Az olvasó bizonyára tisztába van azzal, hogy Pressman állítása, miszerint a magyar média 85 százaléka kormánypárti, különösen merész hazugság. Az angol nyelvű emberek fokozatosan megtanulták, hogy a „független jelentés” kifejezés valójában NGO-k által megrendelt jelentést takar, amelynek eredménye előre meghatározott, és politikai szándék áll mögötte. (Ugyanez a logika érvényes azokra az állításokra is, amelyek szerint Magyarország valamiféle „választási autokrácia” lenne.)

Boris Kálnoky német származású magyar újságíró és médiaoktató tömören összegezte a Hungarian Review-ban a magyarországi sajtóviszonyokat: „Dióhéjban, a kommunizmus összeomlása után a posztkommunista elitnek sikerült megtartania hálózatait és befolyását az addig a kommunista párt médiájának számító orgánumokban. Később a Fidesz ellensúlyozó lépéseket tett ezen hátrány kiküszöbölésére. Mindazonáltal még ma is az Orbán Viktor kormányával szemben álló média diktálja a közbeszéd főbb témáit. Ami a szabad média elnyomásának lehetőségét illeti, ez teljességgel lehetetlen. A sajtószabadságra vonatkozó jogi garanciák és az egyszerű piaci dinamika biztosítja, hogy ez soha ne történhessen meg.”

Emlékszem egy nemrég megjelent HVG-címlapra, amelyen a miniszterelnököt egy karikatúrán egy őrült DJ-ként ábrázolták. Gyakran mosolyodom el az itteni újságírás ravaszságán, még akkor is, ha az én nézeteimtől eltérő véleményeket képvisel. Ezt soha nem mondanám el az Egyesült Államok, Kanada vagy Nyugat-Európa lekezelő stílusú megfelelőiről. Ez egy másik értékes meglátást is megenged: a magyar médiaviszonyok ideológiai kiegyensúlyozottsága valószínűleg jobb újságírást is eredményez.

Az Egyesült Államokban például csak a nagy könyvesboltok kínálnak az olvasók számára bármiféle jobboldali kiadványt; a kisebb üzletekben, élelmiszerboltokban vagy patikákban kizárólag baloldali nézőpontok jelennek meg. Az úgynevezett elismert lapok, amelyek jelentős befolyással bírnak, szintén egységes nézeteket közvetítenek. Az interjúban Pressman felsorolta a befolyásos nyomtatott, online és televíziós médiumokat: CBS, NBC, ABC, The New York Times, The Washington Post, MSNBC, Fox. Figyelemre méltó, hogy csak az utolsó nevezhető jobboldalinak, míg az első hat egyértelműen a baloldal érdekeit képviseli. Ehhez adódnak az amerikai vállalatok igazgatótanácsai, iskolatanácsai, egyházi szervezetei és még a katonai vezetés is! Mindezt az amerikaiak a keleti és nyugati partvidékeken kívül talán úgy neveznék, hogy egy politikai párt kontrollja.

Gátlástalan szivárványdiplomácia

A The New York Timesnak adott interjúban Pressman és beszélgetőpartnere azon megdöbbenésüknek adtak hangot, hogy a magyarok aktivizmust sejtettek a volt nagykövet tevékenysége mögött „még akkor is, ha a politikai aggodalomra okot adó ügyek nem kapcsolódtak szorosan az LMBTQ-kérdésekhez”. Ez a fajta rövidlátás csak az amerikai part menti nagyvárosok elszigetelt zugaiban képzelhető el, hiszen a szivárványdiplomácia az amerikai külpolitika közelmúltjában központi szerepet játszott.

Kirby állítását látszik alátámasztani az amerikai nagykövetségeken megjelenő szivárványos zászlók gyakorlata is. Ez egy rituálé, amely az Obama-kormányzat alatt kezdődött, és a Trump-adminisztráció alatt csendben folytatódott, majd a Biden-korszakban rendszerszintűvé vált. Ez a jelenség nem korlátozódik az amerikai diplomáciára. A budapesti norvég nagykövetségen például csak szivárványos zászlót láttam lobogni, Norvégia zászlóját nem. Még a Vatikán sem kerülte el ezt a szekularizált vallásnak tűnő tevékenységet (bár megjegyzendő, hogy a többségében muszlim országok nagyrészt kivételek ez alól).

