A sok kutatási téma mellett a személyes emlékezet és a társadalmi emlékezet különbsége, illetve ez utóbbi terén az emlékezetpolitika sokáig kimaradtak az olvasmányaim és a kutatásaim közül, és így amikor az 1990-es évek közepén a rendszerváltás politikai reformja körüli részvételemet illetően egy akcióba kezdtem, akkor hamar rá kellett jönnöm létező törvényszerűségekre és itteni tudáshiányomra. Ugyanis az 1980-as évek elejének gazdasági reformja mellett
elkezdtem az akkori egypártrendszer alapjait csak részben megkérdőjelező politikai reformtervet készíteni az egyetemi alkotmányjogi oktatásom tudásbázisán azzal a feltevéssel, hogy a hazai szovjet laktanyák sokasága miatt egypártrendszer helyett többpártrendszert nem lehet célként kitűzni.
Végül több szűkkörű és enyhített verzió publikálása után 1986 decemberében az akkori legnagyobb értelmiségi folyóirat, a Valóság is leközölte, már a címében hirdetve: „Alternatív utak a politikai rendszer reformjára”.
Persze nem volt az olyan könnyű, előtte egy egészen elhomályosított verziót el tudtam fogadtatni a Társadalomtudományi Közleményekkel, ami az MSZMP KB intézetének volt a lapja, kis terjesztéssel, de ez már legitimálta, hogy házaljak a nyíltabb verzióval is.
Így vittem be a Valóság szerkesztőségébe Sükösd Mihályhoz, az első oldalakon sűrűn ismételgetve, hogy ebben nincs semmi új, ezt már leközölte a KB-intézet lapja. Belső tanácskozásuk után aztán kiadták a cikket külső szerkesztőbizottsági tagjuknak, Nyers Rezsőnek azzal, hogy ő ismeri KB-tagként a legjobban, meddig lehet elmenni a falig még szankció nélkül, és ha igent mond, lejöhet. Ő aztán végül rábólintott.
Tudni kell, hogy akkoriban a gazdasági reformerek az egypárti, moszkovita apparátcsikok támadása ellen mindig azzal védekeztek, hogy egyáltalán nem kell félniük, és a reformjaik nem vezetnek politikai reformokhoz. Így óriási hatása lett a cikkemnek itthon, de külföldön is, és az akkori alternatív médiában, a müncheni Szabad Európa Rádióban Kende Péter egy félórás ismertetőben beszámolt róla mint áttörésről.
Az 1988-as gyakorlati elindulás után aztán a nyugati sajtóorgánumok rendre megkerestek mint a politikai reformok pionírját. De aztán snitt, az új rendszer mindennapjaiban az új hatalmi viszonyok szerinti erős emberek korábbi tettei bukkantak elő mitikus történetekkel mint élő történelem.
Így jött el 1996 decembere, és az időközben a politikába és a napi politikai küzdelmekbe belesodródva felhívtam egy újságírót a legnagyobb példányszámú akkori napilapnál, aki hetente csinált velem interjút a napi csetepatékról, hogy jön a politikai rendszerváltás kezdetének tizedik évfordulója, és írni kellene az utat törő cikkemről. Nagy meglepetésemre a nyilvános politikai emlékezet küzdelmeiben nálam sokkal otthonosabb újságíró szabadkozva jelezte, hogy az nem olyan egyszerű. Hogy mi a megemlékezni való, és abban kinek volt szerepe, azt nem mi döntjük el egy interjúval, és ő nem írhat csak úgy önszántából erről.
Ma már okosabb vagyok, belementem alaposan az itt felmerülő átfogó társadalmi, politikai és hatalmi összefüggésekbe, és látom, hogy a személyes emlékezet, illetve a társadalmi politikai emlékezet között ég és föld a különbség.
Az utóbbi szaftos emlékezetpolitikai küzdelmekben alakul, megátkozva és kitörölve egy-egy személyt vagy eseményt, vagy csak simán eltávolítva a társadalmi memóriából, mintha nem is lett volna, míg mások, esetleg történelmi pondrók az emlékezetpolitika hősei lesznek, mert az ő csoportjaik, pártjaik lettek győztesek.
Aztán persze a hatalom forgandóságával az újak átírják a történelmet, benne az emlékezetpolitikát, és detronizálva az eddigi hősök egy részét, újakat emelnek piedesztálra.
Mivel a mesterséges intelligencia és a ChatGPT legújabb verziója napjainkra már a totális tudást percek alatt kutathatóvá, illetve összefoglalhatóvá tette, nekiálltam, hogy „tudásbányászattal” az egész világ emlékezetpolitikai küzdelmeit tablóba foglaljam. Így ezt az 1996 után szerzett öregkori bölcsességemet alá is támasztottam a közelmúltban ezen az úton. Az univerzális tudástárba feltett összegzésemet az interneten mindenki olvashatja, és láthatja, hogy
a személyes emlékezés még csak magánemberi passzió, és az emlékezetpolitika küzdelmei a világ országaiban néha a politikai harcok középpontját is jelentik.
Például Csurka Istvánt épp csak elkezdtük beemelni ide, de a hazai globalista politikai aréna már megfújta ellene a kürtöket. Szóval valahogy így megy ez.
A szerző professor emeritus
