Sokan infantiliseknek tartják őket, akiknek sosem fog benőni a fejük lágya. Szórakoztatásukra hatalmas világhálózatok épülnek ki (Dopamin Land, Bubble Planet stb.), ahol a fiatal felnőttek gyermekként játszhatnak, idétlenkedhetnek. De ettől még nem kell elítélnünk őket – gondoljunk csak a vurstlira, a Vidámparkra. Keith Hayward dán professzor idén megjelent könyvében arról ír, hogy kultúránk megöli a felnőttkort, és a gyermekded filmek (Batman, Pókember, Ted-sorozat) tömkele­gére hivatkozik.

Komolyabb érv ennél, hogy önállótlanok; a gazdag országokban drámaian csökkent azok száma, akik harmincéves korukra elérték a felnőttkor hagyományos jellemzőit: elköltözés a szülői házból, anyagi függetlenség, házasodás, gyermekvállalás. A szülőkkel együtt élésben szerepet játszik, hogy manapság a legtöbb országban drágább a lakáshoz jutás, mint korábban. A házasság és a gyermekvállalás pedig – az általános vélekedés szerint – a továbbtanulás miatt tolódik ki. Az amerikai nők korcsoportonkénti szülési rátáinak vizsgálata azonban azt mutatta ki, hogy a szülések száma a legnagyobb mértékben a tovább nem tanuló, alacsony keresetű fiatal nők esetében csökkent, a felsőfokú végzettségűeké pedig nőtt. A termékenységi ráta azonban – Izrael kivételével – minden fejlett országban jóval a népesség szinten tartását biztosító 2,1 alatt van.

Jonathan Haidt amerikai szociálpszichológus szintén idén megjelent könyvében a fiatalok lelki egészsége miatt aggódik. Az amerikai fiatalok soha nem látott mértékben szenvednek mentális betegségekben. Egyötödük depressziós, és erősen emelkedik az öngyilkosságok száma. Szerinte az okostelefonok és a társasági média a fő ok. A fiatalok ahelyett, hogy kis, stabil, e világi közösségeket alkotnának, virtuális közösségekhez csatlakoznak, ahol mémek és kérészéletű mikrodrámák tornádója szórakoztatja őket és minden más iránt elvesztik az érdeklődésüket. Azt javasolja, hogy az okostelefonokat ki kell tiltani a iskolákból, meg kell akadályozni, hogy a kisgyerekek a közösségi médiát használják és hagyni kell, hogy szabadon rohangásszanak.

Ezt sokan így látják, de van, aki a mentál­egészségügyi ipar nyomulását véli felfedezni e vélemények mögött. Abigail Shrier amerikai író azt írja a Bad Therapyban, hogy manapság már nem illik lustának vagy butának nevezni egy gyereket; tanulási rendellenessége van és „neurodivergens”. (Éveken át foglalkoztam intézeti gyerekek nevelésével, és elképedve tapasztaltam, amikor úgy tíz évvel ezelőtt a diszlexiás minősítés után megjelent a „diszkalkuliás”, a matematikaóra alóli felmentés is.) Márpedig ha valakit e bélyegekkel illetnek, annál e tulajdonságok rögzülnek. Ahhoz hasonlóan, mint amikor valakit „transzgender”-kezelésben részesítenek.

Egyelőre ezek csak internetes játékok formáját öltik, de idővel majd az élet minden szegmensére kiterjednek – beleértve a gazdálkodást, gazdaságot is –, és eljutunk odáig, hogy lesz egy földi, valódi életünk, és lesz egy kreált, virtuális, ahol mindazt megtehetjük, elvégezhetjük, amire a valóságban nincs lehetőségünk. Ez kezdetben jópofa játéknak, szórakozásnak tűnik, de egy bizonyos szint és mérték után a való és valótlan világok majd óhatatlanul összekavarodnak a fejünkben, identitászavarhoz vezetnek.

Mindezzel párhuzamosan megy végbe majd az a folyamat, hogy a mesterséges intelligencia alkalmazása egyre kiterjedtebb lesz, és egyre több munkakört, feladatot fog átvenni tőlünk. Az információtechnológia bölcsei azzal vigasztalnak, hogy ez a folyamat nyit majd tág teret az emberi kreativitás és alkotás felé. De mindenkiből nem lehet majd programozó és MI-fejlesztő. És különben is, a fejlettebb mesterséges intelligenciák már képesek az alacsonyabb szintűek előállítására, programozására.

A középiskolában tanultak nem elegendőt az általános műveltséghez. Ráadásul ma már nem olvasnak, nem néznek híreket. Tájékozottságuk a szociális médiából felcsipegetett információk­kal egészül ki.

A felsőoktatás specialistákat képez, akik egyre többet tudnak egy egyre szűkülő témakörről, és – ahogy mondani szokás – a végén mindent tudnak a semmiről. Ráadásul az egyetemek szerepe csökken, és helyüket majd fokozatosan átveszik a szűken specializált online kurzusok. A felsőoktatás első három évé­ben, a bachelor- vagy alapképzésben szerintem minden intézményben kötelező jelleggel ugyanazokat az általános tárgyakat kellene tanítani. Ezek a következők lennének: matematika és informatika, természettudományok, az ember és társadalma (ebbe zsúfolva bele a genetikát, antropológiát, kultúrtörténetet, nyelvelméletet, kommunikációt, erkölcs és jogot, politológiát, szociológiát), humán diszciplína (történelem, irodalom, művészetek, filozófia), pszichológia és közgazdaságtan, természeti környezet és ökológia. Ezek közül azt a tantárgycsoportot, mely az adott intézmény profilja, természetesen részletesebben kellene tanítani. Az utolsó két éveben pedig, a diplomaírás éveiben egy olyan speciális témára kellene szűkíteni az oktatást, amely biztosítja a hallgató munkaerőpiaci elhelyezkedését.

Nyugat-Európa mai vezetőit politikai celebeknek tartom; akikből nem egy politikai közösség, hanem a média csinált vezetőt. A médiamegjelenésnek hihetetlenül nagy súlya van, és ez elsősorban pénzkérdés. 

Hogyan fognak az egyre komplexebb, átláthatatlanabb világban a mai fiatalok boldogulni? Hogyan lesznek képesek azt irányítani és kézben tartani? Hogyan lesznek képesek megkülönböztetni a valóságost a virtuálistól? Csak az átfogó tudás és alapos tájékozottság lehet ebben a segítségükre; az, ami most a legnagyobb veszélyben van.

A szerző közgazdász, társadalomkutató