A Netflix – de mondhatnám bármelyik filmömlesztő csapatot, az HBO-t, a Showtime-ot, teljesen mindegy – olykor elgondolkodtatja az embert. Mára az a helyzet, hogy nemcsak az amerikaiak, de a lengyelek, spanyolok, britek, németek, szóval mindenki létrehozta a maga filmnyelvét. Így aztán vég nélkül ömlenek ránk a különféle „filmek”, azt most ne vizsgáljuk, hogy milyen apró csavarokkal és lényegtelen különbségekkel, mégis amerikai, méghozzá kaptafa-amerikai a teljes termés. Na jó, kivételek azért akadnak: legyen csak kilencvenkilenc százalék, mert néhány lótuszban és virágos rétben gondolkodó bollywoodi mesterművet is kapunk.
Bollywood mellett beszéljünk azért Hollywoodról és alvállalatairól is. Mondom máris, melyik öt filmet érjük el a Netflixen és a többi kultúrcsoportban.
Az első film alapvetően a férfiak szemétségéről szól.
A lényeg az, hogy megerőszakolják/becsapják/kihasználják a nőket, akik viszont nagyon erősek, fizikailag elképesztő mutatványokra képesek, hídról ugranak le sportcipőben, legéppuskáznak kétszáznegyven szemét férfit, sőt a szemük alá vernek egy kocsmában, amennyiben italra hívják meg őket, a szegény lányokat. A nők ráadásul lelkileg is nagyon erősek, gyerekük persze nincs, talán azért, mert nyomasztó gyermekkoruk volt. Párkapcsolatra vágynának ugyan, de nem találnak a másik csoportból férfiasabbat maguknál, így aztán marad az andalító zene a végén, könnyes naplemente a távoli szigeten, ahova az okos nő visszavonul sok pénzzel és szelíd álmaival, hiszen megérdemli, hogy önmaga legyen, ugyanolyan jó fizetéssel, mint egy férfi, valamint háromszor annyi erővel és ésszel.
A második filmben egy meleg fiú harcol a körülményei ellen, már kiscserkészként eltitkolja, hogy mire gerjed, mert a szigorú, bigott, déli kisvárosban a prédikátor csak kegyetlenkedik vele, a szüleinek pedig a látszat a legfontosabb.
Akad persze egy lány az osztályban, ő megérti a szegény meleg srácot, aki végül a nagyvárosba ejtőernyőzik, mert ott szabadon vonulhat rózsaszínű cuccban a klubdélutánokon. Ennek a filmnek az a vége, hogy a szülők már kapaszkodnának megtagadott gyermekükbe, de a közeledés lehetetlen, mert a srác időközben felnőtt férfivá (nővé?) érett, összeköltözött egy szakállas szociológussal, majd egy tízesztendős időugrás után kormányzóként látjuk San Franciscóban, amint új helyi rendeletekkel, hatásos szónoklatokkal segíti az átoperáltatás előtt álló ázsiai vagy afroamerikai fiatalokat.
A harmadik filmben bátor amerikai titkosszolgák küzdenek a világ gonoszai ellen, akik tízből nyolcszor ruszkik, egyszer albínó németek, esetleg szerbek, azzal a megkötéssel, hogy ez utóbbi esetben ellensúlynak rendes albánokat is be kell operálni a forgatókönyvbe. A főhős vagy Denzel Washington, vagy Denzel Washington 2., ez utóbbi Will Smith néven is leigazolható a produkcióba.
A lényeg, hogy csakis feketének muszáj adni a főszerepet, ahogyan a filmben felbukkanó CIA-főnök és a tárgyalótermi bíró soha nem lehet sem fehér, sem sárga, sem indián, sem pápua.
A filmben megjelennek Moszad-ügynökök is, ők mindig jóképűek, viccesek, hatékonyak és bátrak, ellentétben a ruszki vagy albínó gyilkosokkal, akiknek mindig kék a szemük és gúnyos megjegyzéseket tesznek az amerikai alkotmányra. Ja, néha az amerikai elnök is segít, ő egy ideig naiv, de aztán a néger főhős és környezete tetterőssé növeszti, mert remek fickó az elnök úr, csak nem mindig látja világosan, mi fán terem a társadalmi haladás.
