Még a pincei élet elején kivitte a karosszékét a folyosóra, napjában többször is ott szivarozott. Erről akkor sem mondott le, amikor már alig evett valamit, mert a magával hozott élelem elfogyott, és a lakóktól szinte semmit nem fogadott el. Először vízkeresztre virradóra lett rosszul, de szomszédai hiá­ba akartak orvost hívni, ő elutasította. Napról napra bágyadtabb és hallgatagabb lett, alig kelt ki a nyugágyából. Amikor kérdezték, hogy van, csak legyintett. Január 13-án délután újabb rohamot kapott, s amikor megkönnyebbült, kérte, hogy segítsék ki az udvarra. Miután felbotorkált a lépcsőn, megállt az udvar közepén, nagyokat szívott a hideg levegőből, és csöndesen azt mondta: „Én úgyis csak félútig mentem…”, de senki nem értette, mit akart mondani. Kis idő múlva a pincében megint rosszul lett, aztán elalélt, a lakók tanácstalanul körülállták, aztán betoppant egy orvos, és megállapította az exitust.

Az egyik szekrényből összeeszkábált koporsóba tett holttest néhány napig a ház udvarán, majd a kapualjban feküdt, amikor megjöttek az oroszok, s parancsukra a lakók átvitték a halottat a túloldalra, a Rákóczi térre, letették a földre, nem messze a szökőkúttól. Ahogy Gombos Gyula írja: „Ott állt még tíz napig a földúlt Rákóczi téren. A németek Budáról aknavetőikkel még lőtték a pesti oldalt, a tér is számos találatot kapott, de a koporsó és benne fagytól konzervált lakója épségben maradt. S ekkor eljöttek a fiatalok.” A már említett Horváth János, Kiss Sándor és néhány társuk sírgödröt ástak, és belecsúsztatták a koporsót. A Keresztyén Ifjak Egyesülete fiatal református lelkésze, Nagy Gyula mondott fölötte búcsúztatót. A hevenyészett sírdombra néhány nap múlva sebtében ácsolt fejfa került, de a sírfelirat, amit Szabó Dezső előre elkészített, lemaradt: „Vándor, állj meg itt a sírnál, / És tegyél úgy, mintha sírnál. / Higgye lenn az alvó gazda, / Hogy valaki megsiratja.” Így végezte be földi életét az örökké opponáló magányos harcos, a mindent a magyar igazság és élet szempontjából szemlélő író-próféta.

Ha Dosztojevszkij azt mondta, hogy az orosz írók Gogol köpönyegéből bújtak elő, akkor talán nem túlzás, hogy a magyar népi mozgalom írói Szabó Dezső Elsodort falujából rajzottak ki. „Világképüket lényegében tőle kapva, vele vitatkozva alakították ki” – állapította meg a népi írókról már Né­meth László. E tekintetben hozzá hasonlóan vélekedett Szekfű Gyula is, aki szerint – Ady mellett – Szabó Dezsőnek volt döntő szerepe a Trianon utáni egész népi-nemzeti ifjúsági mozgalom kialakulásában. Halála után két évvel Várkonyi Nándor úgy emlékezett rá, hogy életművének erkölcsi tőkéjéül örökre megmarad az a sebzett hangú kiáltás, amellyel az elsodort magyar népnek és veszendő értékeinek megmentésére inti a mai és a jövendő nemzedékek lelkiismeretét. „Magatartásra tanított, s ez több minden irodalmi teljesítménynél, mert bennünk élő örökség és cselekvő hagyomány.” 

Ne hagyjuk hát elveszni a minden magyar felelős minden magyarért prófétájának élő s éltető örökségét!