Mondok valamit az elején, ami állításként igaz, de a belőle szőtt következtetés helytelen. Állítás: a bajt mindig valakik okozzák. Következtetés: a baj gazdái lényegében mindig árulással, csalással, trükkökkel kerekednek felül, pedig nyilván legyőztük volna őket, ha nem esküdnek össze ellenünk fondorlatos módon.
A magyarság egyik legkirívóbb nemzeti fogyatékossága a vereség valódi körülményei iránti vakság, majd a menetrendszerű hárítás. Ebben nem az a legrosszabb, hogy elemzések helyett féloldalas magyarázatokat gyártunk, hanem az őszinte szembenézést és a továbblépés lehetőségét mulasztjuk el.
Hogy lélektani nézőpontból milyen következményeket szenvedünk el, a szakemberek talán majd elmondják, nekem nincs kedvem tetézni a bajt azzal, hogy az egyénről társadalomra kiáradó következményeket itt és most részletesen taglalom.
Azt mondja a tisztelt olvasó, hogy mindez túlzás volna?
Ha végigpörgetjük magunkban a történelmünket – egyik közös felségterületünket, ahol nagyjából mindenki szakember –, vég nélkül sorolhatnánk a példákat. Mi, magyarok őslakosok vagyunk a Kárpát-medencében, már Attila hunjai és az avarok is magyarok voltak, egységes nemzeti tudattal, kultúrával, államszervezettel (mintha a középkorban lettek volna modern nemzetek). A kalandozó hadjárat morálisan igazolható visszacsapás hajdan elrabolt kincsekért, nem pedig politikai és gazdasági célrendszerbe ágyazott zsákmányszerzés. Szent István fiát, Imre herceget, valamint Zrínyi Miklóst orvul megölték, nem vadászbaleset végzett velük. A tatárjárást lényegében megnyertük, a mongolok nyilván csak véletlenül jutottak el az Adriáig. A török jó barát volt, hiszen „íjfeszítő nép”, merő véletlenségből pusztította és néptelenítette el az általa megszállt országrészeket. A Habsburg is jó barát, nem akarták, hogy birodalmunk előbb koldusszegényen legyen hűséges, majd elnémetesített polgárok éljenek itt a teljes asszimiláció után. Nagy Lajos király országának határait három tenger mosta (nem mosta).
Minden szabadságharcunkkal árulás, nem pedig a túlerő végzett, nyilván Károlyi Sándor, Görgei Artúr a fő bűnös, ha ők nincsenek, győzünk. Trianont kizárólag a győztes antant intézte, nem voltak előzményei, nem számított, hogy a Magyar Királyság nagy részében évszázadok óta kisebbségben éltünk, és persze nem tétlenkedtünk, mulasztottunk semmit a dualizmus évtizedei alatt.
Rendszerváltozás nem is volt, a „rózsadombi paktum” döntött mindenről (amit egyébként egy amerikai magyar lapszerkesztő talált ki pár ezer kilométerre a helyszíntől). Újabban a Hunyadi-sorozat ürügyén eleresztett, hátborzongatóan buta és rövidlátó megjegyzések igazolják tételünket a közösségi vakságról.
Történelem után lássunk egy másik témát, szerencsére ehhez is ért mindenki: futball. Az 1938-as világbajnoki döntőt nem azért veszítettük el, mert az olaszok minden értelemben jobbak voltak, hanem le kellett feküdnünk Mussolininak. 1954-ben nem azért veszítettünk a nyugatnémetek ellen, mert úgy tíz-tizenkét ügyben megbicsaklottunk az utolsó mérkőzés előtt (ebben a szövetségi kapitány rossz döntései ugyanúgy benne voltak, mint a sorozatterhelés, a fejletlen sportorvosi háttér, a helytelen szállásválasztás, ráadásul a meccsen mindent kihagytunk és elég rosszul is játszottunk, hadd ne soroljuk tovább), hanem mert Puskásék eladták a döntőt. Esetleg a bíró törleszteni akart a londoni 6:3-ért, újabban pedig hinni szeretnénk, hogy a németek titokban doppingoltak, csakis ez döntött. 1978-ban az argentinok „szétrúgták” Törőcsiket, illetve a játékvezető csalt ellenünk (aki újranézi a teljes mérkőzést, meglepve tapasztalja majd, hogy egyik állítás sem igaz, az argentinok aznap egyszerűen felőröltek minket, jobbak voltak). A szovjet válogatott sem kerekedett fölénk szívósságával 1966-ban és 1986-ban, és persze a vezetőink sem követtek el ordító hibákat, hanem először át kellett adnunk nekik a győzelmet, húsz évvel később pedig a KGB megmérgezte a fél csapatot, azért támolyogtak szegények a mexikói kánikulában.
