Mondok valamit az elején, ami állításként igaz, de a belőle szőtt következtetés helytelen. Állítás: a bajt mindig valakik okozzák. Következtetés: a baj gazdái lényegében mindig árulással, csalással, trükkökkel kerekednek felül, pedig nyilván legyőztük volna őket, ha nem esküdnek össze ellenünk fondorlatos módon.
A magyarság egyik legkirívóbb nemzeti fogyatékossága a vereség valódi körülményei iránti vakság, majd a menetrendszerű hárítás. Ebben nem az a legrosszabb, hogy elemzések helyett féloldalas magyarázatokat gyártunk, hanem az őszinte szembenézést és a továbblépés lehetőségét mulasztjuk el.
Hogy lélektani nézőpontból milyen következményeket szenvedünk el, a szakemberek talán majd elmondják, nekem nincs kedvem tetézni a bajt azzal, hogy az egyénről társadalomra kiáradó következményeket itt és most részletesen taglalom.
Azt mondja a tisztelt olvasó, hogy mindez túlzás volna?
Ha végigpörgetjük magunkban a történelmünket – egyik közös felségterületünket, ahol nagyjából mindenki szakember –, vég nélkül sorolhatnánk a példákat. Mi, magyarok őslakosok vagyunk a Kárpát-medencében, már Attila hunjai és az avarok is magyarok voltak, egységes nemzeti tudattal, kultúrával, államszervezettel (mintha a középkorban lettek volna modern nemzetek). A kalandozó hadjárat morálisan igazolható visszacsapás hajdan elrabolt kincsekért, nem pedig politikai és gazdasági célrendszerbe ágyazott zsákmányszerzés. Szent István fiát, Imre herceget, valamint Zrínyi Miklóst orvul megölték, nem vadászbaleset végzett velük. A tatárjárást lényegében megnyertük, a mongolok nyilván csak véletlenül jutottak el az Adriáig. A török jó barát volt, hiszen „íjfeszítő nép”, merő véletlenségből pusztította és néptelenítette el az általa megszállt országrészeket. A Habsburg is jó barát, nem akarták, hogy birodalmunk előbb koldusszegényen legyen hűséges, majd elnémetesített polgárok éljenek itt a teljes asszimiláció után. Nagy Lajos király országának határait három tenger mosta (nem mosta).
Minden szabadságharcunkkal árulás, nem pedig a túlerő végzett, nyilván Károlyi Sándor, Görgei Artúr a fő bűnös, ha ők nincsenek, győzünk. Trianont kizárólag a győztes antant intézte, nem voltak előzményei, nem számított, hogy a Magyar Királyság nagy részében évszázadok óta kisebbségben éltünk, és persze nem tétlenkedtünk, mulasztottunk semmit a dualizmus évtizedei alatt.
Rendszerváltozás nem is volt, a „rózsadombi paktum” döntött mindenről (amit egyébként egy amerikai magyar lapszerkesztő talált ki pár ezer kilométerre a helyszíntől). Újabban a Hunyadi-sorozat ürügyén eleresztett, hátborzongatóan buta és rövidlátó megjegyzések igazolják tételünket a közösségi vakságról.
Történelem után lássunk egy másik témát, szerencsére ehhez is ért mindenki: futball. Az 1938-as világbajnoki döntőt nem azért veszítettük el, mert az olaszok minden értelemben jobbak voltak, hanem le kellett feküdnünk Mussolininak. 1954-ben nem azért veszítettünk a nyugatnémetek ellen, mert úgy tíz-tizenkét ügyben megbicsaklottunk az utolsó mérkőzés előtt (ebben a szövetségi kapitány rossz döntései ugyanúgy benne voltak, mint a sorozatterhelés, a fejletlen sportorvosi háttér, a helytelen szállásválasztás, ráadásul a meccsen mindent kihagytunk és elég rosszul is játszottunk, hadd ne soroljuk tovább), hanem mert Puskásék eladták a döntőt. Esetleg a bíró törleszteni akart a londoni 6:3-ért, újabban pedig hinni szeretnénk, hogy a németek titokban doppingoltak, csakis ez döntött. 1978-ban az argentinok „szétrúgták” Törőcsiket, illetve a játékvezető csalt ellenünk (aki újranézi a teljes mérkőzést, meglepve tapasztalja majd, hogy egyik állítás sem igaz, az argentinok aznap egyszerűen felőröltek minket, jobbak voltak). A szovjet válogatott sem kerekedett fölénk szívósságával 1966-ban és 1986-ban, és persze a vezetőink sem követtek el ordító hibákat, hanem először át kellett adnunk nekik a győzelmet, húsz évvel később pedig a KGB megmérgezte a fél csapatot, azért támolyogtak szegények a mexikói kánikulában.