, hogyan csomagolják be, és persze az örök probléma, hogy az alját lefaragják-e vagy csak úgy odaadják, és nekünk kell majd beletuszkolni a tartójába (általában azért lefaragják). De az igazi ünnep mégis az, amikor a gyerek rácsodálkozik a sötétben kigyúló karácsonyi fényekre, meglátja az ajándé­kait, látjuk rajta, hogy boldog, mert talán pont arra vágyott, kerek most a világ.

Végezetül pár szót arról, hogy a karácsony lelki tartalma óhatatlanul változik, átalakul az idők során. Legfőképpen annak a személyes tudata, hogy keresztyének vagyunk, és Jézus születésére emlékezünk, egyre fontosabb az életemben. Nem gondolkodom már azon, hogy igaz-e a betlehemi születés legendája. Nem keresek tudományos szempontokat, nem igyekszem igazolni vagy cáfolni a karácsonyi történetet. Jó ideje inkább annak szakrális tartalma érdekel. Amikor belépünk a templomba (és nem csak karácsonykor, hanem bármikor), megérzem, ahogyan emberről emberre árad a jóság. Hogy akár a pap beszéde, akár a látszólag élettelen falak, a padok is mind-mind Isten dicsőségét hirdetik.

A karácsony valóban nem emlékünnepség, ajándékozási ceremónia, zsibvásár, hanem a szembesülés lehetősége. A karácsonyi történet valamennyi szereplője, a Szent Családdal, a keleti királyokkal, mindan­nyian Isten megtisztító kegyelmét közvetítik a XXI. századi embernek. A történet régi, nagyon régi, de amiről szól, egészen addig velünk marad, amíg gondolkodni, jót tenni és imádkozni tudunk létünk peremén, azon a kis szellemi mezsgyén, ahol egy ideig még szabadon járhatunk-kelhetünk. Isten végtelen kegyelmére, emberségünk örök próbáira figyelmeztet tehát bennünket a karácsony. Szólhatnak a harsonák, a fanfárok, lehet díszes és pazar az ünnep, de legbelül, a titkos tartományban mégis „csak” a tisztes szegénység, a szelíd báránykák és Mária mosolya jelzi, hogy megszületett az Emberfia, és hogy reménységünk van az örök életre.