Felháborodás és értetlenség – talán e két szó írja le leginkább azt a hangulatot, amely úrrá lett a teljes brüsszeli politikai eliten, miután Keith Kellogg, az Egyesült Államok Ukrajnáért és Oroszországért felelős különmegbízottja néhány nappal ezelőtt egyértelművé tette Münchenben, hogy Európának nem lesz helye az asztalnál az orosz–ukrán háborút lezárni szándékozó béketárgyalásokon. Persze diplomáciai körökben már jóval a biztonsági konferenciát megelőzően sejteni lehetett, hogy Washington és Moszkva ügyébe Brüsszelnek aligha lesz beleszólása, ám a valóság ilyen szintű felismerése mégis látványos kihívást jelentett számos nyugati politikusnak, illetve uniós biztosnak.
Ha visszaemlékezünk, ugyanezen politikusi kör szinte kísértetiesen hasonlóképpen reagált akkor is, amikor tavaly nyáron Orbán Viktor magyar miniszterelnök az orosz–ukrán háborúban közvetlenül és közvetetten érintett valamennyi féllel egy békemisszió keretében azért találkozott, hogy legalább egy tűzszüneti megállapodás születhessen.
Miképpen tavaly júliusban uniós politikusok tömkelege nyilvánította ki nemtetszését azzal kapcsolatban, hogy Orbán Európa-szerte egyedülálló módon Kijevtől kezdve Moszkván és Pekingen át egészen a floridai Mar-a-Lagóig szervezte a diplomáciai útjait, úgy a mostani müncheni konferencia után is szinte ugyanazok a gőgös, háborúpárti bürokraták adtak hangot a felháborodásuknak, akik az elmúlt évek során hallani sem akartak a békekötés lehetőségéről.
S ahogyan már egy évvel ezelőtt, úgy természetesen most is születtek feltételezések azzal összefüggésben, hogy ez a fajta brüsszeli gőg és értetlenség vajon miből fakad valójában. Amennyiben alaposabban szemügyre vesszük az elmúlt évtizedekben látott brüsszeli politika mozgatórugóit és az azokból egyeneságon származó politikai kudarcokat, nagyon úgy fest, hogy az összes ezzel kapcsolatos megfejtés közül a magyar miniszterelnök, valamint az amerikai alelnök, J. D. Vance által is vallott politikai diagnózis áll a legközelebb a valósághoz.
Ez pedig nem más, mint hogy Európa egy évek óta tartó lejtmenetben, azaz súlyos pozícióvesztésben van a világ más térségeihez képest. Ráadásul mindez nem a világpolitika véletlenszerű alakulásának köszönhető, hanem a brüsszeli elit szisztematikusan alkalmazott demokráciaellenes gyakorlatának, amelynek révén Európa évről évre egyre csak veszít a politikai értelemben vett érdekérvényesítő képességéből, ezáltal pedig a komolyan vehetőségéből is.
Amennyiben akadnának olyanok, akik e helyzetértékelést túlságosan elnagyoltnak vagy szenzációhajhásznak találnák, elég, ha csak szemügyre veszik az elmúlt évtizedben látott uniós politikai folyamatok alakulását, illetve Brüsszel, valamint az egyes „renitens” tagállamoknak bélyegzett országok között zajló méltatlan eljárások tömkelegét.
Ha csak a legkézenfekvőbb példából, azaz Magyarország uniós afférjaiból indulunk ki, a napnál is világosabban látszik, hogy a politikai értelemben vett zsaroláson és bosszúpolitikán kívül az európai közösséget vezető bürokraták semmilyen más diplomáciai eszközt nem ismernek. Brüsszel hazánk ellen nemcsak hogy mondvacsinált okoból indított számtalan kötelezettségszegési eljárást, hanem ezen ügyek közül javarészt olyan kérdésekben alakított ki megfellebbezhetetlen álláspontot, amelyek kifejezetten nemzeti, magyarán nem uniós hatáskörbe tartoznak.
Ám a bürokratáknak ez sem volt elegendő. Hiszen miután az Orbán Viktor vezette jobboldal 2022-ben ismételten fölényes győzelmet aratott a magyar országgyűlési választásokon, Brüsszel egyoldalúan és deklaráltan annak érdekében függesztette fel a hazánknak jogosan járó uniós kifizetéseket, hogy destabilizálja a kormányt.
