A harmadik filmben bátor amerikai titkosszolgák küzdenek a világ gonoszai ellen, akik tízből nyolcszor ruszkik, egyszer albínó németek, esetleg szerbek, azzal a megkötéssel, hogy ez utóbbi esetben ellensúlynak rendes albánokat is be kell operálni a forgatókönyvbe. A főhős vagy Denzel Washington, vagy Denzel Washington 2., ez utóbbi Will Smith néven is leigazolható a produkcióba. 

A filmben megjelennek Moszad-ügynökök is, ők mindig jóképűek, viccesek, hatékonyak és bátrak, ellentétben a ruszki vagy albínó gyilkosokkal, akiknek mindig kék a szemük és gúnyos megjegyzéseket tesznek az amerikai alkotmányra. Ja, néha az amerikai elnök is segít, ő egy ideig naiv, de aztán a néger főhős és környezete tetterőssé növeszti, mert remek fickó az elnök úr, csak nem mindig látja világosan, mi fán terem a társadalmi haladás.

Nagyon tanulságos a negyedik film is, a fekete komédia, amely független alkotásnak álcázza magát, ezért a műveletlen mozilátogatók roppant eredetinek érzik dülöngélő beállításait, amatőrnek álcázott képsorait. Itt felbukkannak mindenféle kretén figurák, akik a leggyakrabban egy nagy amerikai házban vagy kastélyban élnek, akad közöttük rakoncátlan kamasz lány, erélytelen apuka, idegbeteg, mégis határozott anyuka, és persze közeledik a vész, ami vagy atomháború, vagy a gonosz, magát elmaszkírozó postás, aki valójában rasszista sorozatgyilkos. Sokat nevethetünk a poénokon, amelyeket kivétel nélkül láttunk-hallottunk már más filmekben, például sokszor leesnek a háztetőről, egymásra borítanak tortákat, valamint a kutyák megharapják őket. A lényeg, hogy finoman társadalmi toleranciát is tanít a film, mert kiderül, 

Az ötödik filmben a bájos emberjogi aktivista, az ügyvéd és a transzegyetemista hadat üzen a fegyvergyárosoknak, bírósági filmet látunk, ahol a tárgyalóteremben végül megsemmisítik az egész lobbit, akiket csak a pénz és persze a háborús újjáépítés érdekel. Valóságos bűnhálózatról van szó, iszonyatos pénzzel és hatalommal rendelkeznek, bezzeg az emberijogista, transzdiákos vonalnak semmije sincs a becsületén kívül, mégis sokkal okosabbak, mint a nagy kalapos texasi fegyvergyártók, akiket valamiért mindig vadászaton vagy lőgyakorlaton látunk a filmben. A végére különféle praktikákkal megtörik őket, a mexikói származású ügyvédnő – aki persze ingyen vállalja a pert, mert anno a Nemzeti Gárda lelőtte határátlépő, mégis nagyon tisztességes mozgássérült bátyját – csodálatos beszéddel rukkol ki. Arról beszél, hogy elsősorban jó emberek legyünk és szeressük a különbözőséget, hiszen a törvény előtt és a való életben mindannyian egyenlőnek születtünk.

Az ingyenes és előfizethető amerikai filmek teljességgel kiszámíthatatlanok, lényegé­ben soha nem tudjuk, melyiket kapjuk az öt lehetséges verzió közül. Ebben ráadásul az a szép, hogy időnként beragad a retesz Holly­woodban is, ugyanis kombinálják a lehetséges változatokat. 

Még azt szeretném elmesélni, hogy Luis Buñuel, a világhírű spanyol rendező (aki tényleg rendező volt) remek önéletrajzában érdekes történetet ír le a háború előtti Holly­woodról. Akadt neki ott egy Ugarte nevű lakótársa, akivel az amerikai filmipar felületes tanulmányozása után áttekintő táblázatot készített. Ennek az volt a lényege, hogy egy kartonlapra mozgatható oszlopokat alakítottak ki, könnyen kezelhető fogantyúkkal. Az első oszlopban a környezet (Párizs, western, gengszter, középkori stb.) szerepelt, a másodikban a korszak, a harmadikban a főszereplők. Buñuel váltig állította, hogy az amerikai filmek már akkor, a harmincas években olyan sablonosak voltak, hogy ha valaki ismertette az egyik oszlop tartalmát, akkor ő vagy Ugarte holtbiztosan felvázolta a film főbb vonalait.

Egyszer Buñuel egyik producer ismerőse nagyképűen előadta, hogy fantasztikus forgatókönyvet kapott, amelyben a Marlene Dietrich alakította nőt a film végén kivégzik. Buñuel banálisnak nevezte a történetet, a producer pedig különlegesnek, páratlannak, és azt harsogta, hogy világszenzáció lesz. Jól összevesztek, végül Buñuel azt javasolta, döntsön az áttekintő táblázat, pontosabban Ugarte haverja, akinek a fejében persze már ott volt a teljes szakanyag. Átadom a szót Buñuelnek:

„Felszaladok Ugarte barátomhoz, felkeltem: – Gyere le hozzám – mondom –, szükségem van rád. Mogorván, csipásan, pizsamásan lejön, leültetem a producerrel szemben, és lassan, tagoltan azt mondom neki:
– Ide figyelj! Képzelj egy filmet! – Igen. – Bécsi környezet. – Igen.
– A korszak: az első világháború. – Igen. – A film elején egy kurvát látunk. Világosan látjuk, hogy kurva. Felszed egy tisztet az utcán, és aztán…
Ugarte ásítozva feláll, egy kézmozdulattal félbeszakít, elindul, hogy visszafeküdjön, és a producer legnagyobb meglepetésére azt mondja: – Elég! A végén kivégzik.”

Ugarte meglátása óta nem sok idő, csak úgy száz esztendő telt el. 

Köszönöm a figyelmet!