Hatalommegosztási alku két rivális banda között
Michel Houellebecq francia író a 2015-ös, Behódolás című regényében a féktelen liberalizmus azon törekvését, hogy demokráciának álcázza magát, így összegzi: „Majd a nép megunta őt [a balközép jelöltet] vagy úgy általában a balközepet, ez idézte elő az úgynevezett demokratikus váltógazdálkodást, és a választók egy jobbközép elnököt segítettek hatalomra, őt is egy-két százalék különbséggel, követve a választás természetét. A nyugati országok különös módon nagyon felvágtak erre a választási szisztémára, ami pedig alig volt több, mint hatalommegosztás két rivális banda közt, sőt még háborút is robbantottak ki azért, hogy olyan országokra is ráerőltessék a rendszerüket, amelyek nem osztoztak a lelkesedésükben.”
Ez a rendszer évtizedeken át ellehetetlenítette a demokratikus véleménynyilvánítást olyan kérdésekben, mint a tömeges bevándorlás, a szuverenitás átadása Brüsszelnek vagy olyan ügyekben, amelyeket a liberális elit magától értetődőnek tart, ám amelyek a választók körében rendkívül népszerűtlenek.
Miközben ezeket a sorokat írom, Németországban egy afgán migránst azért tartóztattak le, mert legalább két ember életét oltotta ki, köztük egy kétéves gyermekét. A német választók soha nem kaptak valódi demokratikus alternatívát a liberalizmus által létrehozott társadalmi rendszer mellett. Fél évszázaddal ezelőtt a Gastarbeiter program kérdése sem szerepelt a szavazólapokon, ahogy a vendégmunkás-szerződések meghosszabbítása vagy a családegyesítési programok sem; legutóbb pedig a Wir schaffen das! sem került a választók elé.
Most, hogy az Alternative für Deutschland a parlamenti hatalom küszöbén áll – ami először biztosítana demokratikus szót a migráció kérdésében –, Berlin és Brüsszel azon dolgozik, hogy betiltsa a pártot.
Hollandiában, Ausztriában és Franciaországban a politikai elit gyakran a működésképtelen kormányt is előnyben részesíti a választók akaratának tiszteletben tartásával szemben. Franciaországban például, ahol a politikai elit minden elképzelhető eszközt bevetett, hogy Marine Le Pen pártját távol tartsa a hatalomtól, úgy tűnik, még a jelenlegi köztársasági rendszer feláldozását is elfogadhatónak tartják, csak hogy megakadályozzák Franciaország legnépszerűbb pártjának hatalomra jutását.
Lengyelország, Magyarország örök barátja külön figyelmet érdemel. Évekig azokat a narratívákat terjesztették a lengyel vezetésről, amelyeket a magyarok már jól ismernek – sérült demokrácia, választási autokrácia –, mígnem a nyugati liberálisok kívánsága teljesült, és Donald Tusk ismét miniszterelnök lett. Az EU „jogállamisági” aggályai azonnal eltűntek, Tusk kormánya pedig elkezdte átalakítani a közszolgálati médiát, politikai ellenfeleket tartóztatott le, tüntetőket veretett meg és kényelmetlen bírósági döntéseket hagyott figyelmen kívül. Két fontos tanulság vonható le mindebből: az egyik, hogy a hanyatló liberális rend hosszadalmas lesz; a másik, hogy a lengyel példa mutatja, mi vár Magyarországra, ha a nyugati liberálisok hatalomra kerülnek. Pressman úr budapesti tevékenységei ebben az összefüggésben értelmezhetők.
Egy külföldi megfigyelő számára érthető, miért maradt ilyen hosszú ideig hatalmon a Fidesz: az ellenzék nem tudott vonzó alternatívát kínálni. Márki-Zay Péter, akit a nyugati média nagyra tartott, gyenge kampányolónak bizonyult (egy bizonyos Kamala Harris juthat eszünkbe). Magyar Péter nárcizmusa és személyes múltja politikai problémák forrása lehet, bár a jövőt megjósolni mindig kockázatos. Érthetetlen azonban, hogy az ellenzéki politika mellett elkötelezettek miért hagyják, hogy Gyurcsány Ferenc és köre továbbra is befolyásos maradjon. Természetesen a Nyugatot ezek a részletek aligha érdeklik.
Saját jószerencsémnek tartom, hogy Magyarországon élhettem.
Egy budapesti nő, az egyik legbájosabb ember, akivel valaha találkoztam, jut az eszembe. Politikailag nem igazán érdekelte és nem rajongott a Fideszért. A 2022-es parlamenti választások közeledtével azonban a párt elkötelezett támogatójává vált, mert meg akarta akadályozni, hogy Gyurcsány Ferenc és köre visszatérhessen a hatalomba. Ez az egyik legpéldamutatóbb demokratikus cselekedet, amelyet valaha megtapasztalhattam. Biztos vagyok benne, hogy az amerikai külügyminisztérium távozott budapesti nagykövete kevés időt szánt az ilyen magyar szavazók megismerésére.
Ellenezz mindent külföldön, amit otthon támogatsz!
A nácik nem voltak különösebben ügyes diplomaták – írta Edgar Ansel Mowrer amerikai újságíró 1939-ben megjelent Germany Puts the Clock Back című könyvében. „Propagandistaként viszont rendkívül eredményesnek bizonyultak. Rendszerük sikerének kulcsa az egyszerűségében rejlett: tagadj mindent külföldön, amit otthon támogatsz; vádold meg ellenségeidet azzal, amit valójában te tervezel végrehajtani; találj hatásos szlogeneket, és ismételd őket szüntelenül.”
Bár elismerem, hogy a második világháborús példák mára elcsépeltté váltak az amerikai politikai közbeszédben, ezt a párhuzamot mégsem lehetett figyelmen kívül hagyni. Túl találó ahhoz.
Pressman úr a budapesti megbízatásának idején alig mutatott valódi érdeklődést a diplomácia iránt, és ezt nem is próbálta leplezni.
Az idézet második részében leírt tükörvád technikája, vagyis az ellenség megvádolása azokkal a szándékokkal, amelyeket valójában mi magunk követünk el, régóta az antidemokratikus mozgalmak eszköztárának része. Ennek legfrissebb megjelenési formája a Nyugatot uraló liberalizmus. Az egykori vasfüggöny mögött élő nemzetek – dicséretükre legyen mondva – kevésbé fogékonyak ezekre a szlogenekre.
Ahogy Pressman úr és ultraliberális köre elhagyja a globális színpadot, csak remélni és imádkozni lehet, hogy minél kevesebb pusztítást hagynak maguk után.
A szerző amerikai–lengyel író, a budapesti Danube Institute vendégkutatója