Nagyon tanulságos a negyedik film is, a fekete komédia, amely független alkotásnak álcázza magát, ezért a műveletlen mozilátogatók roppant eredetinek érzik dülöngélő beállításait, amatőrnek álcázott képsorait. Itt felbukkannak mindenféle kretén figurák, akik a leggyakrabban egy nagy amerikai házban vagy kastélyban élnek, akad közöttük rakoncátlan kamasz lány, erélytelen apuka, idegbeteg, mégis határozott anyuka, és persze közeledik a vész, ami vagy atomháború, vagy a gonosz, magát elmaszkírozó postás, aki valójában rasszista sorozatgyilkos. Sokat nevethetünk a poénokon, amelyeket kivétel nélkül láttunk-hallottunk már más filmekben, például sokszor leesnek a háztetőről, egymásra borítanak tortákat, valamint a kutyák megharapják őket. A lényeg, hogy finoman társadalmi toleranciát is tanít a film, mert kiderül,
hogy a republikánus szomszéd erőszakos disznó, a kiskamasz barátnője pedig leszbikus, de mivel szemüveges és ólábú, nem kell senkinek, meg kell a szívnek hasadni, olyan romantikus ez a fekete komédia.
Az ötödik filmben a bájos emberjogi aktivista, az ügyvéd és a transzegyetemista hadat üzen a fegyvergyárosoknak, bírósági filmet látunk, ahol a tárgyalóteremben végül megsemmisítik az egész lobbit, akiket csak a pénz és persze a háborús újjáépítés érdekel. Valóságos bűnhálózatról van szó, iszonyatos pénzzel és hatalommal rendelkeznek, bezzeg az emberijogista, transzdiákos vonalnak semmije sincs a becsületén kívül, mégis sokkal okosabbak, mint a nagy kalapos texasi fegyvergyártók, akiket valamiért mindig vadászaton vagy lőgyakorlaton látunk a filmben. A végére különféle praktikákkal megtörik őket, a mexikói származású ügyvédnő – aki persze ingyen vállalja a pert, mert anno a Nemzeti Gárda lelőtte határátlépő, mégis nagyon tisztességes mozgássérült bátyját – csodálatos beszéddel rukkol ki. Arról beszél, hogy elsősorban jó emberek legyünk és szeressük a különbözőséget, hiszen a törvény előtt és a való életben mindannyian egyenlőnek születtünk.
Az ingyenes és előfizethető amerikai filmek teljességgel kiszámíthatatlanok, lényegében soha nem tudjuk, melyiket kapjuk az öt lehetséges verzió közül. Ebben ráadásul az a szép, hogy időnként beragad a retesz Hollywoodban is, ugyanis kombinálják a lehetséges változatokat.
Így aztán megtörténhet, hogy az amerikai elnök operáltatja magát nővé, esetleg az erős nő a meleg barátjával leplezi le a mozgássérült, de gonosz vadászokat határátlépés közben.
Még azt szeretném elmesélni, hogy Luis Buñuel, a világhírű spanyol rendező (aki tényleg rendező volt) remek önéletrajzában érdekes történetet ír le a háború előtti Hollywoodról. Akadt neki ott egy Ugarte nevű lakótársa, akivel az amerikai filmipar felületes tanulmányozása után áttekintő táblázatot készített. Ennek az volt a lényege, hogy egy kartonlapra mozgatható oszlopokat alakítottak ki, könnyen kezelhető fogantyúkkal. Az első oszlopban a környezet (Párizs, western, gengszter, középkori stb.) szerepelt, a másodikban a korszak, a harmadikban a főszereplők. Buñuel váltig állította, hogy az amerikai filmek már akkor, a harmincas években olyan sablonosak voltak, hogy ha valaki ismertette az egyik oszlop tartalmát, akkor ő vagy Ugarte holtbiztosan felvázolta a film főbb vonalait.
Egyszer Buñuel egyik producer ismerőse nagyképűen előadta, hogy fantasztikus forgatókönyvet kapott, amelyben a Marlene Dietrich alakította nőt a film végén kivégzik. Buñuel banálisnak nevezte a történetet, a producer pedig különlegesnek, páratlannak, és azt harsogta, hogy világszenzáció lesz. Jól összevesztek, végül Buñuel azt javasolta, döntsön az áttekintő táblázat, pontosabban Ugarte haverja, akinek a fejében persze már ott volt a teljes szakanyag. Átadom a szót Buñuelnek:
„Felszaladok Ugarte barátomhoz, felkeltem: – Gyere le hozzám – mondom –, szükségem van rád. Mogorván, csipásan, pizsamásan lejön, leültetem a producerrel szemben, és lassan, tagoltan azt mondom neki:
– Ide figyelj! Képzelj egy filmet! – Igen. – Bécsi környezet. – Igen.
– A korszak: az első világháború. – Igen. – A film elején egy kurvát látunk. Világosan látjuk, hogy kurva. Felszed egy tisztet az utcán, és aztán…
Ugarte ásítozva feláll, egy kézmozdulattal félbeszakít, elindul, hogy visszafeküdjön, és a producer legnagyobb meglepetésére azt mondja: – Elég! A végén kivégzik.”
Ugarte meglátása óta nem sok idő, csak úgy száz esztendő telt el.
Köszönöm a figyelmet!