Ám hiba lenne azt gondolni, hogy ez a fajta demokráciaellenes gyakorlat egyedül Magyarországot tette eddig próbára. Ugyanis a 2015 és 2023 közti, Jog és Igazságosság (PiS) által kormányzott Lengyelország ugyanolyan kihívásoknak volt kitéve, mint hazánk. Konzervatív lengyel testvéreink ennek eredményeképpen pusztán azért estek el az őket jogosan megillető eurómilliárdoktól, mert Brüsszeltől eltérő módon szintén nemzeti hatáskörben döntöttek arról, hogy nem szeretnének együtt élni az országukat tömegesen megcélzó muszlim bevándorlókkal, vagy hogy igenis reformra szorul az a lengyel igazságügyi gyakorlat, amelyet még a kommunista érából örökölt meg az ország.
Ugyanakkor ezen a ponton fontos leszögezni, hogy az európai establishment demokráciaellenes felfogása nem kizárólag a „renitensnek” bélyegzett tagállamokat veszi célkeresztbe. Az elmúlt évtizedekben ugyanis egészen kézzelfoghatóvá vált az a brüsszeli eljárásrend, amely bármelyik, papíron még a legszolgalelkűbb országot is hajlandó megregulázni és megzsarolni abban az esetben, ha az épp az elitek elvárásaival szemben cselekszik.
Ezt a tendenciát a Románia, illetve a romániai elnökválasztások körüli perpatvar kitűnően példázta, miután a politikai fősodor azért tett semmissé egy hivatalos választási eredményt, hogy ne kelljen a status quo felbomlásának következményeivel számolni. Kevéssé meglepő módon e demokratikusnak nem mondható kezdeményezésnek leghangosabban egyes uniós biztosok örültek, akik közül akadt olyan is, aki hangsúlyozta, ez vár majd minden olyan választásra Európában, ahol „ilyen furcsa” eredmények születnek.
De nem járnak messze az igazságtól azok, akik úgy vélik, nem Románia volt az első olyan ország, amely egy balul elsült hivatalos választási eredmény után magyarázkodni kényszerült Brüsszelnek.
Ha jócskán visszamegyünk az időben, a velünk szomszédos Ausztria példája már az 1990-es évek végén is megerősítette azt a vélekedést, miszerint Brüsszel – ha az érdekei úgy kívánják – lábbal tiporja a demokráciát.
Amikor 1999-ben a Jörg Haider vezette Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) végül kifejezetten jó eredményt ért el a választásokon, melynek köszönhetően koalícióra lépett az Osztrák Néppárttal (ÖVP), Brüsszel azonnali hatállyal szankciókat léptetett életbe Béccsel szemben, és számos tüntetési hullám kiprovokálásában is áttételesen segédkezett még úgy is, hogy nem az FPÖ adta az ország kancellárját.
S ha már a népakarat semmibevételéről esik szó, utolsó példaként talán Dánia tragikomédiába fulladó népszavazási sorozatát érdemes megemlíteni, amely a 90-es évek elején igencsak meghatározta azt, hogy a bürokraták demokráciáról alkotott felfogásáról milyen vélemények alakultak ki Nyugat-Európában. Emlékezetes, amikor 1992-ben az ország kormánya arról kérte ki a saját állampolgárainak a véleményét, hogy ratifikálnák-e a monetáris uniót lehetővé tevő maastrichti szerződést, olyan csúf eredmény született, hogy Brüsszel nyomására a népszavazást egy évvel később, 1993-ban újra meg kellett tartani.
Mindezek fényében talán könnyebb megértenünk, hogy amikor a világ nagyhatalmai élet-halál kérdésében tárgyalóasztalhoz ülnek, Európa – amelynek belső működési elve egy bohózattá silányult – miért nem rúghat labdába. Hiszen ha végigvesszük Brüsszel imént tárgyalt és kifejezetten demokráciaellenesnek mondható bűnlajstromát – amely következetesen semmibe vette az európai népakaratot, valamint a saját tagállamaival szemben használta fegyverként a politikai bosszú eszköztárát –, aligha juthatunk mi magunk is más következtetésre, mint hogy Európa ebben a formában (leszámítva néhány patrióta tagállamot) egész egyszerűen már nem vehető komolyan a világpolitika porondján.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