Miközben a független újságírók megválasztják maguknak a Biden-kormányzat államilag finanszírozott ideológiai fegyvereit, más közép-európai amerikai kiadások is figyelmet keltenek. Az egyik 2024-es külügyminisztériumi támogatás 25 ezer dollárt ítélt oda egy szlovén civil szervezetnek a szlovéniai LMBTQ-menekültek és menedékkérők helyzetének javítására. Két különböző külügyminisztériumi támogatás szlovákiai nem kormányzati szervezeteknek ítélt oda 35 ezerdollárt a szlovákiai LMBTQ-emberek emberi jogainak előmozdítására és védelmére, valamint támogató környezet kialakítására a szlovákiai LMBTQ-kisebbség számára. Természetesen ha a szlovénok, a szlovákok és az amerikaiak beleszólhatnának az ilyen ügyekbe, ezen támogatások ellen szavaznának. A kártékony liberalizmus ismét felülírja a demokrácia szabályait.

Térjünk most vissza ahhoz a kérdéshez, hogy miért kódolják a külföldiek az elvárásaikat az LMBTQ-keretben, és miért kellett Pressmannek félbeszakítania egy magyar minisztert, hogy azt mondja: „Nem, valójában a Putyinnal való kapcsolatról szeretnék beszélni önnel.” Az átlagemberek számára – azok számára, akik Trump elnököt visszajuttatták hivatalába – ezek között az ügyek között világos az összefüggés. Az egyszerű szavazók számára nyilvánvaló problémát jelent, hogy ezek a zászlót lobogtató és NGO-t támogató emberek felelősek a háború kirobbantásáért és a béke hiányáért: a senki által meg nem választott aktivistaréteg tevékenysége nyomán a nemzetközi helyzet kiéleződött.

Az amerikaiaknak ez azt jelenti, hogy megdöbbentő számú ember hal meg Ukrajnában, a Közel-Keleten és másutt, és az ameri­kaiak felfoghatatlan összegekkel finanszírozzák ezeket a háborúkat. A világ kétségtelenül kevésbé stabil hellyé vált a Biden–Blinken–Press­man-triász külpolitikája következtében. A magyarok, szlovákok és más közép-európai nemzetek számára a szomszédban zajló háború energiahiány és az iskolai tanév megszakítása formájában jelenik meg. Ironikus módon ezek a „demokrácia nevében” indított háborúk különösen népszerűtlenek, amikor szavazás tárgyát képezik.

Emlékszem egy újságíróknak tartott konferenciára, amelyet a 2023-as szlovák parlamenti választások előtt rendeztek meg. Az egyik agytröszt előadója így fogalmazott: „Nem lesz könnyű, de [a szlovák szavazókat] a megfelelő irányba lehet fordítani. Meg kell érteniük, miért tévesek a nézeteik.” Természetesen nem minden európainak adatott meg az a „luxus”, hogy helytelen nézeteket vallhasson. Kedves olvasó, ne vegye ezt magától értetődőnek!

Hatalommegosztási alku két rivális banda között

Michel Houellebecq francia író a 2015-ös, Behódolás című regényében a féktelen liberalizmus azon törekvését, hogy demokráciának álcázza magát, így összegzi: „Majd a nép megunta őt [a balközép jelöltet] vagy úgy általában a balközepet, ez idézte elő az úgynevezett demokratikus váltógazdálkodást, és a választók egy jobbközép elnököt segítettek hatalomra, őt is egy-két százalék különbséggel, követve a választás természetét. A nyugati országok különös módon nagyon felvágtak erre a választási szisztémára, ami pedig alig volt több, mint hatalommegosztás két rivális banda közt, sőt még háborút is robbantottak ki azért, hogy olyan országokra is ráerőltessék a rendszerüket, amelyek nem osztoztak a lelkesedésükben.”

Ez a rendszer évtizedeken át ellehetetlenítette a demokratikus véleménynyilvánítást olyan kérdésekben, mint a tömeges bevándorlás, a szuverenitás átadása Brüsszelnek vagy olyan ügyekben, amelyeket a liberális elit magától értetődőnek tart, ám amelyek a választók körében rendkívül népszerűtlenek.
Miközben ezeket a sorokat írom, Németországban egy afgán migránst azért tartóztattak le, mert legalább két ember életét oltotta ki, köztük egy kétéves gyermekét. A német választók soha nem kaptak valódi demokratikus alternatívát a liberalizmus által létrehozott társadalmi rendszer mellett. Fél évszázaddal ezelőtt a Gastarbeiter program kérdése sem szerepelt a szavazólapokon, ahogy a vendégmunkás-szerződések meghosszabbítása vagy a családegyesítési programok sem; legutóbb pedig a Wir schaffen das! sem került a választók elé. 

