„Orbán 2002-es veresége, amikor minden normális politikai számítás szerint egyértelmű győzelmet érdemelt volna, traumatikus volt” – írta John O’Sullivan brit kommentátor a témáról szóló 2015-ös könyvében. „Eltűnt egy hegytetőn, közösséget vállalt a természettel, és új politikai stratégiával tért vissza. Miután vereséget szenvedett, mert a társadalom intézményeinek nagy része, különösen a privatizált ipar és a média szerinte posztkommunista kézben volt, elhatározta, hogy politikai pártjának, a Fidesznek ki kell építenie a saját intézményeit, hogy valami olyasmit kapjon, mint az egyenlőség a politikai küzdelemben.”

Akárcsak az első Trump-korszakban, Orbán Viktor első négyéves ciklusában is átható probléma volt „a kormányzáshoz szükséges szakértők hiánya”, vélekedett Szolomayer Balázs magyar politikai elemző, aki szerint „ennek eredményeként a jobboldalnak olyan embereket kellett a helyén hagynia a középszintű vezetői pozíciókban, akik nem támogatták a politikáját. A magyar közigazgatás inkább a korábbi párthoz volt lojális, mint a mindenkori kormányhoz”.

Trumppal ellentétben Orbánnak két ellenzéki ciklusra volt szüksége ahhoz, hogy újra megmássza a hegyet. 2006-ban elszenvedett egy második gyötrelmes vereséget, és a posztkommunista, csak a nevükben változott szocialisták hatalmi pozíciója megingathatatlannak tűnt, különösen mivel széles körű támogatást élveztek Nyugaton.

„Mindazok az aggódó, kézrátétes elvbarátok Brüsszelben és Washingtonban, akik most a magyarországi média és választási rendszer állapotával vannak elfoglalva, furcsa módon nem aggodalmaskodtak, amikor Orbán ellenzékben volt” – írta Tibor Fischer brit–magyar író. „Akkor is meg kellett küzdenie szinte minden ellen.” Ez a harc bölcsebbé tette őt, és a 2006-os vereség álcázott áldásnak bizonyult: a szocialista-liberális kormány alaposan lejáratta magát a második ciklus alatt, és Orbán 2010-ben szupertöbbséggel visszaviharzott a hatalomba. 

Trump, akárcsak magyar kollégája, egy harcos és tehetséges politikai irányító. Mindketten hajlandók úttörők lenni bizonyos kérdésekben, és hajlandók unortodox személyi döntéseket hozni.

Ezek után a különbségekről szóljunk! Orbán állítólag hetente egy napot szentel a filozófiai, történelmi és politikai elméleti könyvek olvasására – minden bizonnyal az unokái és az ő unokáik Magyarországáról elmélkedik. Létjogosultságát úgy is jellemezhetnénk, hogy The Will to Survive, azaz A túlélés akarata – ez Bryan Cartledge 2011-es, a magyar történelemről szóló könyvének címe. A túlélés ugyanis minden magyarban ösztönösen jelen van, amely egy közép-ázsiai eredetű nép, és németekkel, szlávokkal és románokkal találják magukat körülvéve.

Trumpnak, az ingatlanmágnásnak és televíziós sztárnak nem volt szüksége ilyen túlélési ösztönre. Az újraválasztott elnök, aki éppen csak túl van egy merényleten és a saját politikai magányában töltött idején, az elgondolkodtatóbb oldalát is megmutathatná. Pél­dául a vezetők mar-a-lagói csúcstalálkozójának nem kellett volna olyan egyoldalúnak lennie, mint amilyennek látszott: Trump jól tenné, ha megértené Orbánt, a stratégát, s nem csupán Orbánt, a politikust.

Ezen a téren már több amerikai is melléfogott. David Pressman leköszönő aktivista-nagykövet az amerikai választások éjszakáján tartott Orbán-ellenes beszédével vetett véget budapesti megbízatásának, amelyben azzal vádolta a miniszterelnököt, hogy „a kaszinóban az esélyekkel játszik” és „a szövetségünkkel hazardírozik”. Pressman ugyanakkor komikus is volt: „Én nem politizálok. Az Amerikai Egyesült Államokat képviselem, nem pedig egy politikai pártot azon belül, és soha nem nyilatkozom a pártpolitikáról, soha!” – állította.

Dosztojevszkij megjegyezte volna, hogy a szerencsejátékosok általában nem nyernek, és főleg nem következetesek. 

Legyőzött minden belpolitikai ellenfelet balról, jobbról és középről – azokat is, akik tetemes összegű külföldi támogatással szálltak szembe vele. 2026-ban ötödik egymást követő ciklusát fogja megpályázni parlamenti szupertöbbséggel.

Eközben a Biden-kormányzat politikai megbízottja pozitív eredmények nélkül tér haza. Kína és Oroszország például befolyást szerzett Amerika rovására, és megszűnt a régóta fennálló amerikai–magyar kettős adóztatási egyezmény.

 Válaszul kormányaik korlátozták a szólásszabadságot és az ellenvéleményt, fegyvert és katonai tanácsadókat küldtek Ukrajnába. A Nyugat romániai puccsa karikatúraszerű volt, és leleplezte a „demokrácia védelméről” papoló diskurzus képmutatását. A kis Magyarország hirtelen valamiféle hatalmi bróker lett. (A statisztikusokra bízom az esélyek kiszámítását.)

Tibor Fischer elmesélt egy anekdotát a fiatal Orbánnal tett utazásról egy magyarországi vidéki városba. A leendő miniszterelnök ragaszkodott hozzá, hogy egy üres állomás környékén keressenek egy működő jegyautomatát. Azt állította, hogy a jegy nélküli utazás muníciót nyújtana politikai ellenfeleinek. „És ez az, hölgyeim és uraim, amiért Orbán Viktor vezeti Magyarországot. Kategorikusan biztosíthatom önöket, hogy senki más nem vette volna a fáradságot, hogy jegyet váltson. Kétlem, hogy bármelyiküknek is eszébe jutott volna.”

Ez a lényeg Orbánnal kapcsolatban, amit barát és ellenség egyaránt hajlamos figyelmen kívül hagyni, amikor egy eltévelyedett zsenit vagy egy vakmerő szerencsejátékost jellemez. Az akaraterő az, ami miatt Magyarország kiemelkedő szerepet játszik a külpolitikában. És ez az oka annak, hogy Orbán Viktor minden bizonnyal a téli szezon legjelentősebb mar-a-lagói látogatói közé tartozik.

A szerző amerikai–lengyel író, 
a Danube Institute vendégkutatója