„Orbánnak egy olyan nagy országban kellett volna születnie, mint Németország” – mondta nekem egyszer egy magyar ismerősöm, tipikus kelet-európai hozzáállással: „A zsenialitása kárba vész Magyarországon.” Egy optimista szemlélődő erre azt válaszolhatná, hogy Magyarországról mostanra már mindenkinek van véleménye, ami figyelemre méltó egy tízmillió alatti, kis, tengerparttal nem rendelkező ország esetében.
Nem volt tehát meglepő, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a legutóbbi látogatásai alkalmával a címlapokra került. December elején Rómába utazott, ahol Ferenc pápával és Giorgia Meloni olasz miniszterelnökkel folytatott megbeszéléseket, amelyek során az ukrajnai béke kiemelt helyen szerepelt. Ezt követően a magyar miniszterelnök ellátogatott Mar-a-Lagóba is, méghozzá Donald Trump megválasztott elnök novemberi győzelme óta az első külföldi vezetők egyikeként.
Külpolitikai implikációkból akad bőven, és jól dokumentáltak.
Ha az orosz–ukrán háború hamarosan véget ér, az nem kis részben Orbán Viktor erőfeszítéseinek lesz köszönhető; hasonlóképpen ez a helyzet akkor is, ha az európai nemzeti irányultságú politikai mozgalmak fölénybe kerülnek a megkövesedett brüsszeli transznacionalistákkal szemben.
Az amerikai konzervatívok reménykedjenek abban, hogy Orbán floridai látogatása filozófiai dimenziót is jelentett. A magyar vezető politikai pályája ugyanis vitathatatlanul előrevetítette Trumpét. Utóbbi meghatározta az amerikai politika egy korszakát, de első ciklusa szűk és időhiányos volt. Márpedig ha Trump komolyan gondolja a nemzeti átalakulást és nem csak a győzelem izgalmát, akkor Budapestre kellene tekintenie.
Ott ugyanis Orbán Viktor az 1980-as évek vége óta jól ismert személyiség, a fiatal aktivista az 1956-os magyar forradalom mártírjainak újratemetése alkalmával dacosan követelte a szovjet csapatok távozását az országból. 1998-ra miniszterelnök lett, de az egységesen ellenséges intézmények négy évvel később keserű, szoros küzdelemben elszenvedett vereséget okoztak neki. A fiatal idealista azonban megszervezte önmagát és közösségét kemény politikai erővé.
„Orbán 2002-es veresége, amikor minden normális politikai számítás szerint egyértelmű győzelmet érdemelt volna, traumatikus volt” – írta John O’Sullivan brit kommentátor a témáról szóló 2015-ös könyvében. „Eltűnt egy hegytetőn, közösséget vállalt a természettel, és új politikai stratégiával tért vissza. Miután vereséget szenvedett, mert a társadalom intézményeinek nagy része, különösen a privatizált ipar és a média szerinte posztkommunista kézben volt, elhatározta, hogy politikai pártjának, a Fidesznek ki kell építenie a saját intézményeit, hogy valami olyasmit kapjon, mint az egyenlőség a politikai küzdelemben.”
Akárcsak az első Trump-korszakban, Orbán Viktor első négyéves ciklusában is átható probléma volt „a kormányzáshoz szükséges szakértők hiánya”, vélekedett Szolomayer Balázs magyar politikai elemző, aki szerint „ennek eredményeként a jobboldalnak olyan embereket kellett a helyén hagynia a középszintű vezetői pozíciókban, akik nem támogatták a politikáját. A magyar közigazgatás inkább a korábbi párthoz volt lojális, mint a mindenkori kormányhoz”.
Trumppal ellentétben Orbánnak két ellenzéki ciklusra volt szüksége ahhoz, hogy újra megmássza a hegyet. 2006-ban elszenvedett egy második gyötrelmes vereséget, és a posztkommunista, csak a nevükben változott szocialisták hatalmi pozíciója megingathatatlannak tűnt, különösen mivel széles körű támogatást élveztek Nyugaton.
„Mindazok az aggódó, kézrátétes elvbarátok Brüsszelben és Washingtonban, akik most a magyarországi média és választási rendszer állapotával vannak elfoglalva, furcsa módon nem aggodalmaskodtak, amikor Orbán ellenzékben volt” – írta Tibor Fischer brit–magyar író. „Akkor is meg kellett küzdenie szinte minden ellen.” Ez a harc bölcsebbé tette őt, és a 2006-os vereség álcázott áldásnak bizonyult: a szocialista-liberális kormány alaposan lejáratta magát a második ciklus alatt, és Orbán 2010-ben szupertöbbséggel visszaviharzott a hatalomba.
Azóta sem veszített.
