A sors különös kegyéből még beszélhettem azzal az emberrel, aki személyesen részt vett a ma nyolcvan éve, 1945. január 13-án meghalt Szabó Dezső eltemetésén a pesti Rákóczi téren. Horváth János országgyűlési képviselővel – aki 1947. januári elhurcolása és bebörtönzése után jó fél évszázaddal, 1998 májusában lett újból a T. Ház demokratikusan megválasztott „lakója” – 2011 őszén, kilencvenedik születésnapja alkalmából készítettem interjút.
Akkor elmesélte, hogy a nemzeti ellenállás résztvevőjeként 1944–45 telén hetekig a nyilasok és a Gestapo foglya volt, kivégzés várt rá, de január 13-án Kiss Sándor barátjával, a diák-ellenállási mozgalom vezetőjével együtt (Gombos Gyula segítségével) a csodával határos módon sikerült megszökniük és elrejtőzniük január 16-ig, amikor a német csapatok és a nyilasok elhagyták Pestet. Azután tudták meg, hogy meghalt Szabó Dezső, aki nekik, református fiataloknak az egyik példaképük volt Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula mellett. „Én voltam az egyik sírásó, és öten vittük a mesternek a koporsóját, ami egy cukrosláda volt” – emlékezett Horváth, aki társaival a Rákóczi tér fagyott földjét csákánnyal törte fel, hogy az író holttestének ideiglenes nyughelyet készítsenek.
Szabó Dezső utolsó napjairól, haláláról és temetéséről először harminc éve olvastam, amikor a Magyar Nemzetben megjelent Gombos Gyula – a nagy próféta-író első és máig legfontosabb monográfusa – ötvenedik évfordulós megemlékező írása a „még életében eltemetett magyar íróról”. A hatvanhatodik évében járó Szabó Dezső már évek óta a József körút 31/a számú bérház háromszobás lakásában élt, szemben a Rákóczi térrel. Egy pár öreg karosszéken kívül a tágas lakásban alig volt egyéb, mint nagy állóórák és rengeteg könyv. Budapest ostroma kezdetén, karácsonyeste vonult le végleg a pincébe a ház többi lakójával együtt. A kis fekete kézitáskán kívül (amiben néhány levelét, szerződéseit és készpénzét őrizte) némi élelmet is vitt magával: egy darab szalonnát, néhány almát és egy üveg bort. A szomszédok adtak neki egy nyugágyat, hogy a robusztus, öregedő ember kényelmesebben tudjon pihenni.
Még a pincei élet elején kivitte a karosszékét a folyosóra, napjában többször is ott szivarozott. Erről akkor sem mondott le, amikor már alig evett valamit, mert a magával hozott élelem elfogyott, és a lakóktól szinte semmit nem fogadott el. Először vízkeresztre virradóra lett rosszul, de szomszédai hiába akartak orvost hívni, ő elutasította. Napról napra bágyadtabb és hallgatagabb lett, alig kelt ki a nyugágyából. Amikor kérdezték, hogy van, csak legyintett. Január 13-án délután újabb rohamot kapott, s amikor megkönnyebbült, kérte, hogy segítsék ki az udvarra. Miután felbotorkált a lépcsőn, megállt az udvar közepén, nagyokat szívott a hideg levegőből, és csöndesen azt mondta: „Én úgyis csak félútig mentem…”, de senki nem értette, mit akart mondani. Kis idő múlva a pincében megint rosszul lett, aztán elalélt, a lakók tanácstalanul körülállták, aztán betoppant egy orvos, és megállapította az exitust.
Az egyik szekrényből összeeszkábált koporsóba tett holttest néhány napig a ház udvarán, majd a kapualjban feküdt, amikor megjöttek az oroszok, s parancsukra a lakók átvitték a halottat a túloldalra, a Rákóczi térre, letették a földre, nem messze a szökőkúttól. Ahogy Gombos Gyula írja: „Ott állt még tíz napig a földúlt Rákóczi téren. A németek Budáról aknavetőikkel még lőtték a pesti oldalt, a tér is számos találatot kapott, de a koporsó és benne fagytól konzervált lakója épségben maradt. S ekkor eljöttek a fiatalok.” A már említett Horváth János, Kiss Sándor és néhány társuk sírgödröt ástak, és belecsúsztatták a koporsót. A Keresztyén Ifjak Egyesülete fiatal református lelkésze, Nagy Gyula mondott fölötte búcsúztatót. A hevenyészett sírdombra néhány nap múlva sebtében ácsolt fejfa került, de a sírfelirat, amit Szabó Dezső előre elkészített, lemaradt: „Vándor, állj meg itt a sírnál, / És tegyél úgy, mintha sírnál. / Higgye lenn az alvó gazda, / Hogy valaki megsiratja.” Így végezte be földi életét az örökké opponáló magányos harcos, a mindent a magyar igazság és élet szempontjából szemlélő író-próféta.
Ha Dosztojevszkij azt mondta, hogy az orosz írók Gogol köpönyegéből bújtak elő, akkor talán nem túlzás, hogy a magyar népi mozgalom írói Szabó Dezső Elsodort falujából rajzottak ki. „Világképüket lényegében tőle kapva, vele vitatkozva alakították ki” – állapította meg a népi írókról már Németh László. E tekintetben hozzá hasonlóan vélekedett Szekfű Gyula is, aki szerint – Ady mellett – Szabó Dezsőnek volt döntő szerepe a Trianon utáni egész népi-nemzeti ifjúsági mozgalom kialakulásában. Halála után két évvel Várkonyi Nándor úgy emlékezett rá, hogy életművének erkölcsi tőkéjéül örökre megmarad az a sebzett hangú kiáltás, amellyel az elsodort magyar népnek és veszendő értékeinek megmentésére inti a mai és a jövendő nemzedékek lelkiismeretét. „Magatartásra tanított, s ez több minden irodalmi teljesítménynél, mert bennünk élő örökség és cselekvő hagyomány.”
Ne hagyjuk hát elveszni a minden magyar felelős minden magyarért prófétájának élő s éltető örökségét!
