Két neves amerikai újságíró 1935-ben ezt írta az akkori fiatalokról: „Egy egész generáció ­rothad el a szemünk láttára: apátia, kiábrándultság és bűnözés jellemzi őket.” Néhány év múlva ezek az apatikus és kiábrándult fiatalok százezerszámra estek el és ontották vérüket a második világháború csatamezőin és szabadították meg a világot – a szovjet hadsereg fiataljaival együtt – a német fasizmustól.

Ötven évvel később egy híres amerikai szerző arról írt könyvet, hogy az akkori fiatalok alkoholisták, bűnözők és állandóan a szexen jár az eszük. Cseh Tamás mindent túlélő részeges öregembere a Születtem Magyarországonban azt panaszolja, hogy fiából „idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat”, és unokája is „gyönge alak”. Antoine-ról és Désiré-ről pedig megállapítja, hogy „egyikük sem betonkemény, elszállnak az első szélre” és „hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul…” Az életből már kifelé tartó idős generációk minden korban aggódtak az utánuk következők miatt; vajon képesek lesznek-e átvenni a helyüket, betölteni a szerepüket. Így van ez most is, de a megállás nélkül mobilozó fiatalokat látván az öregek úgy érzik, aggodalmuk valóban megalapozott és indokoltabb, mint korábban.

Régebben a generációkat aszerint számolták, ahogy megszülettek az újabbak és a történelmi eseményekhez kapcsolták őket. Az informatika korában ez megváltozott; aszerint beszélünk X, Y, Z és alfa generációkról, hogy születésük idején hol tartott a digitalizáció. A Z generáció, a mai 15–25 évesek akkor születtek, amikor már a digitális technikák teljes tárháza rendelkezésre állt; ők a fejükön headsetet vagy fülhallgatót viselő, mobilozó, s a kettőt gyakran vezetékkel összekötő „digitális bennszülöttek”. 

Hatalmas információáradat veszi körül őket, ezek az informá­ciók alakítják személyiségüket, kapcsolataikat. Tanulási szokásaik, sőt olvasási mechanizmusuk is teljesen más: nem könyveket olvasnak, de még egy cikket sem olvasnak végig, hanem a hivatkozásokat, lájkolásokat követve forrásról forrásra ugrálnak az interneten.

Sokan infantiliseknek tartják őket, akiknek sosem fog benőni a fejük lágya. Szórakoztatásukra hatalmas világhálózatok épülnek ki (Dopamin Land, Bubble Planet stb.), ahol a fiatal felnőttek gyermekként játszhatnak, idétlenkedhetnek. De ettől még nem kell elítélnünk őket – gondoljunk csak a vurstlira, a Vidámparkra. Keith Hayward dán professzor idén megjelent könyvében arról ír, hogy kultúránk megöli a felnőttkort, és a gyermekded filmek (Batman, Pókember, Ted-sorozat) tömkele­gére hivatkozik.

Komolyabb érv ennél, hogy önállótlanok; a gazdag országokban drámaian csökkent azok száma, akik harmincéves korukra elérték a felnőttkor hagyományos jellemzőit: elköltözés a szülői házból, anyagi függetlenség, házasodás, gyermekvállalás. A szülőkkel együtt élésben szerepet játszik, hogy manapság a legtöbb országban drágább a lakáshoz jutás, mint korábban. A házasság és a gyermekvállalás pedig – az általános vélekedés szerint – a továbbtanulás miatt tolódik ki. Az amerikai nők korcsoportonkénti szülési rátáinak vizsgálata azonban azt mutatta ki, hogy a szülések száma a legnagyobb mértékben a tovább nem tanuló, alacsony keresetű fiatal nők esetében csökkent, a felsőfokú végzettségűeké pedig nőtt. A termékenységi ráta azonban – Izrael kivételével – minden fejlett országban jóval a népesség szinten tartását biztosító 2,1 alatt van.

Jonathan Haidt amerikai szociálpszichológus szintén idén megjelent könyvében a fiatalok lelki egészsége miatt aggódik. Az amerikai fiatalok soha nem látott mértékben szenvednek mentális betegségekben. Egyötödük depressziós, és erősen emelkedik az öngyilkosságok száma. Szerinte az okostelefonok és a társasági média a fő ok. A fiatalok ahelyett, hogy kis, stabil, e világi közösségeket alkotnának, virtuális közösségekhez csatlakoznak, ahol mémek és kérészéletű mikrodrámák tornádója szórakoztatja őket és minden más iránt elvesztik az érdeklődésüket. Azt javasolja, hogy az okostelefonokat ki kell tiltani a iskolákból, meg kell akadályozni, hogy a kisgyerekek a közösségi médiát használják és hagyni kell, hogy szabadon rohangásszanak.

