Nézem a Göppingenhez tartozó Süßen háború előtti lakosságszámát: 1939-ben még négyezren, 1950-ben már hatezren éltek itt. A szaporulatot a törökbálinti németek adják, akiket a háború után ide telepítettek (Süßen ma Törökbálint testvértelepülése, ami az egyetlen dicséretes és nemes tett ebben a borzalmas történetben). Csak Törökbálintról 2200 németet tüntettek el 1946-ban, vagyis bátran mondhatjuk, hogy felszámolták a közösség etnikai, nyelvi, kulturális, közösségi jelenlétét.

Törökbálint persze csak egyetlen történet a háború utáni vérzivataros évekből.

 Az új magyar rezsim kétszázezer németet megfosztott az állampolgárságától, elvette vagyonukat, majd elzavarta őket az országból. Csak lakóingatlanból legalább negyvenezer jutott állami kézre, és akkor még nem beszéltünk az elrabolt földekről, gazdaságokról, jószágállományról, anyagi javakról.

A németek kifosztása – fájdalmas módon – gyakorlatilag közös akarattal zajlott, alig akadt valaki, aki felemelte szavát az embertelenségek ellen. Nagy Imre, a kommunista belügyminiszter irányította a kitelepítéseket, de segítői akadtak az összes „demokratikus” pártban. Antall József édesapja ugyanúgy lelkesen népszerűsítette a németek elüldözését, mint a népi írók vagy a korabeli magyar szellemi élet színe-java. Borzalmas cikkeket, elaljasult érveket olvasok a korabeli sajtóban olyan emberektől, akiket máskülönben tisztelünk. 

 A kitelepítettek közül – ahogyan ilyenkor lenni szokott – sokaknak csak azért kellett bűnhődniük, mert irigységből vagy anyagi számításból feljelentették őket. Esetleg német nevet viseltek, pusztán ezért kerültek fel valamelyik vonatra.

Bennem, akiben egy csepp német vér nincs, megrendülést és szégyent kelt mindaz, ami 1945 és 1948 között zajlott ebben az országban. A zsidók kiirtása mellett a magyarországi németség elleni hadjárat az egyik legszégyenteljesebb eseménye és következménye a háborúnak. Bejártam az egész országot és a Kárpát-medencét: ott álltam ásóval agyonvert németek sírjánál a Bácskában, nézegettem régen felvésett neveket, évszámokat baranyai házakon, amelyekben lassan nyolcvan éve nem élnek már ott hajdani lakóik és leszármazottaik. Rágcsáltam stifoldert, figyeltem táncolókat sváb bulikban, lakodalmakban, elnézegettem, ahogyan a fiatal nemzedékek lassan visszahódítanák maguknak a múltjuk egy részét (persze ha az olyan könnyű lenne). Beszélgettem mezőberényi magyarokkal, akiket a Csallóközből a csehszlovák–magyar lakosságcserével telepítettek Békés megyébe, ahol megkapták a frissen elzavart svábok házát, javait. Egyszer egy sörkertben világbajnoki meccset néztünk, és a német himnusz alatt felállt egy srác, szívére tette a kezét, amikor pedig megkérdeztem tőle, miért, azt felelte, ő magyarországi német és büszke erre.

Személyesen azt mondhatom,

 Látom és tapasztalom persze a hibáikat is, az olykor túlzott és merev törekvéseiket, valamint – legalábbis a magyar emberhez képest – puritán, racionális gondolkodásuk hátulütőit. Azonkívül esküszöm, a világ valamennyi tiroler knödelét odaadnám egy tányér birkapörköltért, de – mondom – a németeket Európának ezen a tájékán ismerjük, kedveljük és tiszteljük.

Ezért mindig hallgatni szoktam, vagy éppen ellenkezem, amikor a németek „bűneit” lajstromozzák nekem felhevült beszélgetőtársak. Nyilván nincsenek csak bűntelenek egy közösségben sem, de a gyilkosokkal soha nem éreztem rokonságot (legyenek azok németek vagy magyarok), azt pedig nem hiszem, hogy szörnyű emlékekkel örökké sakkban tarthatjuk a normális embereket.

Nemcsak személyes tapasztalataim, hanem két ismeretlen ember kínzó emléke miatt sem. Akik ott álldogáltak új hazájukban a saját viseletükben 1962-ben, és Törökbálintra gondoltak, a házra, a barátokra, a rokonokra, mindenre, amit elvettek tőlük…