Hollandiában, Ausztriában és Franciaországban a politikai elit gyakran a működésképtelen kormányt is előnyben részesíti a választók akaratának tiszteletben tartásával szemben. Franciaországban például, ahol a politikai elit minden elképzelhető eszközt bevetett, hogy Marine Le Pen pártját távol tartsa a hatalomtól, úgy tűnik, még a jelenlegi köztársasági rendszer feláldozását is elfogadhatónak tartják, csak hogy megakadályozzák Franciaország legnépszerűbb pártjának hatalomra jutását.

Lengyelország, Magyarország örök barátja külön figyelmet érdemel. Évekig azokat a narratívákat terjesztették a lengyel vezetésről, amelyeket a magyarok már jól ismernek – sérült demokrácia, választási autokrácia –, mígnem a nyugati liberálisok kívánsága teljesült, és Donald Tusk ismét miniszterelnök lett. Az EU „jogállamisági” aggályai azonnal eltűntek, Tusk kormánya pedig elkezdte átalakítani a közszolgálati médiát, politikai ellenfeleket tartóztatott le, tüntetőket veretett meg és kényelmetlen bírósági döntéseket hagyott figyelmen kívül. Két fontos tanulság vonható le mindebből: az egyik, hogy a hanyatló liberális rend hosszadalmas lesz; a másik, hogy a lengyel példa mutatja, mi vár Magyarországra, ha a nyugati liberálisok hatalomra kerülnek. Pressman úr budapesti tevékenységei ebben az összefüggésben értelmezhetők.

Egy külföldi megfigyelő számára érthető, miért maradt ilyen hosszú ideig hatalmon a Fidesz: az ellenzék nem tudott vonzó alternatívát kínálni. Márki-Zay Péter, akit a nyugati média nagyra tartott, gyenge kampányolónak bizonyult (egy bizonyos Kamala Harris juthat eszünkbe). Magyar Péter nárcizmusa és személyes múltja politikai problémák forrása lehet, bár a jövőt megjósolni mindig kockázatos. Érthetetlen azonban, hogy az ellenzéki politika mellett elkötelezettek miért hagyják, hogy Gyurcsány Ferenc és köre továbbra is befolyásos maradjon. Természetesen a Nyugatot ezek a részletek aligha érdeklik.

Egy budapesti nő, az egyik legbájosabb ember, akivel valaha találkoztam, jut az eszembe. Politikailag nem igazán érdekelte és nem rajongott a Fideszért. A 2022-es parlamenti választások közeledtével azonban a párt elkötelezett támogatójává vált, mert meg akarta akadályozni, hogy Gyurcsány Ferenc és köre visszatérhessen a hatalomba. Ez az egyik legpéldamutatóbb demokratikus cselekedet, amelyet valaha megtapasztalhattam. Biztos vagyok benne, hogy az amerikai külügyminisztérium távozott budapesti nagykövete kevés időt szánt az ilyen magyar szavazók megismerésére.

Ellenezz mindent külföldön, amit otthon támogatsz!

A nácik nem voltak különösebben ügyes diplomaták – írta Edgar Ansel Mowrer amerikai újságíró 1939-ben megjelent Germany Puts the Clock Back című könyvében. „Propagandistaként viszont rendkívül eredményesnek bizonyultak. Rendszerük sikerének kulcsa az egyszerűségében rejlett: tagadj mindent külföldön, amit otthon támogatsz; vádold meg ellenségeidet azzal, amit valójában te tervezel végrehajtani; találj hatásos szlogeneket, és ismételd őket szüntelenül.”

Bár elismerem, hogy a második világháborús példák mára elcsépeltté váltak az amerikai politikai közbeszédben, ezt a párhuzamot mégsem lehetett figyelmen kívül hagyni. Túl találó ahhoz. 

Az idézet második részében leírt tükörvád technikája, vagyis az ellenség megvádolása azokkal a szándékokkal, amelyeket valójában mi magunk követünk el, régóta az antidemokratikus mozgalmak eszköztárának része. Ennek legfrissebb megjelenési formája a Nyugatot uraló liberalizmus. Az egykori vasfüggöny mögött élő nemzetek – dicséretükre legyen mondva – kevésbé fogékonyak ezekre a szlogenekre. 

Ahogy Pressman úr és ultraliberális köre elhagyja a globális színpadot, csak remélni és imádkozni lehet, hogy minél kevesebb pusztítást hagynak maguk után.

A szerző amerikai–lengyel író, a budapesti Danube Institute vendégkutatója