Donald Tusk lengyel miniszterelnök nemrég azzal gyanúsította Orbán Viktort, hogy nem az EU csapatában játszik, hanem Putyinéban, már amennyiben megakadályozza az oroszellenes szankciókat. Eltekintve attól, hogy ez sokkal inkább elmondható lenne a szankciók kitalálóira, bennünket kissé zavar, hogy
Tusknak és Radosław Sikorski lengyel külügyminiszternek nem sokat jelent a nagy múltú lengyel–magyar barátság. Ők és elvbarátaik úgy viselkednek velünk szemben, mintha hadban álló országok lennénk.
Persze nem minden lengyel a barátunk, és a történelmünk során sem voltunk mindig szívbéli jó barátok. Villongások bőven akadtak köztünk például a XII. században, de még a XV. században is, történetesen Kázmér lengyel és Mátyás magyar király között. De sokkal több példát találunk arra, amikor a két vitéz, haza- és szabadságszerető nép barátsága erősebbnek bizonyult a politikai ellentéteknél. Gyakran harcoltunk idegen hódítókkal szemben, olykor egymást segítve is, és adtunk menedéket egymásnak, ha a szükség megkívánta.
A barátságról a kommunista diktatúra idején sem feledkeztünk meg. Nem a szocialista országok kötelező „testvériségére” gondolok, hanem az egyszerű civilek körében élő érzésekről, amelyek jeleit azonnal megtapasztalhattuk, ha egymás földjére léptünk.
Először 1964 nyarán jártam Lengyelországban. Gyerekkori barátommal mentünk, kevés pénzzel, egy-egy sporttáskával. Katowicéig vonattal, onnan autóstoppal fel a tengerig, majd vissza, keresztül-kasul az országban. Szállásunk nem volt, soha nem tudtuk, hol fogunk aludni, de a lengyelek mindenütt segítettek, mihelyt megtudták, hogy magyarok vagyunk. Akkoriban nagy divat volt az autóstop, különösen arrafelé. A városok kivezető útjai mentén hosszú sorokban álltak a fiatal stoposok, akik a sopoti dalfesztiválra próbáltak eljutni. Kevés autó állt meg, de nekünk minden alkalommal. Ennek a titka egy sárgára festett tábla volt, amelyen fekete betűkkel ez állt: Węgry (Magyarország). Ezt tartottam a kezemben, és ennek a segítségével jutottunk el Lengyelország számos zugába, hol sátrakban, hol diákszállásokon éjszakázva, ismeretlen lengyelek vendégszeretetét élvezve.
Most, öreg fejjel döbbenten olvastam, hogy
Sikorski külügyminiszter megszakítaná a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal. A lengyel külügyminisztérium nyilvánosságra került levele „a lengyel–magyar kapcsolatok megromlásával összefüggésben” javasolja a Magyarország varsói nagykövetével, Ijgyártó Istvánnal korábban tervezett találkozók lemondását. Javasolja továbbá, hogy a lengyel illetékesek ne fogadják el a magyar nagykövet vagy a nagykövetség által személyesen kiadott meghívásokat,
beleértve a nagykövetség által szervezett kulturális rendezvényekre szólókat is.
Mindezt azért, mert hazánk nemrég politikai menedékjogot adott Marcin Romanowski volt igazságügyi miniszterhelyettesnek (Jog és Igazságosság párt), akit a lengyel ügyészség bűncselekmények elkövetésével vádol. Hazánknak jó oka van azt feltételezni, hogy a vádak politikai indíttatásúak, mivel Tuskék e téren már eddig is számos jogtalan intézkedésre ragadtatták magukat.
A baloldali lengyel politikusok folyamatosan támadják a nemzeti-keresztény felfogású magyar kormányt. Oroszgyűlölet és háborúpártiság jellemzi őket. Új barátokat ölelnek a keblükre: Ukrajna és Románia globalistáit.
Sikorski barátságtalan gesztusára Szijjártó Péter külügyminiszter így adott méltó választ:
A lengyel–magyar testvériség túl fogja élni Európa egyik legháborúpártibb Soros-ügynökének minden áskálódását.
Igen, bízunk a régi barátság erejében, mert nagyon sok lengyel barátunk van. Bízunk a lengyel nemzet józan, patrióta polgáraiban, akik előbb-utóbb letolják a pályáról a Brüsszel előtt hajbókoló szolgalelkű politikusokat. Feltehetnénk a kérdést: vajon a lengyel baloldalnak miért nem számít a legendásnak mondható lengyel–magyar barátság, két ősi kultúrájú európai nemzet sok évszázados rokonszenve? Ezt a kérdést persze nem érdemes feltenni, mert a nemzetközi baloldal nemzetidegen természetéből adódik a kézenfekvő válasz. A magyarországi baloldaliakéhoz hasonló mentalitású emberekről van szó, márpedig róluk is elmondható: nekik sem jelent semmit a nemzet, így a két nemzet barátsága sem (tisztelet a kivételnek).
Elképzelhető, Tuskék még örülnek is annak, hogy befogadtuk a megvádolt politikust.
Lengyelország január elsejétől átvette az EU soros elnökségét, és ebből a pozícióból az eddigieknél is többet árthatnak nekünk, hiszen van hozzá megfelelő ürügy. Tusk és elvtársai számára sajnos nem a barátság a fontos, hanem az idegen megbízók elvtelen szolgálata, valamint a végső cél: a patrióta magyar kormány megbuktatása, a magyarországi lakájok hatalomra segítése.
Úgy, ahogy ez náluk, Lengyelországban történt.
A szerző író, újságíró
