Felháborodás és értetlenség – talán e két szó írja le leginkább azt a hangulatot, amely úrrá lett a teljes brüsszeli politikai eliten, miután Keith Kellogg, az Egyesült Államok Ukrajnáért és Oroszországért felelős különmegbízottja néhány nappal ezelőtt egyértelművé tette Münchenben, hogy Európának nem lesz helye az asztalnál az orosz–ukrán háborút lezárni szándékozó béketárgyalásokon. Persze diplomáciai körökben már jóval a biztonsági konferenciát megelőzően sejteni lehetett, hogy Washington és Moszkva ügyébe Brüsszelnek aligha lesz beleszólása, ám a valóság ilyen szintű felismerése mégis látványos kihívást jelentett számos nyugati politikusnak, illetve uniós biztosnak.
Ha visszaemlékezünk, ugyanezen politikusi kör szinte kísértetiesen hasonlóképpen reagált akkor is, amikor tavaly nyáron Orbán Viktor magyar miniszterelnök az orosz–ukrán háborúban közvetlenül és közvetetten érintett valamennyi féllel egy békemisszió keretében azért találkozott, hogy legalább egy tűzszüneti megállapodás születhessen.
Miképpen tavaly júliusban uniós politikusok tömkelege nyilvánította ki nemtetszését azzal kapcsolatban, hogy Orbán Európa-szerte egyedülálló módon Kijevtől kezdve Moszkván és Pekingen át egészen a floridai Mar-a-Lagóig szervezte a diplomáciai útjait, úgy a mostani müncheni konferencia után is szinte ugyanazok a gőgös, háborúpárti bürokraták adtak hangot a felháborodásuknak, akik az elmúlt évek során hallani sem akartak a békekötés lehetőségéről.
S ahogyan már egy évvel ezelőtt, úgy természetesen most is születtek feltételezések azzal összefüggésben, hogy ez a fajta brüsszeli gőg és értetlenség vajon miből fakad valójában. Amennyiben alaposabban szemügyre vesszük az elmúlt évtizedekben látott brüsszeli politika mozgatórugóit és az azokból egyeneságon származó politikai kudarcokat, nagyon úgy fest, hogy az összes ezzel kapcsolatos megfejtés közül a magyar miniszterelnök, valamint az amerikai alelnök, J. D. Vance által is vallott politikai diagnózis áll a legközelebb a valósághoz.