Milyen a jó szurkoló: csürhe vagy szalonközönség?

A szurkolók viselkedését a mától az egyenes kieséses szakasszal folytatódó kézilabda-világbajnokságon is kiemelt figyelem övezi. Érthetően. Mert bár a lényeg természetesen a pályán zajlik, de a tévéközvetítésnek köszönhetően a mérkőzéseket mindenki látja, ami viszont a lelátón, a kulisszák mögött történik, arról csak szórványosan és megszűrve érkeznek hírek. Az emberi kíváncsiság pedig már csak ilyen: az emberelőnyös vagy éppen kétbeállós játék sportszakmai rejtelmeinek sokkal magasabb az ingerküszöbe, mint a balhénak, ha elcsattan egy pofon vagy ha éppenséggel egy hírességet megköpködnek.

Az északmacedón válogatott az első félidőben sokáig vezetett Hollandia ellen — Az északmacedón szurkolók rendre hazai pályává varászolták a varasdi arénát

Varasdon, ahol a magyar válogatott is szerepelt a csoportkörben és a negyeddöntőben, utóbbira is láthattunk példát. A korábbi világversenyek alapján a magyar játékosok lélekben felkészültek arra, hogy az Észak-Macedónia elleni mérkőzés átlagon felüli megpróbáltatásnak ígérkezik, nem is elsősorban a délszláv csapat játékosai, hanem a szurkolói miatt. Igazán szólhattak volna erről a rendezőknek, akiket teljesen felkészületlenül ért az autentikus balkáni buzdítás és miliő.

Az északmacedón szurkolók nyomot hagytak Varadon

Palasics Kristóf, a magyar válogatott kapusa is mesélhetne arról, mit kellett elviselnie az északmacedón drukkerektől, akik aztán a Hollandia ellen szoros küzdelemben elvesztett találkozó után végképp kivetkőztek magukból, helyesebben önmagukat adták. Aprópénz, söröspohár: ami csak a kezük ügyébe került, repült a játéktérre, emiatt nem lehetett megtartani a szokásos ceremóniát, a mérkőzés legjobbjának választott játékos ünnepélyes köszöntését, ráadásul Staffan Olssont, a hollandok játékosként valóban legendás svéd szövetségi kapitányát megköpdösték, ami még az amúgy irigylésre méltó szakembert is kihozta a sodrából.

A Nemzetközi Kézilabda-szövetség (IHF) illetékesei dúltak-fúltak, fenyegetőztek, aztán a Drávába dugták a fejüket. Talán úgy kalkuláltak, jobb tűrni, mint példát statuálni, azzal még jobban felhergelni az északmacedón drukkereket, s inkább arra adtak felhatalmazást a rendezőknek, hogy a magyar szurkolókkal keménykedjenek kicsit.

Még azt sem mondhatjuk, hogy a maguk szemszögéből ne hoztak volna jó döntést, a folytatásban a varasdi találkozókon már nem volt rendbontás.

A dolog másik és legalább ilyen érdekes fele persze az: mit gondoljunk az északmacedón drukkerekről? Balkáni csürhe – kínálja magát a sommás ítélet, de ennél azért összetettebb a kérdés.

A balkáni drukkerek nem a rendezőknek akarnak megfelelni

Először is, a két csapat egymás elleni meccsén három-négyszer annyi északmacedón buzdította az övéit, mint magyar, márpedig földrajzilag éppen fordítottja a helyzet: Szkopje háromszor akkora távolságra van Varasdtól, mint Budapest. Mondják, ausztriai vendégmunkások ugrottak át a szomszédba, de ezzel az erővel nemhogy Nagykanizsa, még Zalaegerszeg is lényegesen közelebb van Varasdhoz, mint mondjuk Graz. S még csak azt sem állíthatnánk, hogy úgy általában az északmacedónok tehetősebbek lennének a magyaroknál.

Ennél is lényegesebb, hogy az északmacedón szurkolók nem a rendezőknek, nem a finnyás, semleges ítészeknek, hanem a saját csapatuknak akartak megfelelni, az övéikkel akartak győzedelmes szövetségre lépni.

S tulajdonképpen elérték a céljukat: még ha nem is jutott be a legjobb nyolc közé, ami már eszelős bravúr lett volna, Észak-Macedónia a középdöntő II. csoportjában elért negyedik helyezéssel erőn felül teljesített.

Az sem véletlen, hogy az eddigi hat mérkőzése közül a magyar válogatott Hollandia ellen játszott a legjobban, kicsit szigorúbban: csak akkor játszott igazán jól szinte az elsőtől az utolsó percig. Hogy miért? Előzetesen is lehetett tudni, a legjobb nyolc közé vezető úton Hollandia jelenti a legnehezebb akadályt, ám nem csupán a Chema Rodríguez vezette szakmai stáb, hanem a magyar szurkolótábor is erre a találkozóra készült a legelszántabban, így akkor valóban azt a támogatást adta a csapatnak, amiben előzetesen minden meccsen reménykedtünk.

Nagyon drágák a jegyek a kézilabda-világbajnokságon

A horvát rendezőkkel közösen, hogy erről se feledkezzünk meg: egyértelműen a magyar válogatottra tekintettel, a magyar szurkolók jelenlétében bízva bonyolították le a D csoport, majd a II. középdöntős csoport mérkőzéseit a magyar határtól csupán negyven kilométerre fekvő Varasdon. Csakúgy, mint a 2018-as Európa-bajnokságon. Érdemes összevetni az akkori nézőszámokat a mostaniakkal: hat éve lényegesen több magyar ugrott át meccsről meccsre Varasdra, dacára annak, hogy a magyar válogatott három vereséggel már a csoportkörben elvérzett.

