Hogy a történelmi emlékezet sokszor megcsal bennünket, felesleges bizonyítani. A véralgebra beteg logikája szerint például valamerre el kellene billennie a mérlegnek, amikor a népirtásokat lajstromozzuk, vagyis el kellene fogadnunk a huszadik század egyik legártalmasabb relativizáló gondolatát. Eszerint valamelyik népcsoport, vallási csoportosulás megsemmisítéséről nem lehet eleget beszélni, a másik genocídiumról azonban hallgassunk, mert „azok” csak azt kapták, amit megérdemeltek. Ilyen szemérmetlenek vagyunk sokszor ma is, amikor a magyarországi németek kálváriájára emlékezünk.
Sajnos nem veszett ki belőlünk a méreg, amelyet – nem mellesleg – 1945 után csepegtettek belénk a megszállók. Hogy tudniillik a németek robbantották ki a második világháborút, lerombolták az országot, alsóbbrendű fajként tekintettek ránk, ergo bűnös nemzet, semmi keresnivalójuk itt. Sorsuk a haláltábor, járműnek ott a nyugatra tartó vonat, aki pedig maradhat, az fogja be a száját, különben leszámolunk vele is.
Nézegetek egy régi-régi képet, 1962-ben készült Göppingenben, nem messze Stuttgarttól. Két idős ember tekint rám, az idős nő és a férfi, mindketten népviseletben álldogálnak. Hajdani kitelepítettek, akiknek el kellett hagyniuk Törökbálintot, de láthatóan éppen úgy néznek ki, öltözködnek, és nyilván éreznek, gondolkodnak, mintha otthon élnének. Két kőszobor a múltból: a nyugati fogyasztói társadalom szabálytalan hősei, nagy fehér bajusszal, köténnyel, szomorú, de nem vádló tekintettel. Házaspár, akik otthon, Magyarországon még németül beszéltek, majd elzavarták őket, elvették a javaikat, új hazájukban pedig – ahova mellesleg semmilyen érzelmi szál nem kötötte őket – leginkább lecigányozták őket. Nem értették, nem ismerték őket, hiszen a dunai svábok Baden-Württembergben nagyjából úgy festettek akkoriban, mintha a Holdról érkeztek volna. De az a két ember mégsem tudta és akarta levetni fizikai és szellemi valóságát: törökbálintiak maradtak mindvégig, nem tagadták meg családi örökségüket és önmagukat.
Nézem a Göppingenhez tartozó Süßen háború előtti lakosságszámát: 1939-ben még négyezren, 1950-ben már hatezren éltek itt. A szaporulatot a törökbálinti németek adják, akiket a háború után ide telepítettek (Süßen ma Törökbálint testvértelepülése, ami az egyetlen dicséretes és nemes tett ebben a borzalmas történetben). Csak Törökbálintról 2200 németet tüntettek el 1946-ban, vagyis bátran mondhatjuk, hogy felszámolták a közösség etnikai, nyelvi, kulturális, közösségi jelenlétét.
Törökbálint persze csak egyetlen történet a háború utáni vérzivataros évekből.
A magyarországi németség elszámoltatása gyorsan lezajlott, hivatalosan azért, hogy menekült magyar népcsoportokat (például székelyeket) telepíthessenek az elűzött svábok otthonaiba, valójában azonban a győztes szovjetek egész Közép- és Kelet-Európából kitakarították vélt és valós ellenségeiket. Hogy a magyarországi németek jelentős többsége ártatlan volt a felhozott vádakban – hiszen sem a Volksbundban, sem az SS-ben nem küzdött Hitlerért, mi több, sokan németnek sem vallották magukat –, már nem számított.
Az új magyar rezsim kétszázezer németet megfosztott az állampolgárságától, elvette vagyonukat, majd elzavarta őket az országból. Csak lakóingatlanból legalább negyvenezer jutott állami kézre, és akkor még nem beszéltünk az elrabolt földekről, gazdaságokról, jószágállományról, anyagi javakról.
A németek kifosztása – fájdalmas módon – gyakorlatilag közös akarattal zajlott, alig akadt valaki, aki felemelte szavát az embertelenségek ellen. Nagy Imre, a kommunista belügyminiszter irányította a kitelepítéseket, de segítői akadtak az összes „demokratikus” pártban. Antall József édesapja ugyanúgy lelkesen népszerűsítette a németek elüldözését, mint a népi írók vagy a korabeli magyar szellemi élet színe-java. Borzalmas cikkeket, elaljasult érveket olvasok a korabeli sajtóban olyan emberektől, akiket máskülönben tisztelünk.
