Hadd ne soroljuk a tévhiteket, összeesküvés-elméleteket, felmentő sztorikat, csak állapítsuk meg halkan: a fentiek nem néhány naiv ember, hanem milliók emlékezetében, világlátásában élnek ebben az országban. A győzelmeinkről, amelyeket pedig szintén reggelig sorolhatnánk, nem beszélünk ennyit. 

Aki arra figyelmeztet, hogy mérjünk józan ésszel: áruló. Aki a műveltség és a tudomány erejét hirdeti, lehurrogják. Aki arra emlékeztet, hogy az elemzés mindig hasznosabb, mint a hülyeségek átvétele, az sokak számára nem is magyar ember.

Néha azon kapom magam, hogy állandóan különféle mítoszokat oszlatunk itt néhányan, mert a tömeg egyszerűen hinni akar a csalfa körbekerítésben. Olyasféle hazugságokban, amelyekben könnyű megnyugodni, és nem szükséges kimondani, amit az élet minden pillanatában kimond a gyógyuló ember: ez most nem sikerült, de próbáljuk meg újra, legközelebb mi győzünk.

Emlékeztetek arra, hogy minden szellemi alászállásunk, önmagunkra mért csapás ellenére őseink nem adták fel önmagukat, a múltjukat és a jövőt, hanem – mint tudjuk – templomot és iskolát építettek. Ilyet csak azok tesznek, akik nem önmagukból indulnak ki és oda is tévednek vissza, hanem kegyelmet remélnek, hitet őriznek, élni akarnak. Tanulni pedig szükséges, hiszen egyébként is tanul az ember voltaképpen egész életén át. Hogy aztán a tudás leülepszik bennünk vagy ideo­lógiai katyvasszá áll össze, esetleg elillan, mintha soha nem létezett volna, nyilvánvalóan már tőlünk függ.

Nem az árkok betemetése a valódi cél, hiszen a kettészakadt országban, ahol immáron nemzedékek nem érintkeznek azért, mert az egyik balra, a másik jobbra húz, az ilyesfajta közeledés teljességgel lehetetlen. 

A másik fontos körülmény, hogy a legújabb keletű információdömping, a XXI. század virtuális érintkezésformái olyan mértékű eszelősséget szabadítottak el, amelyre az emberiség történetében alig akad példa. Aki pedig nem tudja, hol keressen, kit kérdezzen, feltétlenül elhiszi majd, amit valahol elolvas, és éppen beleillik a világképébe (ha az létezik egyáltalán).

A többiek pedig majd őrzik az írás-olvasást. A szent tekercseket, a titkokat, a fontos feljegyzéseket. Eljön lassan az idő, amikor a valódi tudáshoz csak egy szűk kör férhet hozzá, valahogy úgy, ahogyan az ókori világban a papok és az írnokok hozzáférhettek. Az emberek elvadultak körülöttünk, rosszul beszélnek, képtelenek gondolkodni, hibát hibára halmoznak. Ami régen csak egy város vagy egy állam életét keserítette meg, ma pillanatok alatt globális nehézséggé növekszik. 

Az a baj, hogy sokan kézigránátot hajítanak a házba, felrobbantanak mindent, amit az eleink éppen azért hagytak ránk, hogy tudással gyarapítsunk azok számára, akik szellemben is mérik a világot. Hát, legyen az ember végül magányos könyvtáros, ne pedig lelketlen zsoldos, én azt mondom. A többit majd elvégzi a teremtő Isten, aki őrködik minden dolgunk, jó és rossz felett egyaránt.