Ezt sokan így látják, de van, aki a mentál­egészségügyi ipar nyomulását véli felfedezni e vélemények mögött. Abigail Shrier amerikai író azt írja a Bad Therapyban, hogy manapság már nem illik lustának vagy butának nevezni egy gyereket; tanulási rendellenessége van és „neurodivergens”. (Éveken át foglalkoztam intézeti gyerekek nevelésével, és elképedve tapasztaltam, amikor úgy tíz évvel ezelőtt a diszlexiás minősítés után megjelent a „diszkalkuliás”, a matematikaóra alóli felmentés is.) Márpedig ha valakit e bélyegekkel illetnek, annál e tulajdonságok rögzülnek. Ahhoz hasonlóan, mint amikor valakit „transzgender”-kezelésben részesítenek.

Egyelőre ezek csak internetes játékok formáját öltik, de idővel majd az élet minden szegmensére kiterjednek – beleértve a gazdálkodást, gazdaságot is –, és eljutunk odáig, hogy lesz egy földi, valódi életünk, és lesz egy kreált, virtuális, ahol mindazt megtehetjük, elvégezhetjük, amire a valóságban nincs lehetőségünk. Ez kezdetben jópofa játéknak, szórakozásnak tűnik, de egy bizonyos szint és mérték után a való és valótlan világok majd óhatatlanul összekavarodnak a fejünkben, identitászavarhoz vezetnek.

Mindezzel párhuzamosan megy végbe majd az a folyamat, hogy a mesterséges intelligencia alkalmazása egyre kiterjedtebb lesz, és egyre több munkakört, feladatot fog átvenni tőlünk. Az információtechnológia bölcsei azzal vigasztalnak, hogy ez a folyamat nyit majd tág teret az emberi kreativitás és alkotás felé. De mindenkiből nem lehet majd programozó és MI-fejlesztő. És különben is, a fejlettebb mesterséges intelligenciák már képesek az alacsonyabb szintűek előállítására, programozására.

A középiskolában tanultak nem elegendőt az általános műveltséghez. Ráadásul ma már nem olvasnak, nem néznek híreket. Tájékozottságuk a szociális médiából felcsipegetett információk­kal egészül ki.

A felsőoktatás specialistákat képez, akik egyre többet tudnak egy egyre szűkülő témakörről, és – ahogy mondani szokás – a végén mindent tudnak a semmiről. Ráadásul az egyetemek szerepe csökken, és helyüket majd fokozatosan átveszik a szűken specializált online kurzusok. A felsőoktatás első három évé­ben, a bachelor- vagy alapképzésben szerintem minden intézményben kötelező jelleggel ugyanazokat az általános tárgyakat kellene tanítani. Ezek a következők lennének: matematika és informatika, természettudományok, az ember és társadalma (ebbe zsúfolva bele a genetikát, antropológiát, kultúrtörténetet, nyelvelméletet, kommunikációt, erkölcs és jogot, politológiát, szociológiát), humán diszciplína (történelem, irodalom, művészetek, filozófia), pszichológia és közgazdaságtan, természeti környezet és ökológia. Ezek közül azt a tantárgycsoportot, mely az adott intézmény profilja, természetesen részletesebben kellene tanítani. Az utolsó két éveben pedig, a diplomaírás éveiben egy olyan speciális témára kellene szűkíteni az oktatást, amely biztosítja a hallgató munkaerőpiaci elhelyezkedését.

Nyugat-Európa mai vezetőit politikai celebeknek tartom; akikből nem egy politikai közösség, hanem a média csinált vezetőt. A médiamegjelenésnek hihetetlenül nagy súlya van, és ez elsősorban pénzkérdés. 

Hogyan fognak az egyre komplexebb, átláthatatlanabb világban a mai fiatalok boldogulni? Hogyan lesznek képesek azt irányítani és kézben tartani? Hogyan lesznek képesek megkülönböztetni a valóságost a virtuálistól? Csak az átfogó tudás és alapos tájékozottság lehet ebben a segítségükre; az, ami most a legnagyobb veszélyben van.

A szerző közgazdász, társadalomkutató