Hadd ne soroljuk a tévhiteket, összeesküvés-elméleteket, felmentő sztorikat, csak állapítsuk meg halkan: a fentiek nem néhány naiv ember, hanem milliók emlékezetében, világlátásában élnek ebben az országban. A győzelmeinkről, amelyeket pedig szintén reggelig sorolhatnánk, nem beszélünk ennyit.
Verhetetlen bajnokaink, nemzeti hőseink szép sírfeliratát időnként megsüvegeljük, ünnepeinken újracsomagoljuk a tavalyi gondolatokat, de nem járunk utána, hogy valójában kik voltak, mit tettek, hogyan éltek, mit vártak tőlünk. Nem a reményre, hanem a vádra szavazunk – idáig jutottunk.
Aki arra figyelmeztet, hogy mérjünk józan ésszel: áruló. Aki a műveltség és a tudomány erejét hirdeti, lehurrogják. Aki arra emlékeztet, hogy az elemzés mindig hasznosabb, mint a hülyeségek átvétele, az sokak számára nem is magyar ember.
Egész életemet hazafiként éltem, mindig büszke voltam arra, hogy magyarnak születtem. Számomra nem létezik önsorsrontás, soha nem értettem, hogyan lehet feladni bármit is, amiért versenybe szállunk, küzdünk, magunkénak tartunk. Azonban az is ténykérdés, hogy a küzdelmet nem spórolhatjuk meg sem a történelmünkben, sem a labdarúgásban, sem az élet bármelyik területén.
Néha azon kapom magam, hogy állandóan különféle mítoszokat oszlatunk itt néhányan, mert a tömeg egyszerűen hinni akar a csalfa körbekerítésben. Olyasféle hazugságokban, amelyekben könnyű megnyugodni, és nem szükséges kimondani, amit az élet minden pillanatában kimond a gyógyuló ember: ez most nem sikerült, de próbáljuk meg újra, legközelebb mi győzünk.
Emlékeztetek arra, hogy minden szellemi alászállásunk, önmagunkra mért csapás ellenére őseink nem adták fel önmagukat, a múltjukat és a jövőt, hanem – mint tudjuk – templomot és iskolát építettek. Ilyet csak azok tesznek, akik nem önmagukból indulnak ki és oda is tévednek vissza, hanem kegyelmet remélnek, hitet őriznek, élni akarnak. Tanulni pedig szükséges, hiszen egyébként is tanul az ember voltaképpen egész életén át. Hogy aztán a tudás leülepszik bennünk vagy ideológiai katyvasszá áll össze, esetleg elillan, mintha soha nem létezett volna, nyilvánvalóan már tőlünk függ.
Nem az árkok betemetése a valódi cél, hiszen a kettészakadt országban, ahol immáron nemzedékek nem érintkeznek azért, mert az egyik balra, a másik jobbra húz, az ilyesfajta közeledés teljességgel lehetetlen.
Valójában az elemi tisztességet kellene megőriznünk. Például tudjuk kimondani, hogy bocsánat, én ehhez nem értek, hiszen szobafestő vagy gépészmérnök vagyok, fogalmam sincs, hogyan lehetne értékelni László Gyula felgyői ásatását. Ahogyan nyilvánvalóan a régész vagy történész sem szobafestésből és műszaki rajzolásból ad tanácsokat a másiknak.
A másik fontos körülmény, hogy a legújabb keletű információdömping, a XXI. század virtuális érintkezésformái olyan mértékű eszelősséget szabadítottak el, amelyre az emberiség történetében alig akad példa. Aki pedig nem tudja, hol keressen, kit kérdezzen, feltétlenül elhiszi majd, amit valahol elolvas, és éppen beleillik a világképébe (ha az létezik egyáltalán).
A többiek pedig majd őrzik az írás-olvasást. A szent tekercseket, a titkokat, a fontos feljegyzéseket. Eljön lassan az idő, amikor a valódi tudáshoz csak egy szűk kör férhet hozzá, valahogy úgy, ahogyan az ókori világban a papok és az írnokok hozzáférhettek. Az emberek elvadultak körülöttünk, rosszul beszélnek, képtelenek gondolkodni, hibát hibára halmoznak. Ami régen csak egy város vagy egy állam életét keserítette meg, ma pillanatok alatt globális nehézséggé növekszik.
A könyvtárak mélyére húzódott kevesek tudják, hogy a régi világ hamarosan ledől, majd felemelkedik az új, amelynek a formanyelve még csak most alakul. Nem az a baj, hogy ebben nem veszünk részt mindannyian, hiszen ez lehetetlen küldetés volna.
Az a baj, hogy sokan kézigránátot hajítanak a házba, felrobbantanak mindent, amit az eleink éppen azért hagytak ránk, hogy tudással gyarapítsunk azok számára, akik szellemben is mérik a világot. Hát, legyen az ember végül magányos könyvtáros, ne pedig lelketlen zsoldos, én azt mondom. A többit majd elvégzi a teremtő Isten, aki őrködik minden dolgunk, jó és rossz felett egyaránt.
