A dolog másik és legalább ilyen érdekes fele persze az: mit gondoljunk az északmacedón drukkerekről? Balkáni csürhe – kínálja magát a sommás ítélet, de ennél azért összetettebb a kérdés.

A balkáni drukkerek nem a rendezőknek akarnak megfelelni

Először is, a két csapat egymás elleni meccsén három-négyszer annyi északmacedón buzdította az övéit, mint magyar, márpedig földrajzilag éppen fordítottja a helyzet: Szkopje háromszor akkora távolságra van Varasdtól, mint Budapest. Mondják, ausztriai vendégmunkások ugrottak át a szomszédba, de ezzel az erővel nemhogy Nagykanizsa, még Zalaegerszeg is lényegesen közelebb van Varasdhoz, mint mondjuk Graz. S még csak azt sem állíthatnánk, hogy úgy általában az északmacedónok tehetősebbek lennének a magyaroknál.

S tulajdonképpen elérték a céljukat: még ha nem is jutott be a legjobb nyolc közé, ami már eszelős bravúr lett volna, Észak-Macedónia a középdöntő II. csoportjában elért negyedik helyezéssel erőn felül teljesített.

Az sem véletlen, hogy az eddigi hat mérkőzése közül a magyar válogatott Hollandia ellen játszott a legjobban, kicsit szigorúbban: csak akkor játszott igazán jól szinte az elsőtől az utolsó percig. Hogy miért? Előzetesen is lehetett tudni, a legjobb nyolc közé vezető úton Hollandia jelenti a legnehezebb akadályt, ám nem csupán a Chema Rodríguez vezette szakmai stáb, hanem a magyar szurkolótábor is erre a találkozóra készült a legelszántabban, így akkor valóban azt a támogatást adta a csapatnak, amiben előzetesen minden meccsen reménykedtünk.

Nagyon drágák a jegyek a kézilabda-világbajnokságon

A horvát rendezőkkel közösen, hogy erről se feledkezzünk meg: egyértelműen a magyar válogatottra tekintettel, a magyar szurkolók jelenlétében bízva bonyolították le a D csoport, majd a II. középdöntős csoport mérkőzéseit a magyar határtól csupán negyven kilométerre fekvő Varasdon. Csakúgy, mint a 2018-as Európa-bajnokságon. Érdemes összevetni az akkori nézőszámokat a mostaniak­kal: hat éve lényegesen több magyar ugrott át meccsről meccsre Varasdra, dacára annak, hogy a magyar válogatott három vereséggel már a csoportkörben elvérzett.

Mi lehet az oka ennek? Egyfelől nyilván a valóságtól elrugaszkodóan drága jegyárak. Varasdon a csoportkörben ötven, a középdöntőben nyolcvan euróért kínálták a legolcsóbb belépőket. Egy négyfős családnak egy varasdi kiruccanás üzemanyagköltséggel, némi étel- és italfogyasztással még varasdi szállás nélkül, az utat oda-vissza megjárva is legkevesebb kétszázezer forint. Másfelől talán a magyar szurkolók is kissé elkényelmesedtek.

A norvégek és a svédek magukat büntették

S akkor mit gondoljunk a norvégokról? A sótlan skandinávok egyetlenegyszer sem töltötték meg csurig a tizenötezer férőhelyes oslói Unity Arénát, s fegyelmezetten ücsörögve, olykor unottan tapsikolva konstatálták, hogy a válogatottjuk előbb kikap Brazíliától, majd Portugáliától is, és lényegében esélytelenül evickél a középdöntőbe. A svédeket sem hozta lázba a világbajnokság, pedig Göteborgtól Oslo végképp nem fekszik leküzdhetetlen távolságra. A Portugália elleni döntetlen és a Brazíliától elszenvedett háromgólos vereség alkalmával talán éppen az a kevés energia hiányzott, amit a szurkolóik plántálhattak volna beléjük. Meglepetésre ők is kiestek már a második szakaszban. S ami a skandinávokat illeti, végképp ne kenjünk semmit az anyagiakra: kapaszkodjanak meg, Oslóban a középdöntőben is volt negyvenhét eurós jegy, azaz olcsóbban lehetett belépőhöz jutni, mint Varasdon!

Zágrábban bezzeg a Bahrein elleni nyitányt leszámítva, amikor „csupán” tízezren gyűltek össze, minden alkalommal telt ház volt, miként amúgy Herningben is, ahonnan a dánok masíroztak be a saját közönségük előtt a legjobb nyolc közé.

A magyar szurkolókat sem kellett félteni...

Először is, nem volt olyan régen, hogy ne emlékezzünk rá: 2018-ban a Szlovákia–Magyarország labdarúgó Eb-selejtezőn a magyar szurkolók csatatérré változtatták Nagyszombatot, s törtek-zúztak a stadionban is. Az 1999-es pozsonyi ugyancsak Eb-selejtezőről már nem is beszélve, ahová valóban hordaként özönlöttek be a magyar drukkerek. 

Rendben, Szlovákia külön eset, máig nyomasztó az 1992-es Slovan–Fradi BEK-selejtező emléke. Mégis, amikor elítéljük az északmacedónokat, erről se feledkezzünk meg, s persze az említetteken felül is akadtak olyan alkalmak, amikor a magyar szurkolók túllőttek a célon.

Az igazi szurkoló több, mint fogyasztó

Manapság egy sportesemény akkor igazán eladható, akkor jövedelmező, ha sokoldalú élményt kínál. Étel, ital, játék, koncert, szerencsés esetben mindez egy helyütt a szurkolói zónában, ahol minden kapható, mi szem-szájnak ingere.

Egy meccs eredeti funkcióját tekintve mégis több annál, mint hogy az egyén szórakozását szolgálja. Elsősorban sportesemény és közösségi élmény. Az a fő cél, hogy nyerjen a csapat. A csapatunk. Akkor marad örök életre felejthetetlen élmény, ha mindenkit átitat annak az érzése, hogy győztünk. Mi. Együtt.

Irány Zágráb! – kiáltanám kurucos hevülettel. Hiba lenne lemaradni arról, hogy fővárosukban leckéztetjük meg a horvátokat. Ha nem is most vagy soha elszántsággal, de ha valamikor, hát most tényleg van esély arra, hogy hallassuk a hangunkat, és kivívjuk az egész – kézilabdás – világ elismerését.