Trump, akárcsak magyar kollégája, egy harcos és tehetséges politikai irányító. Mindketten hajlandók úttörők lenni bizonyos kérdésekben, és hajlandók unortodox személyi döntéseket hozni.
Ezek után a különbségekről szóljunk! Orbán állítólag hetente egy napot szentel a filozófiai, történelmi és politikai elméleti könyvek olvasására – minden bizonnyal az unokái és az ő unokáik Magyarországáról elmélkedik. Létjogosultságát úgy is jellemezhetnénk, hogy The Will to Survive, azaz A túlélés akarata – ez Bryan Cartledge 2011-es, a magyar történelemről szóló könyvének címe. A túlélés ugyanis minden magyarban ösztönösen jelen van, amely egy közép-ázsiai eredetű nép, és németekkel, szlávokkal és románokkal találják magukat körülvéve.
Trumpnak, az ingatlanmágnásnak és televíziós sztárnak nem volt szüksége ilyen túlélési ösztönre. Az újraválasztott elnök, aki éppen csak túl van egy merényleten és a saját politikai magányában töltött idején, az elgondolkodtatóbb oldalát is megmutathatná. Például a vezetők mar-a-lagói csúcstalálkozójának nem kellett volna olyan egyoldalúnak lennie, mint amilyennek látszott: Trump jól tenné, ha megértené Orbánt, a stratégát, s nem csupán Orbánt, a politikust.
Ezen a téren már több amerikai is melléfogott. David Pressman leköszönő aktivista-nagykövet az amerikai választások éjszakáján tartott Orbán-ellenes beszédével vetett véget budapesti megbízatásának, amelyben azzal vádolta a miniszterelnököt, hogy „a kaszinóban az esélyekkel játszik” és „a szövetségünkkel hazardírozik”. Pressman ugyanakkor komikus is volt: „Én nem politizálok. Az Amerikai Egyesült Államokat képviselem, nem pedig egy politikai pártot azon belül, és soha nem nyilatkozom a pártpolitikáról, soha!” – állította.
Dosztojevszkij megjegyezte volna, hogy a szerencsejátékosok általában nem nyernek, és főleg nem következetesek.
Orbán nem egyszerűen feldobott egy érmét az amerikai elnökválasztási versenyben; bizalmat szavazott a volt elnöknek a legsötétebb magány napjaiban, amikor a republikánusok a félidős választásokon épphogy átbukdácsoltak, és Ron DeSantis felemelkedett. Felismerte a neoliberális rend haldoklását és úgy pozicionálta Magyarországot, hogy kikerülje a pusztító rengéseket.
Legyőzött minden belpolitikai ellenfelet balról, jobbról és középről – azokat is, akik tetemes összegű külföldi támogatással szálltak szembe vele. 2026-ban ötödik egymást követő ciklusát fogja megpályázni parlamenti szupertöbbséggel.
Eközben a Biden-kormányzat politikai megbízottja pozitív eredmények nélkül tér haza. Kína és Oroszország például befolyást szerzett Amerika rovására, és megszűnt a régóta fennálló amerikai–magyar kettős adóztatási egyezmény.
Európa ma úgy vonaglik, mint egy lefejezett kígyó. Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság politikai és gazdasági válsággal néz szembe.
Válaszul kormányaik korlátozták a szólásszabadságot és az ellenvéleményt, fegyvert és katonai tanácsadókat küldtek Ukrajnába. A Nyugat romániai puccsa karikatúraszerű volt, és leleplezte a „demokrácia védelméről” papoló diskurzus képmutatását. A kis Magyarország hirtelen valamiféle hatalmi bróker lett. (A statisztikusokra bízom az esélyek kiszámítását.)
Tibor Fischer elmesélt egy anekdotát a fiatal Orbánnal tett utazásról egy magyarországi vidéki városba. A leendő miniszterelnök ragaszkodott hozzá, hogy egy üres állomás környékén keressenek egy működő jegyautomatát. Azt állította, hogy a jegy nélküli utazás muníciót nyújtana politikai ellenfeleinek. „És ez az, hölgyeim és uraim, amiért Orbán Viktor vezeti Magyarországot. Kategorikusan biztosíthatom önöket, hogy senki más nem vette volna a fáradságot, hogy jegyet váltson. Kétlem, hogy bármelyiküknek is eszébe jutott volna.”
Ez a lényeg Orbánnal kapcsolatban, amit barát és ellenség egyaránt hajlamos figyelmen kívül hagyni, amikor egy eltévelyedett zsenit vagy egy vakmerő szerencsejátékost jellemez. Az akaraterő az, ami miatt Magyarország kiemelkedő szerepet játszik a külpolitikában. És ez az oka annak, hogy Orbán Viktor minden bizonnyal a téli szezon legjelentősebb mar-a-lagói látogatói közé tartozik.
A szerző amerikai–lengyel író,
a Danube Institute vendégkutatója