Ami történt, közös szégyene az akkori Magyarországnak, és persze soha senkit nem vontak felelősségre azért, mert kifosztotta, elzavarta és koldussá tette honfitársait. Utólag persze lesznek olyanok, akik a háborús rémtettekkel magyarázzák majd a történteket, csakhogy – mint említettük – a magyarországi németség nagyobbik része nem vett részt a szörnyűségekben, sokszor nem is támogatta a háborút.
A kitelepítettek közül – ahogyan ilyenkor lenni szokott – sokaknak csak azért kellett bűnhődniük, mert irigységből vagy anyagi számításból feljelentették őket. Esetleg német nevet viseltek, pusztán ezért kerültek fel valamelyik vonatra.
Bennem, akiben egy csepp német vér nincs, megrendülést és szégyent kelt mindaz, ami 1945 és 1948 között zajlott ebben az országban. A zsidók kiirtása mellett a magyarországi németség elleni hadjárat az egyik legszégyenteljesebb eseménye és következménye a háborúnak. Bejártam az egész országot és a Kárpát-medencét: ott álltam ásóval agyonvert németek sírjánál a Bácskában, nézegettem régen felvésett neveket, évszámokat baranyai házakon, amelyekben lassan nyolcvan éve nem élnek már ott hajdani lakóik és leszármazottaik. Rágcsáltam stifoldert, figyeltem táncolókat sváb bulikban, lakodalmakban, elnézegettem, ahogyan a fiatal nemzedékek lassan visszahódítanák maguknak a múltjuk egy részét (persze ha az olyan könnyű lenne). Beszélgettem mezőberényi magyarokkal, akiket a Csallóközből a csehszlovák–magyar lakosságcserével telepítettek Békés megyébe, ahol megkapták a frissen elzavart svábok házát, javait. Egyszer egy sörkertben világbajnoki meccset néztünk, és a német himnusz alatt felállt egy srác, szívére tette a kezét, amikor pedig megkérdeztem tőle, miért, azt felelte, ő magyarországi német és büszke erre.
Személyesen azt mondhatom,
talán sehol nem kaptam annyi baráti szót, biztatást és szeretetet, mint német származású barátaim között, legyen az illető villányi borász, budakeszi vendéglős, nagymarosi gázszerelő, szász televíziós Erdélyből, bárki, aki semmi mást nem tett és tesz, mint dolgozik, gyarapodik, ahogyan ősei is tették. Talán azért, mert alföldi református vagyok, a munka és a rend számomra is rendkívül fontos, így remekül azonosulok a németek lelki alkatával.
Látom és tapasztalom persze a hibáikat is, az olykor túlzott és merev törekvéseiket, valamint – legalábbis a magyar emberhez képest – puritán, racionális gondolkodásuk hátulütőit. Azonkívül esküszöm, a világ valamennyi tiroler knödelét odaadnám egy tányér birkapörköltért, de – mondom – a németeket Európának ezen a tájékán ismerjük, kedveljük és tiszteljük.
Ezért mindig hallgatni szoktam, vagy éppen ellenkezem, amikor a németek „bűneit” lajstromozzák nekem felhevült beszélgetőtársak. Nyilván nincsenek csak bűntelenek egy közösségben sem, de a gyilkosokkal soha nem éreztem rokonságot (legyenek azok németek vagy magyarok), azt pedig nem hiszem, hogy szörnyű emlékekkel örökké sakkban tarthatjuk a normális embereket.
Persze, nem vagyok német, mégis társaink ők nekünk nemcsak történelmünkben, de sorsunkban is. Magyar hazánkat ugyanis nem egymás ellen, hanem közös épülésünkre álmodták meg hajdanán, és ebből az igazságból egyszerűen nem engedhetek.
Nemcsak személyes tapasztalataim, hanem két ismeretlen ember kínzó emléke miatt sem. Akik ott álldogáltak új hazájukban a saját viseletükben 1962-ben, és Törökbálintra gondoltak, a házra, a barátokra, a rokonokra, mindenre, amit elvettek tőlük…