Mi lehet az oka ennek? Egyfelől nyilván a valóságtól elrugaszkodóan drága jegyárak. Varasdon a csoportkörben ötven, a középdöntőben nyolcvan euróért kínálták a legolcsóbb belépőket. Egy négyfős családnak egy varasdi kiruccanás üzemanyagköltséggel, némi étel- és italfogyasztással még varasdi szállás nélkül, az utat oda-vissza megjárva is legkevesebb kétszázezer forint. Másfelől talán a magyar szurkolók is kissé elkényelmesedtek.

férfi kézilabda világbajnokság középdöntők nézettség Osló — Érdektelenség. Életkép az oslói arénából a kézilabda-világbajnokság alatt (Fotó: Fotó: Nettavisen.no)

A norvégek és a svédek magukat büntették

S akkor mit gondoljunk a norvégokról? A sótlan skandinávok egyetlenegyszer sem töltötték meg csurig a tizenötezer férőhelyes oslói Unity Arénát, s fegyelmezetten ücsörögve, olykor unottan tapsikolva konstatálták, hogy a válogatottjuk előbb kikap Brazíliától, majd Portugáliától is, és lényegében esélytelenül evickél a középdöntőbe. A svédeket sem hozta lázba a világbajnokság, pedig Göteborgtól Oslo végképp nem fekszik leküzdhetetlen távolságra. A Portugália elleni döntetlen és a Brazíliától elszenvedett háromgólos vereség alkalmával talán éppen az a kevés energia hiányzott, amit a szurkolóik plántálhattak volna beléjük. Meglepetésre ők is kiestek már a második szakaszban. S ami a skandinávokat illeti, végképp ne kenjünk semmit az anyagiakra: kapaszkodjanak meg, Oslóban a középdöntőben is volt negyvenhét eurós jegy, azaz olcsóbban lehetett belépőhöz jutni, mint Varasdon!

A középdöntő végeztével aztán az IHF vezérkarával közösen amiatt sopánkodnak a norvégok, micsoda bukás lesz anyagilag a világbajnokság, mert a folytatásban két negyeddöntő mellett Oslóban rendezik az egyik elődöntőt, a döntőt és a bronzmeccset is.

Zágrábban bezzeg a Bahrein elleni nyitányt leszámítva, amikor „csupán” tízezren gyűltek össze, minden alkalommal telt ház volt, miként amúgy Herningben is, ahonnan a dánok masíroztak be a saját közönségük előtt a legjobb nyolc közé.

Balkáni csürhe vagy fásult skandinávok? – tehetjük fel a provokatív kérdést.

A magyar szurkolókat sem kellett félteni...

Először is, nem volt olyan régen, hogy ne emlékezzünk rá: 2018-ban a Szlovákia–Magyarország labdarúgó Eb-selejtezőn a magyar szurkolók csatatérré változtatták Nagyszombatot, s törtek-zúztak a stadionban is. Az 1999-es pozsonyi ugyancsak Eb-selejtezőről már nem is beszélve, ahová valóban hordaként özönlöttek be a magyar drukkerek.

Rendben, Szlovákia külön eset, máig nyomasztó az 1992-es Slovan–Fradi BEK-selejtező emléke. Mégis, amikor elítéljük az északmacedónokat, erről se feledkezzünk meg, s persze az említetteken felül is akadtak olyan alkalmak, amikor a magyar szurkolók túllőttek a célon.

A magyar kézilabda-válogatottnak Zágrábban is szüksége lenne a magyar szurkolók támogatására a Horvátország elleni negyeddöntőben a kézilabda-világbajnokságon — A magyar kézilabda-válogatottnak Zágrábban is szüksége lenne a magyar szurkolók támogatására (Fotó: Mirkó István)

Az igazi szurkoló több, mint fogyasztó

Manapság egy sportesemény akkor igazán eladható, akkor jövedelmező, ha sokoldalú élményt kínál. Étel, ital, játék, koncert, szerencsés esetben mindez egy helyütt a szurkolói zónában, ahol minden kapható, mi szem-szájnak ingere.

Egy meccs eredeti funkcióját tekintve mégis több annál, mint hogy az egyén szórakozását szolgálja. Elsősorban sportesemény és közösségi élmény. Az a fő cél, hogy nyerjen a csapat. A csapatunk. Akkor marad örök életre felejthetetlen élmény, ha mindenkit átitat annak az érzése, hogy győztünk. Mi. Együtt.

Ha játékos, csapat és szurkoló egymásra talál, akkor tényleg egyszerre lendül minden kéz vagy láb, mi mindannyian rúgjuk, dobjuk a gólt, a játéktéren küzdő sportoló nem érez fáradtságot, sem félelmet, elönti az ihletett érzés, a flow, benne ölt testet a közösségi erő. Szalonközönséggel nem megy. Aki már átélte, pontosan tudja, ez az igazi boldogság, nem az, amikor alanyai vagyunk csupán a fogyasztói társadalomnak, ami óhatatlanul a sportot is behálózza.

Irány Zágráb! – kiáltanám kurucos hevülettel. Hiba lenne lemaradni arról, hogy fővárosukban leckéztetjük meg a horvátokat. Ha nem is most vagy soha elszántsággal, de ha valamikor, hát most tényleg van esély arra, hogy hallassuk a hangunkat, és kivívjuk az egész – kézilabdás – világ elismerését.