Néhány napja emlékeztünk meg arról, hogy kereken nyolcvan esztendeje hunyta le szemét örökre a Horthy-korszak legnagyobb hatású írója, Szabó Dezső. A XX. század egyik legjelentősebb magyar ideológusa távozott vele, akinek irodalmi művei és tanulmányai Móricz Zsigmond és Ady Endre írásai mellett a népi írók legfontosabb ihletforrásának számítottak. Holisztikus szemléletmód, széles körű műveltség és lángoló nemzetszeretet jellemezte.
Sokáig lehetne azon vitatkozni, hogy a kommunista kultúrpolitika miért igyekezett kiradírozni a felnövekvő nemzedékek tudatából az életművét, s miért nem használta fel a maga tanainak erősítésére. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy
Szabó Dezső szinte minden munkáján átizzik a magyarság iránti, rajongásig menő féltő-aggódó odaadás. Márpedig – ellentétben a környező országokkal – a Kádár-rendszer nemhogy nem használta ki a nacionalizmusban rejlő mobilizáló erőt, hanem a nemzeti világszemléletet mindenestül kiirtani igyekezett.
Ady Endre és József Attila munkássága alkalmas volt arra, hogy eszközként használják a hivatalos tanok erősítésére és legitimálására, erről a magyar televíziózás történetének nemzetpedagógiai szempontból talán legtisztább hangú sorozata, a Hagyaték vonatkozó epizódja kiváló összefoglalót ad. Szabó Dezsőnek csak néhány kisebb terjedelmű művét, a Feltámadás Makucskánt vagy A kötél legendáját emelték ki a mesterséges feledtetésből, melyek vitriolos társadalombírálata alkalmas volt a Horthy-korszak elleni hangulatkeltésre és a kommunista propaganda sztereotípiáinak erősítésére.
Azt pedig végképp elfeledtetni, elrejteni igyekezett a kádári–aczéli kultúrpolitika, hogy
a magyar történelemben a Szabó Dezső által következetesen és kemény szavakkal bírált keresztény-nemzeti kurzus állt a legközelebb ahhoz a vízióhoz, ami az író műveiből az állam vonatkozásában kijegecesedik. Ez volt az az időszak, amikor a teljes vezető elitet átitatta a nemzeti gondolkodás, melyben az oktatáspolitika, a gazdaságpolitika, a külpolitika, a katonapolitika vektorát a magyar érdek szabta meg.
Nincs itt most tér arra, hogy részletesen elemezzük, miért fordult mégis szembe a jeles gondolkodó az őt kooptálni próbáló rendszerrel, ebben szerepet játszott sajátos egyénisége és nyilván a korszak több hibája is.
Fontos kérdés viszont az, hogy az élete utolsó évtizedében az Életeim című, befejezetlenül is több mint ezer oldalra rúgó visszaemlékezését leszámítva szinte csak nemzetstratégiai tanulmányokat író Szabó Dezső közéleti iránymutatásának van-e ma is aktuális magja. A válasz egyértelműen igen.
S nemcsak legtöbbet idézett gondolata az, mely, míg magyar él, hitvallása lehet a nemzet minden tagjának. Ilyen kevés szóval ilyen fontos igazságot csak keveseknek adatott megfogalmazni a magyar szellemtörténetben. Az aforizmatikus gondolat egy költői kérdés része, hadd idézzük teljes egészében:
Mikor teljesedik minden magyar lélek ösztönös legfőbb irányítójává, minden akarata éber beidegzőjévé megmaradásunk, anyagi és lelki megújhodásunk alaptétele: Minden magyar felelős minden magyarért?
(A bánya mélye felé, Ludas Mátyás Füzetek – továbbiakban LMF –, 59-es szám. A szöveg bekerült az író hatvanadik születésnapja alkalmából kiadott, majd a rendszerváltás után ismét megjelent Az egész látóhatár című többkötetes gyűjteménybe is.)
Megfontolandó ama meglátása, mely persze köszönőviszonyban sincs a balliberálisok által erőltetett politikai korrektséggel, miszerint az állam a nemzet első számú érdekérvényesítő eszköze.
Ez a szemléletmód kiválóan rímel Szabó Dezső szellemi örökösének, a nagy elődnél sokkal nagyobb fokú politikai érzékkel megáldott, az utóbbi időben a jobboldali fősodor képviselői által is egyre többet idézett Csurka Istvánnak a „nemzetépítő állam” koncepciójával.
„Az Állam a Nemzet egyetemes életformája” – írja Szabó Dezső a Szellemi honvédelem (LMF 54) című gondolatfutamában 1939 októberében.
