Néhány napja emlékeztünk meg arról, hogy kereken nyolcvan esztendeje hunyta le szemét örökre a Horthy-korszak legnagyobb hatású írója, Szabó Dezső. A XX. század egyik legjelentősebb magyar ideológusa távozott vele, akinek irodalmi művei és tanulmányai Móricz Zsigmond és Ady Endre írásai mellett a népi írók legfontosabb ihletforrásának számítottak. Holisztikus szemléletmód, széles körű műveltség és lángoló nemzetszeretet jellemezte.
Sokáig lehetne azon vitatkozni, hogy a kommunista kultúrpolitika miért igyekezett kiradírozni a felnövekvő nemzedékek tudatából az életművét, s miért nem használta fel a maga tanainak erősítésére. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy 

Ady Endre és József Attila munkássága alkalmas volt arra, hogy eszközként használják a hivatalos tanok erősítésére és legitimálására, erről a magyar televíziózás történetének nemzetpedagógiai szempontból talán legtisztább hangú sorozata, a Hagyaték vonatkozó epizódja kiváló összefoglalót ad. Szabó Dezsőnek csak néhány kisebb terjedelmű művét, a Feltámadás Makucskánt vagy A kötél legendáját emelték ki a mesterséges feledtetésből, melyek vitriolos társadalombírálata alkalmas volt a Horthy-korszak elleni hangulatkeltésre és a kommunista propaganda sztereotípiái­nak erősítésére.

Azt pedig végképp elfeledtetni, elrejteni igyekezett a kádári–aczéli kultúrpolitika, hogy 

Nincs itt most tér arra, hogy részletesen elemezzük, miért fordult mégis szembe a jeles gondolkodó az őt kooptálni próbáló rendszerrel, ebben szerepet játszott sajátos egyénisége és nyilván a korszak több hibája is.

Fontos kérdés viszont az, hogy az élete utolsó évtizedében az Életeim című, befejezetlenül is több mint ezer oldalra rúgó visszaemlékezését leszámítva szinte csak nemzetstratégiai tanulmányokat író Szabó Dezső közéleti iránymutatásának van-e ma is aktuális magja. A válasz egyértelműen igen.

S nemcsak legtöbbet idézett gondolata az, mely, míg magyar él, hitvallása lehet a nemzet minden tagjának. Ilyen kevés szóval ilyen fontos igazságot csak keveseknek adatott megfogalmazni a magyar szellemtörténetben. Az aforizmatikus gondolat egy költői kérdés része, hadd idézzük teljes egészében: 

(A bánya mélye felé, Ludas Mátyás Füzetek – továbbiakban LMF –, 59-es szám. A szöveg bekerült az író hatvanadik születésnapja alkalmából kiadott, majd a rendszerváltás után ismét megjelent Az egész látóhatár című többkötetes gyűjteménybe is.)

Megfontolandó ama meglátása, mely persze köszönőviszonyban sincs a balliberálisok által erőltetett politikai korrektséggel, miszerint az állam a nemzet első számú érdekérvényesítő eszköze. 

„Az Állam a Nemzet egyetemes életformája” – írja Szabó Dezső a Szellemi honvédelem (LMF 54) című gondolatfutamában 1939 októberében.

S helyben is vagyunk. A rendkívül tömör, ma is szinte teljes egészében aktuális szöveg az egyik legfontosabb üzenet a ma embere számára: igen, semmire nincs akkora szükségünk, mint az egyébként a Magyar Nemzet napilapban 1939 nyarán meghirdetett szellemi honvédelemre, amint azt Szabó Dezső eszmei hagyatékának sorsa is mutatja.
Hallgassuk csak: 

 (Uo.) Az eszközökről így fogalmaz a teljes magyar nemzet vonatkozásában:

Az írás legelején elvi éllel jelenti: 

Az ideológiák egyik kulcskérdése az egyén és a közösség viszonyrendszere. E problémakörben válik el egymástól talán legegyértelműbben a három nagy XIX. századi eszmerendszer: a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus. Szabó Dezső válasza a szerves társadalomképből kiinduló keresztény-konzervativizmushoz áll a legközelebb: 

– áll a gróf Teleki Pál miniszterelnöknek ajánlott Lelkek az éjszakában című írásában. (LMF 55–56., összevont szám)
Az esélyegyenlőséggel kapcsolatos meglátása a népi írók vezérgondolata lett: 

 Ennek fényében kell értelmezni szerinte a demokráciát is. 

Teljesen világos, hogy Szabó Dezső gondolatainak szárnyalását nem kötötte semmiféle ideológia, semmiféle kanonizált eszmerendszer lánca. Ő azt kereste-kutatta, miként lehet a magyarságot a nemzetek versenyében olyan pozícióhoz juttatni, mely több mint ezeréves európai múltja és teljesítménye alapján megilletné. Eszmei alapállása a vegytiszta nacionalizmus volt, mondhatnánk, ha a baloldali társadalomtudományi és médiaapparátus nem törekedett volna a második világháború után ezt a fogalmat besározni, olyan negatív asszociációkkal terhelni, melyek lehetetlenné teszik tisztán leíró jellegű használatát. Mondjuk ehelyett inkább azt, hogy nemzeti utilitarizmus. Tehát olyan unortodox, dogmamentes megközelítése a politikának, mely nem azt mérlegeli, hogy a nemzeti közösség érdekében megteendő lépés beilleszkedik-e bármiféle eszmerendszer tanaiba.

Nem nehéz felismerni, hogy 

Nem véletlen, hogy Csurka István két évvel később bekövetkezett halála előtt, a 2010-es választás idején a Fidesz mellett tette le a garast. Talán nem túlzás feltételezni, hogy megérezte a párt miniszterelnök-jelöltjében a dogmamentes nemzetszolgálót.