Hogy a történelmi emlékezet sokszor megcsal bennünket, felesleges bizonyítani. A véralgebra beteg logikája szerint például valamerre el kellene billennie a mérlegnek, amikor a népirtásokat lajstromozzuk, vagyis el kellene fogadnunk a huszadik század egyik legártalmasabb relativizáló gondolatát. Eszerint valamelyik népcsoport, vallási csoportosulás megsemmisítéséről nem lehet eleget beszélni, a másik genocídiumról azonban hallgassunk, mert „azok” csak azt kapták, amit megérdemeltek. Ilyen szemérmetlenek vagyunk sokszor ma is, amikor a magyarországi németek kálváriájára emlékezünk.
Sajnos nem veszett ki belőlünk a méreg, amelyet – nem mellesleg – 1945 után csepegtettek belénk a megszállók. Hogy tudniillik a németek robbantották ki a második világháborút, lerombolták az országot, alsóbbrendű fajként tekintettek ránk, ergo bűnös nemzet, semmi keresnivalójuk itt. Sorsuk a haláltábor, járműnek ott a nyugatra tartó vonat, aki pedig maradhat, az fogja be a száját, különben leszámolunk vele is.
Nézegetek egy régi-régi képet, 1962-ben készült Göppingenben, nem messze Stuttgarttól. Két idős ember tekint rám, az idős nő és a férfi, mindketten népviseletben álldogálnak. Hajdani kitelepítettek, akiknek el kellett hagyniuk Törökbálintot, de láthatóan éppen úgy néznek ki, öltözködnek, és nyilván éreznek, gondolkodnak, mintha otthon élnének. Két kőszobor a múltból: a nyugati fogyasztói társadalom szabálytalan hősei, nagy fehér bajusszal, köténnyel, szomorú, de nem vádló tekintettel. Házaspár, akik otthon, Magyarországon még németül beszéltek, majd elzavarták őket, elvették a javaikat, új hazájukban pedig – ahova mellesleg semmilyen érzelmi szál nem kötötte őket – leginkább lecigányozták őket. Nem értették, nem ismerték őket, hiszen a dunai svábok Baden-Württembergben nagyjából úgy festettek akkoriban, mintha a Holdról érkeztek volna. De az a két ember mégsem tudta és akarta levetni fizikai és szellemi valóságát: törökbálintiak maradtak mindvégig, nem tagadták meg családi örökségüket és önmagukat.