S helyben is vagyunk. A rendkívül tömör, ma is szinte teljes egészében aktuális szöveg az egyik legfontosabb üzenet a ma embere számára: igen, semmire nincs akkora szükségünk, mint az egyébként a Magyar Nemzet napilapban 1939 nyarán meghirdetett szellemi honvédelemre, amint azt Szabó Dezső eszmei hagyatékának sorsa is mutatja.
Hallgassuk csak:
A szellemi honvédelem célja, hogy a magyar összes lelki folyamataiban, életösztöneiben, életakaratában, öntudatában, beérzéklési és gondolati folyamataiban, képzeletében, szolidaritási vágyaiban, látása minden formájában […] magyar legyen és magyar maradjon.
(Uo.) Az eszközökről így fogalmaz a teljes magyar nemzet vonatkozásában:
A szellemi honvédelemnek két legmélyebben ható, legegyetemesebb körű szerve az iskola és a hadsereg. […] A szellemi honvédelmet egy nagy egyetemes terv alapján meg kell szervezni az egész társadalomban. […] A sajtóban, az irodalomban, a művészetekben. […] A felekezetekben, minden elképzelhető társadalmi egyesületben és végül az élet kikerülhetetlen parancsából: a bárhol, bármily impérium alatt élő magyarok között.
Az írás legelején elvi éllel jelenti:
A hadsereget is tartom olyan szellemi honvédelemnek, mint az iskolát, az irodalmat és a tudományt. Viszont: az én szemeimben az iskola, az irodalom és a tudomány anyagi értelemben is olyan hadsereg, mint maga a hadsereg.
Az ideológiák egyik kulcskérdése az egyén és a közösség viszonyrendszere. E problémakörben válik el egymástól talán legegyértelműbben a három nagy XIX. századi eszmerendszer: a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus. Szabó Dezső válasza a szerves társadalomképből kiinduló keresztény-konzervativizmushoz áll a legközelebb:
Egyén és közösség […] nem külön két valóság. Hiszen […] öröklés, közös múlt, közös életérdekek, közös kultúra stb. révén: minden egyénben benne van a közösség mint legdöntőbb, legegyetemesebb meghatározó elem. Viszont a közösség minden termése az egyén formáiban történik
– áll a gróf Teleki Pál miniszterelnöknek ajánlott Lelkek az éjszakában című írásában. (LMF 55–56., összevont szám)
Az esélyegyenlőséggel kapcsolatos meglátása a népi írók vezérgondolata lett:
A nemzetélet megszervezésében mindenkinek egyenlően meg kell adni a lehetőséget arra, hogy a lehető legtöbb termését megteremhesse.
Ennek fényében kell értelmezni szerinte a demokráciát is.
A demokrácia alapelvében […] nincs semmi olyan őrült és pusztító gondolat, hogy az emberek egyenlőek volnának, vagy érdeke volna az emberiségnek, hogy egyenlővé tegyük őket. Ellenkezőleg! A demokrácia folytonos érték-kutatás, érték-mozgósítás, érték-valorizálás.
Teljesen világos, hogy Szabó Dezső gondolatainak szárnyalását nem kötötte semmiféle ideológia, semmiféle kanonizált eszmerendszer lánca. Ő azt kereste-kutatta, miként lehet a magyarságot a nemzetek versenyében olyan pozícióhoz juttatni, mely több mint ezeréves európai múltja és teljesítménye alapján megilletné. Eszmei alapállása a vegytiszta nacionalizmus volt, mondhatnánk, ha a baloldali társadalomtudományi és médiaapparátus nem törekedett volna a második világháború után ezt a fogalmat besározni, olyan negatív asszociációkkal terhelni, melyek lehetetlenné teszik tisztán leíró jellegű használatát. Mondjuk ehelyett inkább azt, hogy nemzeti utilitarizmus. Tehát olyan unortodox, dogmamentes megközelítése a politikának, mely nem azt mérlegeli, hogy a nemzeti közösség érdekében megteendő lépés beilleszkedik-e bármiféle eszmerendszer tanaiba.
Nem nehéz felismerni, hogy
a 2010 óta az országot vezető kormányfőnek ugyanez a politikai alapállása. Bethlen Gábor módjára egyensúlyozni a nagy világerők között, megérezve a librációs pontokat külpolitikai síkon, szellemi honvédelemre, az esélyegyenlőség megteremtésére, számbeli és gazdasági gyarapodásra törekedni belpolitikai síkon.
Nem véletlen, hogy Csurka István két évvel később bekövetkezett halála előtt, a 2010-es választás idején a Fidesz mellett tette le a garast. Talán nem túlzás feltételezni, hogy megérezte a párt miniszterelnök-jelöltjében a dogmamentes nemzetszolgálót.
