idezojelek

Árulás a tények ellen

CSENDES ÓRÁK – Önsorsrontó mítoszok helyett az elemi tisztességet kellene megőrizni.

Szentesi Zöldi László avatarja
Szentesi Zöldi László
Cikk kép: undefined
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Hadd ne soroljuk a tévhiteket, összeesküvés-elméleteket, felmentő sztorikat, csak állapítsuk meg halkan: a fentiek nem néhány naiv ember, hanem milliók emlékezetében, világlátásában élnek ebben az országban. A győzelmeinkről, amelyeket pedig szintén reggelig sorolhatnánk, nem beszélünk ennyit. 

Verhetetlen bajnokaink, nemzeti hőseink szép sírfeliratát időnként megsüvegeljük, ünnepeinken újracsomagoljuk a tavalyi gondolatokat, de nem járunk utána, hogy valójában kik voltak, mit tettek, hogyan éltek, mit vártak tőlünk. Nem a reményre, hanem a vádra szavazunk – idáig jutottunk.

Aki arra figyelmeztet, hogy mérjünk józan ésszel: áruló. Aki a műveltség és a tudomány erejét hirdeti, lehurrogják. Aki arra emlékeztet, hogy az elemzés mindig hasznosabb, mint a hülyeségek átvétele, az sokak számára nem is magyar ember.

Egész életemet hazafiként éltem, mindig büszke voltam arra, hogy magyarnak születtem. Számomra nem létezik önsorsrontás, soha nem értettem, hogyan lehet feladni bármit is, amiért versenybe szállunk, küzdünk, magunkénak tartunk. Azonban az is ténykérdés, hogy a küzdelmet nem spórolhatjuk meg sem a történelmünkben, sem a labdarúgásban, sem az élet bármelyik területén. 

Néha azon kapom magam, hogy állandóan különféle mítoszokat oszlatunk itt néhányan, mert a tömeg egyszerűen hinni akar a csalfa körbekerítésben. Olyasféle hazugságokban, amelyekben könnyű megnyugodni, és nem szükséges kimondani, amit az élet minden pillanatában kimond a gyógyuló ember: ez most nem sikerült, de próbáljuk meg újra, legközelebb mi győzünk.

Emlékeztetek arra, hogy minden szellemi alászállásunk, önmagunkra mért csapás ellenére őseink nem adták fel önmagukat, a múltjukat és a jövőt, hanem – mint tudjuk – templomot és iskolát építettek. Ilyet csak azok tesznek, akik nem önmagukból indulnak ki és oda is tévednek vissza, hanem kegyelmet remélnek, hitet őriznek, élni akarnak. Tanulni pedig szükséges, hiszen egyébként is tanul az ember voltaképpen egész életén át. Hogy aztán a tudás leülepszik bennünk vagy ideo­lógiai katyvasszá áll össze, esetleg elillan, mintha soha nem létezett volna, nyilvánvalóan már tőlünk függ.

Nem az árkok betemetése a valódi cél, hiszen a kettészakadt országban, ahol immáron nemzedékek nem érintkeznek azért, mert az egyik balra, a másik jobbra húz, az ilyesfajta közeledés teljességgel lehetetlen. 

Valójában az elemi tisztességet kellene megőriznünk. Például tudjuk kimondani, hogy bocsánat, én ehhez nem értek, hiszen szobafestő vagy gépészmérnök vagyok, fogalmam sincs, hogyan lehetne értékelni László Gyula felgyői ásatását. Ahogyan nyilvánvalóan a régész vagy történész sem szobafestésből és műszaki rajzolásból ad tanácsokat a másiknak. 

A másik fontos körülmény, hogy a legújabb keletű információdömping, a XXI. század virtuális érintkezésformái olyan mértékű eszelősséget szabadítottak el, amelyre az emberiség történetében alig akad példa. Aki pedig nem tudja, hol keressen, kit kérdezzen, feltétlenül elhiszi majd, amit valahol elolvas, és éppen beleillik a világképébe (ha az létezik egyáltalán).

A többiek pedig majd őrzik az írás-olvasást. A szent tekercseket, a titkokat, a fontos feljegyzéseket. Eljön lassan az idő, amikor a valódi tudáshoz csak egy szűk kör férhet hozzá, valahogy úgy, ahogyan az ókori világban a papok és az írnokok hozzáférhettek. Az emberek elvadultak körülöttünk, rosszul beszélnek, képtelenek gondolkodni, hibát hibára halmoznak. Ami régen csak egy város vagy egy állam életét keserítette meg, ma pillanatok alatt globális nehézséggé növekszik. 

A könyvtárak mélyére húzódott kevesek tudják, hogy a régi világ hamarosan ledől, majd felemelkedik az új, amelynek a formanyelve még csak most alakul. Nem az a baj, hogy ebben nem veszünk részt mindannyian, hiszen ez lehetetlen küldetés volna. 

Az a baj, hogy sokan kézigránátot hajítanak a házba, felrobbantanak mindent, amit az eleink éppen azért hagytak ránk, hogy tudással gyarapítsunk azok számára, akik szellemben is mérik a világot. Hát, legyen az ember végül magányos könyvtáros, ne pedig lelketlen zsoldos, én azt mondom. A többit majd elvégzi a teremtő Isten, aki őrködik minden dolgunk, jó és rossz felett egyaránt.

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.